Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Aranyosi Ervin: Húsvét van

Nagyon vidám vagyok,

elkerül a bánat,

csendben majszolgatom,

finom káposztámat.

A tojást meg fesse,

akit meglocsolnak,

nekem szabadnapom van

ma is, meg holnap.

Mert tudod, a Húsvét

a nyúlnak is ünnep,

még ha a hétfő már

hétköznapnak tűnhet.

Most végre pihenek,

elkerül a munka,

három nap vidámság

vár mindannyiunkra!

Így hát kihasználom

és káposztát rágok,

s mindenkinek boldog

Húsvétot kívánok!

Tóth Árpád: Április

Április, ó, Április, óh

Minden csínyre friss!

Faun-bokáju, vad suhanc,

Újra itt suhansz!

Vásott cigánykereked

Porozza a tereket,

Repül a szemét,

Levegőbe parazsat

Hintegetsz és darazsat,

Illatot s zenét!

Némely ingó és rügyes

Ág végére már

Küldöd: kússzék az ügyes - nincs: -

Katicabogár,

Mint árbócra egy piros,

Pettyes zubbonyú,

Fürge lábú és csinos

Kis matrózfiú!

Kémleli a láthatárt:

Mennyi fény! Mi az? ! mi az

S zümmög zengő, napba tárt

Szárnyakkal: tavasz!

Szunnyad még a tél-mező,

Fáradt, vén paraszt,

Fűszakálla csendbe nő,

Megcibálod azt,

Majd meg méznél illatosb

Szellőfésüvel

Fésülöd, s szólsz: hé, de most,

Lomha szolga, fel!

Szundikálás volt elég,

Vár az új robot,

Mit álmodtál, vén cseléd,

Krumplit vagy zabot?

S reszket s kacag a liget,

Cserje meg bozót,

Gyenge bőrü testüket

Úgy csiklándozod;

Minden erdő egy bolond

Hejehuja-hely,

Nincsen még seholse lomb,

Csak virágkehely:

Izzad még a levelek

Vajudó rügye,

S a szirom már lepereg: lepereg;

Csókos szél vigye...

S átsuhansz a városon,

Bérházak felett,

Felragyog sugároson

Sok vak emelet:

Reszkető, bibor varázs,

Vén kémény fala,

Lányszemszínű kék parázs

A szelíd pala.

Mély, sötét udvar felett

Négyszögű egen

Táncos lábad emeled,

Mint halk szőnyegen.

S padlásablakot, kitört

Sarkon fordulót,

Villogtatsz, mint zsebtükört

Pajkos nebulók:

Zsupsz! a földre hull a fény!

S ím a szenny alól

Nyűtt hang sír, tán a szegény

Por maga dalol?

Vak lap-árus: eleven

Bús utca-szemét utcaszemét,

Sütkérez a melegen,

S nyitja holt szemét...

Április, ó, Április! óh

Míg tánccal suhansz,

Látogass meg engem is,

Víg örök suhanc,

Hisz egy régi kikelet

Furcsa reggelén

Együtt érkeztem veled

Földi útra én:

Szólt arany szimfónia

Napfény-húrokon,

S bölcsőmnél te, fény fia,

Álltál, víg rokon!

Április-testvérem, ó! óh!

Hol van az a kor?

Ifjuságom hervadó

Kankalin-csokor,

Elpártoltam tőled én,

Nem veszed zokon?

Hej, beteg s fanyar legény

A régi rokon:

Ha a tavaszt élvezi,

Nézvén langy egét,

Bánatát is felveszi,

Mint szemüvegét...

Április, ó, Április! óh!

Símogass, vezess!

Hadd legyek ma újra kis

Jó öcséd, kezes,

Hadd feküdjem tarka fák

Alján inni fényt,

Míg arcomba szöcske vág, vág

Zöld parittyaként,

Míg szememre patyolat

Szirom lengve jön, jön

S kis selyem-sátra alatt

Megbúvik a könny...

