Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Én is!
Radnóti amúgy is "nagy szerelmem"!
( tévesztettem, rossz helyre nyúltam...s folytatom...Bocsi.)
A szeretet nagy ünnepén,
Mikor kiújul a remény,
Amikor testvér minden ember
És egy a másnak könnyes szemmel
Bocsátja meg sok vétkeit,
A dús kolduson segít,
Mikor fehéren száll a béke árnya
Minden kunyhóra, minden palotára,
A szeretet nagy ünnepén,
Amikor annyi költemény
Hirdeti ékes mondatokban,
Hogy végre ismét karácsony van,
Mikor övéikhez rohan
Mindenki meghatottan, boldogan
Mikor mindenki egyetért,
Mindenki egyért, egy mindenkiért.
Heltai Jenő: Karácsony
A szeret nagy ünnepén,
Amikor minden csupa fény,
Amikor minden csupa pompa
És csillogó karácsonyfa,
Mikor az angyal szárnya lebben
És békesség van a szívekben,
Nagynak, kicsinynek gyönyörül,
Amikor gazdag és szegény örül,
A szeretet nagy ünnepén,
mikor kiújul a
Radnóti: Két karodban
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Ady Endre: A szerelmesek holdja
Makulátlan az ég
S ragyognia kéne a Holdnak.
De e szent éjszakán
Égen és Földön
Sötét sorsok folyói folynak.
Érzed, hogy rohanunk
Mesebeli lég-folyók hátán?
Ez az az éjszaka,
Mikor a Hold fut
S elhal ilyen csókoknak láttán.
Ez az az éjszaka,
Melyre szörnyű, ha jön a holnap.
Ölelünk, rohanunk,
De meghalunk, ha
Ez éjjel meglátjuk a Holdat.
Gárdonyi Géza: Fel nagy örömre!
Fel nagy örömre! ma született,
Aki után a föld epedett.
Mária karján égi fény,
Isteni kisded Szűznek ölén.
Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
Nézd csak örömmel Istenedet.
Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
Bársonyos ágya nincs neki itt.
Csak ez a szalma, koldusi hely,
Rá meleget a marha lehel.
Egyszerű pásztor, térden állj!
Mert ez az égi s földi király.
Glória zeng Betlehem mezején,
Éjet elűzi mennyei fény;
Angyali rendek hirdetik őt,
Az egyedüli szent Üdvözítőt.
Egyszerű pásztor, arcra borulj,
Lélekben éledj és megújulj!
Pankának!
Ady: A lelkem Kánaán-magvai
Majd elmúlnak ezek a remegések,
Lesz az Életnek cukros bora,
Majd zúgni fog kis templomban az ének,
Havas karácsony s Úr -vacsora
És rigmusos gyerekek jönnek.
S tán árka lesz ennek a vád -özönnek,
Győztesre szárad ázott szárnyam
S eljön, hogy majd csak azt kívánjam,
Ami beteljesedhetik.
S hogy újból és fent-ujjongva akarjak.
Majd galambok lesznek a lomha varjak,
Finom nő-testek, remegősek
Várják vágyón, hogy lepleiktől
Szabadítsam meg őket.
És nagyon sokan szeretnek ismét
S én sokakat fogok nagyon szeretni.
Szent szántásba akkor fogom vetni
Lelkem Kánaán -magvait,
Melyek ma még, jaj, jaj, rohadnak...
Dicső leszek s örülni fogok
Mindennek s magamnak,
S a földnek, melybe áldott, bő markom
Hitet, jövendőt, örömet hintett:
De ha nem így lesz, az is mindegy.
Ibinek!
Babits Mihály:Csillag után
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok...
Körülöttem fájás - félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
ígéretes csillagot.
Ó, ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin vagy teveháton -
Olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
"Aranyat tilos kivinni!"
szólna ott a vámos rám.
"Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell az itteni,
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni."
Százszor megállítanának,-
örülnék, ha átcsúszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s a helyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirhámmal
keserüszagú mirhámmal
kenném véres lábadat.
a vers vége... s már elküldtem vlknk
'Ó mennyi szent titoknak vagy te őre,
Parányi jászol, három deszkaszál!
Mint méh a méztermő gazdag virágra,
Úgy lelkem hozzád gyakran visszaszáll.
