Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Weöres Sándor: Kicsinyesek
Csak játszani tudnak,
fontosdit és lényegesdit.
Alig koptak ki az álmodásból
és álommá aszott a realitás
ápolt kezeik között.
Az élet, mint olcsó játékszer, úgy berreg-búg a kezükben,
elrontják, mielőtt kezdhettek volna valamit vele.
Ál-istent alkotnak maguknak,
hogy legyen kihez könyörögni
és önérzettel hajtják meg előtte
ál-tökélyük cifra lobogóját.
Lassanként istenekké nőnek
ők maguk is maguk előtt
és elfelejtik, hogyan kell
embernek lenni,
kicsinynek.
Meddig él a szeretet
Mondd, mennyit ér a szeretet
Hány csatát bír ki még,
Hová billen a mérlegnyelv,
Mikor már minden út kiég?
Mondd, meddig él a szeretet
Sár, és törmelék alatt,
Vajon kap még levegőt,
Ha már legalul maradt?
Mondd, ki bír-e a szeretet
Mázsányi súlyokat, ha
Úgy ölelnek valakit, hogy
Csak a szorítás marad?
Mondd, hová lesz a szeretet
Harcban, háborúkban,
Az éhezők között, sötét
Földkunyhókban?
Mondd, mit takar a szeretet
Rongyos ruhája alatt,
Amikor már semmi más:
Csak egy üres szó marad?
(Cserényi Zsuzsa)
Kálnay Adél: Kérdés
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában…
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?
Csukás István
TAVASZI VERS
Az ablakhoz nyomul az orgona,
az ablaküvegen át rám nevet,
amit nem tudok megunni soha,
a kékszemű tavaszi üzenet.
Gyerek leszek egy percre újra én,
örökzöld időmből kipislogok,
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.
Boldog részecske, együtt lüktetek,
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,
ledobjuk, unt kabátot, a telet,
s szívemmel ver a születő világ.
Mert jó élni, e gyermeki hittel
így fordulok én is a fény felé,
s tudom, hogy majd a többi szelíddel
lelkem földi jutalmát meglelé!
Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott
Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott
Egyszer csak könnyebb lett a lelkem
Valaki értem imádkozott.
Valaki értem imádkozott,
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret.
Jó barátom vagy testvérem?
Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott.
Kányádi Sándor: Április hónapja
Bolondos egy hónap
április hónapja,
hol kalap a fején,
hol báránybőr sapka.
Hiába próbálnád
kilesni a kedvét,
túljár az eszeden,
mire észrevennéd.
Köpenyegbe burkol,
ingujjra vetkőztet:
mutatja a tavaszt
hol nyárnak, hol ősznek.
Búsnak teszi magát,
szeme könnyben ázik,
mindegyre lehunyja
sűrű szempilláit.
Aztán gondol egyet,
fülig fut a szája,
s ránevet a fényben
hunyorgó világra.
Sohonyai Attila: Ha nőt szeretsz
Ha nőt szeretsz, az legyen nő,
ne tétova leányka, kit a jelen idő
divat-ideálja dönt délibábba,
s nemtudomsága taszítja
kecsesből sutába.
Ha nőt szeretsz, tudd tisztelni!
A nő lenge, finom selyem,
ezért akárki nem viselheti:
ha nőt szeretsz, légy rá méltó férfi!
Ha nőt szeretsz, küzdj meg
érte. Elutasítása elveid pirosából
az elszántságot ki ne verje.
S ha elsőre alul is
maradsz, fel ne add;
ha nőt szeretsz, legyen érte
benned akarat!
Ha nőt szeretsz, mutasd neki,
-de csak neki!- néha nála is
törékenyebb vagy. Ha ő
olyan nőből van, tudja;
aki nőt igazán szeret,
csak érte s védelmére
lesz tömör vas.
Ha nőt szeretsz, őszinte légy,
ne csalfa. Volt épp elég már,
ki lelke zongoráját elhangolta.
S ha nőt szeretsz, tisztán legyen
neked ő az egy, ahogyan te
vagy neki:
ha nőt tudsz szeretni,
akkor vagy igazán férfi!
(Attila tud valamit, amit a férfiak többsége még csak kapiskál! :))
Lehoczky János: A vizek fohásza
Vándor, ki szomjadat oltod forrásom vizével
vigyázz reám!
Én hűsítem arcodat forró nyári napsütésben,
én frissítem fáradt testedet vándorútjaid után.
Csobogásom nyugtatja zaklatott lelkedet,
habjaim tánca bűvöli tekintetedet.
Poros gúnyádat tisztítom,
egészséged őrzöm.