Ó, tán akkor, míg a méz Óh méz-

Színű nap lehull,

Bordám közül a nehéz

Szív is elgurul,

Imbolyog még, menni fél,

Majd gyáván, sután,

Bíbor labda, útra kél kél,

Tűnő nap után:

Táncol, ugrik, fellebeg,

Enyhén száll tova,

Felfogják a fellegek,

S nem fáj már soha...

Sík Sándor:

A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet,

Akinek rózsaszín az arca,

Aki örül, aki kacag,

Aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.

A feslő bimbót szeretem,

A hasadót, a harmatosat.

A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek,

A nagyszemű, nevető gyermek,

Akiben szűz minden-csírák,

Ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel,

Az induló, az ébredő,

Akinek győzelem az álma,

Akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar,

Aki remény, aki ígéret.

Az enyém a vér és a tűz:

A fakadó fiatal élet.

Az ébredő napot imádom,

Megyek a virradat elé.

Az én lelkem a tüzek lelke,

Az én dalom a hajnalé.

SZABÓ LŐRINC:

NEM NYÚLOK HOZZÁD, CSAK NÉZEM, HOGY ALSZOL

(részlet)

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,

kitakarózva, önfeledten... Óh,

hadd szívjam messziről hajad szagát,

hadd nézzem élő csontjaid s húsod

isteni-mély nyugalmát - : hátha mégis

enyhülne bennem ez a szomorú

és bizalmatlan, örök társtalanság,

mely téged is csak rettegve kíván

s melynek szülője és dajkája csak

a rossz lélek s rossz lelkiismeret.

Félek tőled és őrjöngve kívánlak;

szeretlek, s mégis mindig titkolom;

vágyom reád, és mégis úgy megyek

hozzád, mint ellenséghez... Óvatos

lelkem tüskéit fordítom feléd, mert

azt hiszem: te is arcom mása vagy

s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Ady Endre

A SZÉP HÚSVÉT

Odukat és kriptákat pattant

S bús árkokig leér a szava:

Ilyen a Husvét szent tavasza

S ilyen marad.

Miért tudjon Ő az embervérről,

Mikor künn, a Tavaszban

Minden csoda csodát csinál

S minden drága fizetség megtérül?

Óh, Tavasz, óh, Húsvét,

Emberek ősi biztatója,

Csak azt szórd szét köztünk:

Állandó a tavaszi óra

S ilyen marad.

Krisztus támad és eszmél,

Odukat és kriptákat pattant.

Van-e gyönyörűbb ennél?

Szabó Lőrinc: Egy kis értelmet a reménynek!

Nem boldogságot, csak hitet, csak

egy kis értelmet a reménynek,

adj, Istenem,

emberi sorsot a szegénynek!

Nézd, gyönyörű volna az élet,

van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,

és milliók

rabjai a nyomoruságnak.

Nézd, hogy tesz tönkre milliókat

ezerféle ravasz gonoszság,

pedig erős

nép nélkül elpusztul az ország.

Nektárral és ambróziával

csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –

mondd, Istenem,

törvény az ember szenvedése?

Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?

Fáztál valaha? Ugye, fáztál?

Szidtad magad,

mikor téli esőben áztál?

Ha nem éheztél, dideregtél,

nem szólok hozzád soha többet,

úgyse tudod,

mit gondol a szegény előtted;

de ha tudod, mi a csalódás,

ha gazdag vagy, de vagy szegény is,

akkor, uram,

hozzád küldöm imámat én is:

– Ne bántsd a pénzes nyomorultat,

ki közönyével megtiport,

de add nekem

ajkáról a biztos mosolyt,

a hitet, erőt! Adj új lelket

a sok-sok hitetlen szegénynek,

adj, Istenem,

egy kis értelmet a reménynek!

Gyűlölöm a szavaidat, a hajadat, s amit érzel,

Gyűlölöm, ahogy vezetsz, azt is, ahogy nézel,

Gyűlölöm cipőd, s ha átjár tekinteted tőre,

Gyűlöletem oly heves, hogy rímet hányok tőle.

Gyűlölöm, gyűlölöm, ha hazudsz, és azt is gyűlölöm, ha nem,

Ha miattad nevetek, vagy ha könnyes lesz a szemem.