Szívem titkának is Te vagy tanúja:
Újszövetségem gazdag élete
Belőled indult. Őrizd szent csodáját
S légy boldogító szent emlékezete.'
..meg Zizi-nek....
'Szeplőtelen illetése rajtad,
Feléd sugárzott szűz tekintete,
S kapott deszkádat bíborral bevonta
Az aranyosságnak boldog ihlete.
A Gyermeket, szerelme szép virágát
Te őrizted sok csendes éjjelen...
Az Istenember első könnye átjárt,
S átjárt sok édes, égi érzelem.'
és folytatom...
'Te új időknek teremtő mustármagja,
Az örök róna titkos gyökere!
Te első oltár! Belőled sugárzott
Szent áldozatunk ezer tűzhelye.
Isten szerelme első szent tanúja,
Az új szövetség pecsétlevele,
Drága frigyszekrény, melyben virágzott
A dúsan termő Jesse gyökere.'
(ezt meg Fatának küldöm)
Hevesi M. Angelika: Óda a Jászolhoz
A.S.Maria Maggiore-ban
Parányi jászol! Három régi deszka!
Téged nem alkotott művész keze,
Sem újvilági fényes sáraranytól
nem fénylesz, mint dómod tetőzete.
Mégis nagyobb vagy minden alkotásnál,
Mi lángelmék agyában terem...
Idők teljének szent diadalíve,
Belőled lépet ki a történelem.
(ezt vrszt...Dewinek küldtem)
Fáy Ferenc - Kellesz nekem
Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak,
Tikkadt virágnak, mint a víz szeme.
Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak,
Mint dalra vágyó fülnek kell: zene.
Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre,
Sötét fű után, ha eső, szél veri.
S ezer ház súgja délibábnak: térj be,
S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki.
Úgy nézek rád, mint víz-csepp néz az égre
Irigylő vággyal vén felhőkre lát,
És hogyha feljut, titkon, lopva, félve
Anyjában nézi vágyva önmagát.
Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este,
Mint vad csikónak fékező hurok,
Ezernyi vágyam téged vár keresve,
S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.
Ki-kívánkozik belőlem ez a vers: 'Regnider'-től olvastam:
Fenyő-fa
Frissen vágták, hozták vállon,
tűlevelek minden ágon.
Ég felé nőtt, sorsot remélt,
fejsze vágta el a törzsét.
Felaggatták, körbe állták,
üvegdísz- mosolyba zárták.
Hamis tavasz, meleg pára,
ébredéskor halál várta.
Most már késő, élte fogytán.
Ragyogjon fel fény a gyertyán!
Minden érték: fontos-, s igaz
legyen torján-, sovány vigasz.
Juhász Gyula : Karácsony felé
Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.
1902
Kányádi Sándor:Hallgat az erdő
Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas:
mohát kapargat
benne a szarvas.
Mohát kapargat,
törzset reszelget.
Szimatol, szaglász,
cimpája reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.
Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas:
kujtorog benne,
éhes a farkas.
Éhes a farkas,
éhében vesz meg.
Szimatol, szaglász,
horpasza reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.
Hallgat az erdő,
kajtat a farkas:
kérődzik csendben
s fülel a szarvas.
Hopp, most az ordas
orrát lenyomja,
s fölkapja menten:
rálelt a nyomra!
Szökken a farkas,
megnyúlik teste,
szökken, de éppen
ez lett a veszte.
Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen:
ágyúlövésként
hallszik a csendben.
Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
s már a szarvas sem
kérődzik resten:
ina, mint íjhúr,
feszül és pendül,
teste megnyúlik:
futásnak lendül.
Nyelvét kiöltve
lohol a farkas,
messze előtte
inal a szarvas.
Zúzmara, porhó
porzik a fákról,
menti a szarvast
csillogó fátyol.
Horkan a farkas,
nyüszít és prüszköl,
nem lát a hulló,
porzó ezüsttől.
Nyomot vét. Kábán
leül a hóba,
kilóg a nyelve,
lelóg az orra.
Hallgat az erdő,
üvölt a farkas.
Kérődzik csendben
s fülel a szarvas.
Taníts meg Uram!
Taníts meg Uram boldognak lenni,
Tiszta szívemből, könnyen szeretni.