Szépítelek, gyógyítalak,
üdítelek, vidítalak.
Erőmmel hajtod gépedet, malmodat.
Tartom csónakodat, hordozom hajódat.
Általam sarjad vetésed,
én küldök termékeny esőt
szikkadt kertjeidre.
Ott búvom édes gyümölcseidben,
a nádasok illatában rejtezem,
barlangok mélyén, erdők rejtekén,
sziklák között, csúcsok fölött,
posványban, sodrásban,
rám találsz.
Az élet bárkáit ringatom.
Otthonaként velem érez megannyi lény,
úszó, lebegő állat, lengedező növény.
Kusza hínár, tündérlő virág,
meglepő, eleven vízivilág.
Remélő ikra, játszi poronty,
leső harcsa, óvatos nyurga ponty.
Bölcső vagyok,
folytonos születés csöndes színpada.
Kezdet vagyok, a földi élet ősanyja.
Változás vagyok, végzet vagyok, a pillanat méhe.
Állandóság vagyok, szüntelen harcok békévé összegződő reménye.
Szelíd forrásként becézhetsz,
érként, patakként kedvelhetsz,
folyamként köszönthetsz.
Megmosolyogsz tavaszi pocsolyákban,
üdvözölsz berekben, limányban,
lidérces lápon, keserű mocsárban.
Csepp vagyok és óceán.
Tomboló vihar és szivárvány,
búvópatak és szökőár,
felhő és kút.
Ismersz, mint szigorú jéghegy, zord jégvilág,
mint lenge hópehely, tréfás jégvirág,
illanó pára, gomolygó zivatar.
Vízesés robaja, hullám moraja,
cseppkő csöppenése, veder csobbanása,
eső koppanása, véred dobbanása.
Kék vagyok, mint a tenger,
fénylő, mint a csermely,
szőke, mint a folyó,
zöld, mint a tó,
fehér, mint a hó.
Feszítő gőz vagyok, tanulj meg tisztelni!
Csikorgó fagy vagyok, tanulj meg kibírni!
Aranyhíd vagyok, tanulj meg csodálni!
Örvény vagyok, tanulj meg vigyázni!
Buborék vagyok, tajték vagyok,
szeretned kell!
Hűsítő korsó vagyok,
heves zuhany vagyok,
élvezned kell!
Tükör vagyok, arcod vagyok.
Hullám és híd, part és a víz.
Erő és báj, folyó és táj,
úszás és merülés,
áldás és könyörgés,
értened kell!
Víz vagyok.
Őrizned kell!
Petőfi Sándor
A virágnak megtiltani nem lehet
A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.
Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretôje lettem én szép lelkednek -
Szép lelekednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvös-bájos tükrében.
Titkos kérdés keletkezik szívemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ôsszel a felhô a napsugarat.
Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orcád tejben úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagyvilágnak,
Vagy odáadnám magamat a halálnak.
Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.
Várnai Zseni: Csodák csodája
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
ózsef Attila: Amit szívedbe rejtesz
Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
Juhász Gyula: Anna örök
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Szabó Lőrinc: Tavasz
„Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz” - felelt a Nap.
„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” - felelt a Nap.
„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” - szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb!”
Csendben remélni
Néha jó csendben maradni,
Semmit nem mondani,
Meg sem szólalni,
Órákig hallgatni.
Néha jó csendben maradni,
Emlékeket betakarni,
Fájni, kívánni, vágyni,
Egyhelyben, mozdulatlan várni.
Néha jó csendben maradni,
Senkit, semmit hallani,
Túlélni, élni, remélni
Egyedül félni, s örökké remélni.
Rákóczi Karola
Fekete István
HÓVIRÁG
Illatod a földben hagytad, mélyen
És az arcod, mint a hó, kedves, fehér.
Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak,
Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,
És marokkal tép, aki elér.
Nem ismered a daltzengő májust,
Szirmodra fagy hideg, ónos eső,
Mégis szívemen hordom bokrétádat,
S ha nem néznek, megcsókolom a szádat,
Mert te vagy - te vagy a: Legelső...
Tornay András:
Folyamatok
megtapasztalsz
megvigasztalsz
megsimogatsz
megbocsátasz
megszólítasz
megvendégelsz
meglátogatsz
megnyugtatsz
megtalálsz
megértesz
megsemmisülök
megpihenünk
Végre. Teljesen.
Aranyosi Ervin: Baráti ölelés
Mit szólnál egy öleléshez,
jól esne az te neked?
Bele lenne csomagolva
barátság és szeretet.
Az ölelés azért csodás:
szívünk, lelkünk benne van.
Nem is értem, miért félnek
kipróbálni annyian?