Gyűlölöm, ha nem hívsz fel, ha nem nézel felém,

S gyűlölöm, hogy nem gyűlöllek egy cseppet sem,

Szemernyit sem, nem gyűlöllek én.

Devecsery László: Húsvét

Szellő fut, szellő száll,

csókot ad szellőlány.

Nap melenget, fény mesél,

mikor a tél véget ér.

Néked int a hóvirág,

s barka bontja bársonyát.

Itt a tavasz: kikelet,

s a HÚSVÉT is közeleg.

Sík Sándor: Péter sírása

És lőn, hogy a kakas másodszor szólala.

A csarnokban nevettek a római vitézek,

Visszhangzott szavuktól a főpap udvara.

És megfordult az Úr s az ő szemébe nézett.

És akkor minden elmúlt és minden elmaradt,

És minden elmerült hideg nagy messzeségben,

A szolgák és vitézek, fegyverek és falak,

És nem volt semmi többé, csak az a szörnyű két szem.

Csak az a könnyes két szem. És nem volt semmi más:

Csak ő volt és a Krisztus. És az a villanás,

Melyen az örök titkok minden rejtelme rezgett,

Melynek zengő villáma szegény szívére hullt.

S lőn, hogy az oszlop mellett Péter megtántorult,

És eltakarta arcát és halkan sírni kezdett.

F Szabó Mihály:

HÚSVÉTI KÖSZÖNTŐ...

Tavasz zsongásával, Húsvét barkájával

Köszöntök mindenkit, szívből jövő szóval.

Gyerekek élete legyen vidám játék,

Minden perce legyen számukra ajándék.

Ifjak minden napja nagy terveket szőjön,

A nagy tervek fölött a Remény őrködjön.

Élet delén járók, mindig örüljenek,

A Gond és a Baj kerülje el őket.

Öregek őrizzék szép emlékeiket,

S egész életünkben boldogok legyenek.

Hívők erős hite tovább erősödjön,

Hitetlenek hitetlensége gyengüljön.

Magyarok bárhol is élnek a világon,

Szívük továbbra is magyarul dobogjon!

Higgyenek Húsvét nagy-nagy csodájában,

A Keresztre Feszített feltámadásában.

Reményik Sándor: NAGYPÉNTEKI SZERTARTÁS

Ágyam fölött, a feszület fölött

Karácsonytól egész Nagypéntekig

Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.

(Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!)

Hű zöldje végül mégis elkopott

Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.

Éreztem: nálam tovább nem marad

Nem bírja lelki szárazságomat,

S egy durvább illetésre szertehull.

De nem ily halált szántam én neki.

A kemencében énekelt a tűz,

Zsoltároztak a lángok lelkei.

A száraz ágat helyéről levettem,

Vigyázva, ahogy halottat viszünk, –

S a tüzes kemencébe bevetettem.

Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.

Erdők nagyságos tömjén-illata

Elborította rögtön a szobát.

A száraz ágból kiröppent a lélek,

Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek,

És hittem én is: hátha mégis élek…

Nagypéntek volt, a fűz már ideadta

Barkáját kedves kéz által nekem,

Hogy a szent főnek új dísze legyen.

Az ólomszínű éji ég alatt

Langyos, ébresztő áramlat haladt,

És gyermekkorom ölén, a hegyen

Rügyet bontott a borostyánbokor.

Moretti Gemma:

Őrizlek

Igy nem őrizte kincseit a gazdag,

nyár illatát busongó, szőke kazlak,

nap színeit üvegbe zárt gyümölcs,

sok tudományát vén zsugori bölcs -

mint téged rejtelek, őrizlek én,

mindent, mi tiéd volt és most enyém:

Papírlapot, melyen kezed nyoma,

pillantásod, mely rólam szállt tova,

egy mondatot, amely tetszett neked,

dallamocskát, mit dúdoltam veled,

egy virágot, melyhez hozzáért arcod,

mozdulatod, ahogy fejed lehajtod,

s még mennyi mindent. Oly szegény a szó

mondani, írni, mily boldogító,

hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy,

hogy áradó örömöm titka vagy,

s mert bennem élsz, minden baj elkerül.

És gazdag vagyok, mérhetetlenül.