Szállván virágra, miként a lepkék,
Könnyen cikázva, ahogy a fecskék.
Taníts meg engem, tisztának lenni,
Vissza nem nézni, előre menni!
Letenni minden terhet és gondot,
Látni magamban a középpontot...
Taníts még nekem egyszerűséget,
Hogy megláthassam mindig a szépet.
Igazgyöngy legyen szellemi lényem
A hamis ékszert még meg sem nézzem!
Taníts meg engem nyugodtnak lenni,
Útra kelőktől, szép búcsút venni.
Túltenni magam, azon mi nem megy,
Erősebb szenved, okosabb enged...
Taníts meg engem szerelmet adni,
Nem szalmalángként, parázs maradni.
Embernek lenni, minden esetben,
Segítő erő legyen kezemben!
Taníts még engem, hogyan lehessen,
Új reményt adni csüggedésemben!
Mindig, mindenkor emberi szóra,
Könnyet törölni, hajlani jóra.
Taníts meg engem, tanító tettre,
Példás jellemre, hű szeretetre.
Víg mosolyt csalni bánatos arcra,
Taníts meg Uram, erre a harcra!
(számomra szerzője ismeretlen)
Babits Mihály
Jónás imája
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
(1939)
Gyönyörű vers...és 'fölfakad'.
DDDD
<center>Sík Sándor
Fekete kenyér (1931)
Egy karéj fekete kenyeret
Szelnék elétek emberek.
Valamit adnék,
Valami meleget mutatnék:
Egy ember föltakart szivét.
Embernek ember: Úgy veszed a versem,
Ahogy született, suta-nyersen:
A szívemből most bújt ki éppen,
Azon puhán és melegében,
Mint ért tojásból vaksi kis csibék.
Embernek ember. Mit tegyek? -:
Húrosan született a lelkem,
És nem lehet nem énekelnem,
S már nem tudok más éneket.
Egykor kiálltam házam kapujába
S a lobogó látásokat,
Amiket láttam az égboltra írtan
És szürke szívem hamujába,
Világ elé ujjongtam, sírtam,
És ittam boldogan a testvérhangokat:
Velem örültek, sírtak ezerek:
Szép, drága, testvér, választott sereg!
De hol a többi testvér milliom?
Az én versem nem gyémántbillikom,
De forrásvízzel csorduló tenyér.
Nem úri ínyeket csiklandni jöttem:
A szó, amit szólni születtem,
Mindenki-falatja, fekete kenyér.
De ki ügyel a dalra,
Aki a kor zakatát hallja?
És ének és ige mire jó,
Ha meg nem hallja a millió,
És nem lesz tőle különb a világ?
Mire itt, jámbor, a te muzsikád?
Szirtfokon állok,
Fölöttem mozdulatlan ideálok,
Átnapsugárzók századokon,
Mellettem egy marék rokon, -
És messze lenn
Eszeveszett atléta gyanánt
Rohan a világ új fények iránt.
És nincs a futásban értelem.
Mégis, mégis: amíg a lelkem jajdul,
A szívem, a szívem utánuk sajdul.
Mégis, mégis: szép ez az őrült vágta
Az ismeretlen, égő pusztaságba.
Mégis: húz, húz közéjük valami:
Akarok utánuk kiáltani.
De boldog Isten, mit mondjak nekik?
Az igét, igémet kinevetik!
És mégis, enyém is ez az iramat!
Akarom, akarom: halljanak!
A szó lángnyelve kizúg belőlem,
Elperzseli az ajakamat.
Hát egyet mondok: magamat.
Nem mondok igent, nem mondok nemet:
Öletekbe dobom a szívemet.
Nincs benne semmi, csak szeretet,
Egyszerű, csendes, szürke szeretet.
Embernek ember szel itt kenyeret.
Kis szürke morzsák, kenyérszín szavak,
Csak menjetek,
Ne kérdezzetek, csak feleljetek!
Ne nézzétek, kit, csak öleljetek!
Ki tudja, szív még hány akad,
Aki megrezzen a testvéri szóra,
S egy félénk visszhang benne fölfakad,
És ráébred az örökkévalóra.
Adventi gyertyafény
Adventi gyertyák ragyognak fénylő csillagként;
egy, kettő, három, négy,
hajad lágy selymén táncol a lobogó fény.