Lupsánné Kovács Eta
Tavaszi hajnal
Lebben a nyárfa halványzöld ága,
tócsatükörben nézi magát,
ingovány szélén, a mocsár mélyén,
lombjára csillag rak koronát.
Hajnali csendben madárka rebben,
sűrű vadonban tavaszra vár,
harmattól ázik, napfényre vágyik,
fészkében karcos szél muzsikál.
Zöldül a vessző ébred az erdő,
lárva mozdul a kéreg alatt,
vége a télnek, pezsdül az élet,
hajnali köd már széjjelszakadt.
Aranyosi Ervin
Tavaszról álmodom
Tavaszról álmodom, zöld bársonyú rétről,
virágszirmot bontó, langyos napsütésről.
Rügyekkel díszített, ébredező fákról,
szerelemtől hangos sok-sok kismadárról.
Tavaszról álmodom, csobogó patakról,
vígan fickándozó, apró kis halakról.
Egy rám váró szívről, míg az erdőt járom,
aki én reám vár, talán megtalálom.
Tavaszról álmodom, hisz most kihűlt minden,
sötét felhők szállnak, fent az égi szinten,
a Nap is bujdokol, szégyell előjönni,
gyenge most a fénye, nem tud tündökölni.
Tavaszról álmodom, s hiszem hamar eljő,
a hótól megtisztul a sok sötét felhő,
s remélem a tavaszt nem hiába várom,
eljön, amikor kell, ha véget ér az álmom…
Áprily Lajos: Mennék eléd
Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyílakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!
Várnai Zseni: Öreg nõ sóhajt
Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égõn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tõlem elszaladt.
Lemostam minden kendõzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.
Mint a felhõkbe nyúló hegytetõkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.
E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tûz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hûtelen.
Olvasgatok, sétálok, eltûnõdöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.
Lassúdan járok, fûszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!
(1934)
Domonkos Jolán
Pillangó szárnyán repül a csoda
Pillangó szárnyán repül a csoda,
nem érhetsz hozzá, eltűnik tova.
Ne akard nagyon, így nem lesz tied.
Megérkezik, ha tiszta már a szíved.
Nyújtsd ki kezedet, tenyeredbe száll.
Ő mindenkinél otthonra talál.
Ujjadon pihen, kifújja magát.
Óvatosan tartsd, jaj, csak meg ne bántsd!
Pihenjen Nálad, míg erőre kapsz,
hogy tovaszálljon, addig azt ne hagyd!
Eljön az idő, elbúcsúzik ő,
de akkor Nálad már szebb a jövő.
Tovább költözik, suhogva elszáll,
más emberhez, aki még csodára vár.
Mosolyogva várd azt a szép napot,
mikor a csodát Te is megkapod!
Gondolat szárnyán repül a csoda,
hinni kell benne, s nem tűnik tova.
Sárhelyi Erika : Féluton
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg ,,valahonnan" ,,bárhova" jutok,
valami jót mindig magammal viszek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.
holott náddal ringat,
holott csobogással.
kékellő derűvel,
tavi csókolással.
lehet,hogy szerelme
földerül majd mással
de az is ringassa
ilyen ringatással.
Szabó Lőrinc:
Nem nyúlok Hozzád, csak nézem, hogy alszol
Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
- Nem, nem, bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
mint ártatlan virág az éji réten,
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,
kitakarózva, önfeledten... Óh,
hadd szívjam messziről hajad szagát,
hadd nézzem élő csontjaid s husod
isteni-mély nyugalmát - : hátha mégis
enyhülne bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
mely téged is csak rettegve kiván
s melynek szülője és dajkája csak
a rossz lélek s rossz lelkiismeret.
Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez... Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő
s máskor eszeveszetten állati
szerelmem néked visszás, érthetetlen...
Igazad van... Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk -: igen, így
süllyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
József Attila: Kopogtatás nélkül
Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg.
Szalmazsákomra fektetlek,
porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is.
Hanem, akkor hagyj nékem is,
én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
„Gyűlölöm a szavaidat, a hajadat, s mit érzel
Gyűlölöm ahogy vezetsz, azt is ahogy nézel
Gyűlölöm cipőd, s ha átjár tekinteted tőre
Gyűlöletem oly heves hogy rímet hányok tőle.
Gyűlölöm ha hazudsz, azt is gyűlölöm, ha nem
Ha miattad nevetek, vagy ha könnyes lesz a szemem.
Gyűlölöm, ha nem hívsz fel, ha nem nézel felém,
És gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek, cseppet sem, szemernyit sem,
Nem gyűlöllek én.”
10 dolog, amit utálok benned c. filmből Shakesepeare adaptáció