Kosztolányi Dezső

Mostan színes tintákról álmodom

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet

e tintával írnék egy kisleánynak,

egy kisleánynak, akit szeretek.

Krikszkrakszokat, japán betűket írnék

s egy kacskaringós, kedves madarat.

És akarok még sok másszínű tintát,

bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,

és kellene még sok száz és ezer

és kellene még aztán millió:

tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,

szemérmetes, szerelmes, rikító,

és kellene szomorú-viola

és téglabarna és kék is, de halvány,

akár a színes kapuablak árnya

augusztusi délkor a kapualján.

És akarok még égő-pirosat,

vérszínűt, mint a mérges alkonyat

és akkor írnék, mindig-mindig írnék,

kékkel húgomnak, anyámnak arannyal.

arany-imát írnék az én anyámnak,

arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.

És el nem unnám, egyre-egyre írnék

egy vén toronyba, szünes-szüntelen.

Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem. 🌈

Dsida Jenő: Nagypénteki ima

Uram, csúfoltak,

Kínoztak Téged

Aki szerettél

Minden szenvedőt.

Szegekkel vert a

Világ keresztre,

Aki mindig csak

Vigasztaltad őt.

Mi jót is tettem

Én a világnak,

Sok-sok napomon?

Csúfolnak?

Kínoznak?

Szegeznek engem?

Mért panaszkodom?

Uram, bocsáss meg!

Haragban égni

Nincs okom;

Egyebet kérni

Nincs jogom;

Uram, csak áldlak,

Nem panaszkodom.

ADY ENDRE:JÚDÁS ÉS JÉZUS

Dühödt, lázongó szívverésem

Golgotai bazaltra vésem.

Krisztus, poétám, szent Alak,

Eladtalak.

Enyém volt minden áldomásod,

Én voltam a lelked, a másod,

Megkoszoruztam a fejed,

Szerettelek.

S eladtalak, én fejedelmem,

Mert az Élet az én szerelmem,

Mert én is álmodok nagyot:

Költő vagyok.

Nem hallgatom zsoltáros ajkad,

Nem kell szép, égi birodalmad.

Selymet, pénzt akar egy leány,

Vár, vár reám.

Galád vagyok? Galád az Élet.

Bűve miért nincs az Igének?

Vággyal, kínnal miért gyötör

Pénzes gyönyör?

Írott kövem dobom a mélybe,

Megreng a Föld sok ezer évre

S késői, bűnös, bús szemek

Megértenek.

Juhász Gyula: Az utolsó vacsora

János a Mester nagy szívén pihen,

E tiszta szíven, e csöndes szíven

pihen, de lelke a holnapra gondol,

S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.

Az olajfák felől a fuvalom

Hűsen, szomorún a szobába téved,

Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,

Péter zokog, és árvább, mint az árva,

Júdás se szól, csak apró szeme villan,

Remegve érzi: az ő órája itt van!

Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében

Mély tengerek derűs békéje él benn.

Az ajka asztali áldást rebeg,

S megszegi az utolsó kenyeret!

Wass Albert: Tavasz-várás

Érzed? Jön a tavasz,

a fák alá

már tarka-fátylú verőfényt havaz.

A messzeségből hírnök érkezett:

madár lebeg a rónaság felett

s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.

Ugye testvér,

csábítanak most halk melódiák,

ezer kis visszatérő róna dal,

S ugye neked is tarka a világ,

s az álmaid megannyi könnyű lepkék:

már nemsokára zöldül a levél,

és visszaszáll a tavasz és a fecskék,

és a fecskékkel ő is visszatér…

Ha jönne már…

úgye testvér, megálmodod mi lenne?…

S egy kis meleg

belopódzik halkan a szívedbe…

Őri István : Álomtakaró

Álmaidból szőjj puha takarót,

s terítsd magadra,

mert kint hideg van.

Sződd nagyra,

hogy nekem is jusson belőle,

mert én is fázom.

Sződd még nagyobbra,

hogy mindenkit betakarhass vele,

mert hideg a világ és idegen.

Énekeld el az álmaidat,

és táncolj hozzá.

Dalod legyen melegem, táncod erőm.