Csitt! Ne szólj, csak ülj ide mellém,
hiszen most szívünk beszél;
kezedet fogva a szeretet árad szét.
Kérlek, ne szólj - csak ölelj, míg e láng ég!
S ha kialszik mind a négy,
szenteste gyúl helyettük ünnepi fény...
És nem kell, csupán egyetlen ajándék,
mit szívem karácsonyon úgy remél:
láthassam szemedben csillogni még,
sokáig e szépséges, adventi gyertyafényt.
Szoby Zsolt
G.Ferenczy Hanna: Éji tánc
Ma este felkért a Szél,
hogy táncoljak vele.
Bár kedvem nem volt hozzá,
győzött az ereje.
Elragadott az űrbe,
lángolt a teli hold:
táncoltunk határokon át,
hol balalajka szólt.
Táncoltunk
Himalája csúcsán
és lavinák között,
vert arany hídon át
az Óceán fölött.
Aludtak lent az utcák,
házak, sikátorok:
ámulva néztek ránk
az éji vándorok.
Vélték, hogy néma táncunk,
csak kósza látomás,
és semmi más- csupán,
lidérces álmodás.
Amikor haza értem
várt rám a nagy magány.
Az egész éji táncot,
-csak álmodtam talán?
Kányádi Sándor: Tövisfa
Nem emlékszem már (pedig hányszor
szúrt belém tövise), van-é
gyümölcse? Mintha valami bogyók,
vagy affélék lettek volna ősz felé,
vagy az se, csak tövis, tövis
a törzsön is?
Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt,
s amit kivágtunk, csontkeményre
száradt, szikrázva ugrott
vissza róla a fejsze éle.
A tüze szinte olthatatlan,
virradatig - tartóan parázslott;
nem láttam még fában ennyi
önvédelmet és konokságot.
Találgattam már gyermekésszel
titkát ennek az irthatatlan
szívós fának, melyről a fejsze
még holtában is visszapattan.
Most értem csak: a történelmet
szolgálja inkább, nem a tájat -
kéznél volt mindig, mikor kellett
máglyának, avagy koronának.
B.Radó Lili:Álomlovag
Csak álmodnom lehet Terólad,
de álmodhatatlak igaznak, jónak,
s ami szépet az álom hozhat,
én mindennel megajándékozlak.
Álmodom Néked hősi tornát
s vitézi vértet álmodom Rád.
Majd álmélkodón és meglepetve
lantot álmodom a kezedbe.
S álmom műhelyéből így kikerülvén,
hogy Rád aggattam minden földi szépet,
- ó, kedvesem, be furcsa is az élet!-
ébren talán már meg sem ismernélek.
Túrmezei Erzsébet:Adventi út
Te emberi utunkat végigjártad,
Éles kövei lábad is sebezték,
Ismerős neked a gond, félelem, bánat,
És jól tudod, hogy most is hányszor kell még
Rögös utakon roskadozva mennünk,
Fáradtságot, fájdalmat viselve...
S most ismét karácsony lesz és a lelkünk
Tiszta fényekre, boldog énekekre Sóvárog.
Hozzád kiált szívünk vágya:
Ajándékozd minekünk békességed!
Vond adventi utunkat ragyogásba!
Hiszünk, így cselekszel, ha kérünk Téged.
S ha a szent éjszakában Betlehem
Kis jászla elé borulunk,
kezed Tedd rá hajszolt szívünkre csendesen,
Hogy minden vihar elcsituljon bennünk,
És boldogan ujjongva énekeljünk:
Karácsony! Földre szállt a szeretet!
Megbocsátod-é?
Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port híntettem égszínkék szemedbe?
Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?
Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?
Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?
Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?
Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?
József Attila: A BŰN
Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
miért nincs bűnöm, ha van.
Hogy bűnös vagyok nem vitás.
De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
Tán együgyű dolog.
Mint fösvény eltűnt aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szívem nem kemény.
És meg is lelem egy napon
az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hívom
meg ismerőseim.
Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám -
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.
Késsel szúrtam. Nem színezem,
hisz emberek vagyunk,
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.
Elmondom. S várom (várni kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tűnődik el;
ki retteg boldogan.
És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen.
Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.
Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam,
ki él, segít nekem.