Serény kezekkel öltsd a szálakat

készítsd el hamar, mert fázom

siess, hogy minden a helyére kerüljön,

mielőtt lemegy a fény.

Énekelj nekem,

suttogva, tündér-éneket

hogy gyönyörű álmunk legyen,

míg csendben alszunk,

s feledjük a fagy-sötét éveket.

Dsida Jenő

Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek és a fullatag sötétben

hat órát üldögéltem a kocsárdi

váróteremben, nagycsütörtökön.

Testem törött volt és nehéz a lelkem,

mint ki sötétben titkos útnak indult,

végzetes földön csillagok szavára,

sors elől szökve, mégis szembe sorssal

s finom ideggel érzi messziről

nyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,

a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,

legyintett arcul. Tompa borzalom

fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem: szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakab

aludt, Máté aludt és mind aludtak...

Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Dsida Jenő: Nagycsütörtökön

A szél suhogva borzong

az olajfa-lombokon.

A kanyargós úton, által az erdőn

tömöttsorú fáklyások jönnek.

Testemet ételül adtam,

véremet italul adtam,

könnyel mostam meg lábaitokat;

Mégis egyedül maradtam.

Hajnal-derengés borzong

a sötét lombokon.

Judás után, által az erdőn

sátánarcú fáklyások jönnek.

Testvéreim, tanítványaim!

Égignyúló kemény kereszten

holnap megölnek engem!

És ti alusztok, mélyen alusztok!

József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed

homlokomra,

mintha kezed

kezem volna.

Úgy őrizz, mint

ki gyilkolna,

mintha éltem

élted volna.

Úgy szeress, mint

ha jó volna,

mintha szívem

szíved volna.

Wass Albert:

Hontalanság hitvallása

Hontalan vagyok,

mert vallom, hogy a gondolat szabad,

mert hazám ott van a Kárpátok alatt

és népem a magyar.

Hontalan vagyok

mert hirdetem, hogy testvér minden ember

s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer

mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok

mert hiszek a jóban, igazban, szépben.

Minden vallásban és minden népben

és Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok

de vallom rendületlenül, hogy Õ az út s az élet

és maradok ez úton, míg csak élek

töretlen hittel ember és magyar.

F Szabó Mihály:

CSEND

Puha fészke, gondolatnak vágynak

Melegágya a nemes akaratnak.

Szülője az ösztönző döntésnek,

Bölcsője teremtő cselekvésnek.

Nagy ajándéka életünknek,

Ám, - csak igen ritkán látogat meg.

De, vajon, miért is vágyakozna,

Rohanó életünk nagy zajába?

Hiszen a zaj, a csend ellensége,

Miért is kívánna találkozni vele?

De nekünk szükségünk van a Csendre,

Szükségünk van a segítségére.

Mikor napokon át csak töprengünk,

És sok-sok éjszakát ébren töltünk.

Mikor nem bírjuk már gondjaink terhét,

Mi fordulunk hozzá segítségért,

Hogy adjon elég erőt és több kedvet,

Szebbé, nyugodtabbá tenni életünket.

Gonddal szabdalt hosszú nappalokon,

S az álmatlan hosszú éjszakákon,

Ne tegyünk mást, csak maradjunk csendben,

És higgyünk a Csend segítségében.

Hogy rendezi a gondolatainkat,

S ha kell, visszafogja vágyainkat.

Higgyük, hogy a Csend majd segíthet,

Gyógyítani testünket, lelkünket.

Új erőt és kedvet ad az élethez,

S élni akarásunk erősebb lesz,

Rádöbbenünk, mennyi erő van benne,

S milyen szükségünk van olykor a Csendre.

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.

Benedek Elek: Virágvasárnap

Virágok napja, szép virágvasárnap,

Jövel, jövel már, bontsd ki röpke szárnyad!

Hintsd be virággal az avar mezőket,

A kertek fáit, félve rügyezőket,

Óh, szánd meg őket!

A tél hosszú volt, oly zord s oly kegyetlen,

A rét, az erdő még most is kietlen.

Virágok napja, jer, lehelj a földre,

Bús szürke foltjait varázsold zöldre,

Szép puha zöldre!

Jövel, jövel, s te véled fecske, gólya,

Üres fészkeknek hadd legyen lakója!

Szakadjon vége a nagy némaságnak,

Szívüket töltsd be, akik dalra vágynak,

Oly régen vágynak!

Ihol közelg. Feje virággal ékes,

Az arca nevetős, a hangja édes.

Bájos, milyennek a szívem kívánta,

Mint egy virágos, nevetős leányka,

Szép kis leányka!

Ihol, már itt, virággal megrakottan,

Hallom a dalt is: fecske száll amottan.

Eresz aljának újra van lakója,

Csörgő patakban kelepel a gólya,

A kedves gólya!

Ihol, már itt van. Nyílnak a virágok,

Vidám dal járja be a nagyvilágot,

Hirdetve hegynek, völgynek, rónaságnak:

Leszállt a földre szép virágvasárnap,

Legszebb vasárnap!

Juhász Gyula: Megint tavasz...

Megint tavasz van, és megint panasz van

Szívemben, ebben az örök kamaszban.

Mert fiatal még, és nem értik őt,

Repül, mint nyíl, mit Szerelem kilőtt.

Repül, de már nem várják szívesen

Az ifjak, és a vének kedve sem

Derül reája, s úgy borul föléje

Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.

Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,

Ne csalj, színek és fények orgiája!

Ha jő a tél majd, s hímez jégvirágot,

Én akkor is még múltak májusában

Emlékek orgonáit tépve járok.

Wass Albert: Márciusi ballada

Fenyők fekete lombján

már gyantaillat árad.

Az alkonyat lilája

övezi lent a fákat.

Egy kis patak dalolgat...

rég nem dalolt már senki.

Dalát a fenyves-erdő

kacagva visszacsengi.

A nyirkos erdő mélyén

ébredni kezd az élet.

Az éledő rügyek közt

széncinke-had mesélget.

Rigók halk füttye szólít

a csöndes esti lesre,

s halk nyár-illúzióval

köszönt a szürke este:

...Lágy csendű lombok alján

pásztortűz fénye éget...

A tölgy-erdők susognak

csodálatos meséket...

Leszáll a tarka álom...

s míg csöndesen elalszol:

fejed felett a fákon

csengő poszáta-dal szól...

Fenyők fekete lombján

már gyanta-illat árad.

Az alkonyat lilája

övezi lent a fákat.

Egy kis patak dalolgat...

rég nem dalolt már senki...

dalát a fenyves-erdő

kacagva visszacsengi.

Kányádi Sándor: Egyszerű öröm

Öröm már az is, ha a Nap

bőkezűbb, mint a tegnapi,

egy kis langymeleg, annyi csak,

hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,

s meghervadjon a jégvirág,

hogy elláthass a sarokig,

csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,

véred is enged, csörgedez,

jeget-pengető hangot ad;

ennyi kell, egy kis enyhe fény,

és amíg csöpög az eresz,

indulót vacog a fogad.

Kassák Lajos

Szerelmünk éneke

Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád

mint vándor, ha menedékért könyörög

éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon

s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.

Nem voltak még soha ilyen hű szeretők

ilyen két testvérszirma egy virágnak

sötét szemed az én szememhez hasonló

szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.

S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi

ott vagyok álmodban s az enyémben te

egyazon tengeren ring velünk a bárka

egyazon csillag ontja ránk sugarát.

Mentovics Éva: Késik a tavasz

Tavasszal a három barát:

Sándor, József, Benedek -

telipakolt három zsákot,

s cipelte a meleget...

Minden évben így volt eddig,

de most - lássatok csodát -

szőrén - szálán felszívódott

ez a három jó barát.

Sem a Sándor, sem a József,

s ugyanígy a Benedek -

nem hozott az idén semmit...

de főként nem meleget.

Fogunk vacog, ázunk, fázunk,

didereg a sok madár...

minden felnőtt, minden gyerek

három teli zsákra vár.

Nézegetem a naptárat:

Sándor, József, Benedek...

elmúlt már a névnapotok,

itt lenne a helyetek.