Én és ahogy a lányom viszonyulunk egymáshoz... (beszélgetős fórum)

Szegénykém:(Valójában én pont ezért szakítottam vele,mert szerette volna ha összeköltözünk és szülök gyereket....csak tudod láttam a sorsom egy férfi és az ANYA mellett....és totál kiábrándultam az egészből.Nekem már van egy édes kislányom,én is egyedül nevelem és már ő érte is kell felelőséget vállalnom....és tuti evvel a döntésemmel nagyon nehéz életet válaztottam volna...így jobb egyedül!Nem bánom egy percig sem...főleg a drága édesanyuka üzenetei után!

És neked azért segít?Nem tudna anyuról leválni...ahhoz túl gyenge?Vagy mi volt a probléma még...?

örülök hogy válaszoltál

nálunk pont fordítva van én beszélgetnék a lánnyal ,de ő nem nagyon akar ,csak a kedvenc eggyütteseiről meg ilyenekről lehet vele beszélgetni.Az emo-alternatív zenében már nagyon otthon vagyok DDDD

A múltkor rákérdeztem hogy miért küldte el a barátját ,hát amit én kaptam érte...

Nálam talán az a gond hogy túl sokaz érdeklődök ,meg sokat foglalkozok vele,pont az ellentéte veled,de ő nem nagyon vevő erre az érdeklődésre,

Egyik nap kérdeztem ,hogy van-e valami kiszemelt fiú ,de lazán lerázott

Hát abban hogy Anyummal nagyon keveset találkozok...Nem tudok egyszerűen megbeszélni vele semmit...=(

Nem ugy áll hozzám mint egy rendes Anyuka...!!

Ott van pl: Böbi (( Böbi67 )) Ő meg Anya között ég és föld...

Anyu egyszerűen nem Anya szinte...alig törődik velem meg stb. Na de mind1...

Nem szeretném hogy sok ember az Én hülyeségeimet olvassa...

Sziasztok!Hát egyáltalán nem könnyű a helyzetetek.Nem tudom milyen lehet nekem nagyon jó anyukám van.Viszont volt szerencsém a párom anyukájához és kivülről látni mennyire tönkre teheti a gyereke életét egy anya!Sajnos....:((

az exem 33 éves férfi akit az anyja a szeretet nevében teljes mértékben magához láncolt.Még mindig otthon él,pedig van két lakása.Továbbá amikor összeismerkedtünk szinte minden percről amit a fiával töltöttem tudni akart...mit csináltunk,mit ettünk...stb.Amikor nyaralni voltunk napi kétszer beszéltek:S egyszerűen egy idő után úgy éreztem egy gyerekkel vagyok nem egy felnőtt férfival...ki is ábrándultam belőle.És képzeljétek amikor szakítottam vele az anyukája is küldözgetett nekem sms-t!Szóval botrány az egész...szegény srác nem tudom ki tud-e ebből valaha törni.....

Nincs joga egy anyának sem birtokolni és tulajdonként kezelni a gyermekét!Csak azt tudom nektek tanácsolni,hogy legyetek erősek és igenis azt tegyétek ami nektek jó és ne hagyjátok hogy a házasságot vagy a gyereketekhez fűzödő kapcsolatot tönkre tegyék!Ehhez nincs joguk!

Köszönöm, írok.

Közben kattog az agyam, ma majdnem én hívtam fel egy lelkisegély-szolgálatot, hogy idöpontot kérjek...

Persze, a lelkiismeretem azt mondja, ha hazamentem hunyászkodjak meg, a józan eszem meg azt, hogy ne.

Igazad van, megbeszélni nem lehet, ki kell várni, míg elül a vihar.

Megbeszélni szerintem se lehet, mert úgy is a saját igazát mondja csak és máshogy is lát mindent. A korkülönbség miatt, a párkapcsolat miatt, a munkáink miatt, szóval úgy összességében. Nem tudom meggyőzni sokszor, csak próbálom terelni vagy ha nem hát nem szólok és elül a vihar, és kezdődik előlről. Ja! A pszichológus se volt egyszerű és nem is egyből, hanem először rábeszéltem egy idegorvosra, mert magas a vérnyomása, ideges stb. Ehhez a dokihoz bejelentkeztem én is és egy nagyon szimpatikus nő volt akinek elmondtam mindent. Ő, persze titoktartással, javasolta a pszichológudt anyunak, ajánlotta a nagyon rendes, megértő segítséget és vagy egy évbe telt mire elment, de elment.

Sok sikert neked is. Ha történik valami, írj.

Persze, hogy megmarad. Mégha az ember túl is lép rajta látszatra, akkor is.

Mindenesetre szép, hogy az unokákkal jó a viszonya.

Az én édesanyámnak is pszichológus kellene - ezt szerintem sosem érem el nála.

Nem tudom, mi lesz még ma otthon. Szeretném azt látni, hogy keresztül ment rajta, de félek, nem így lesz. Leülni beszélgetni meg én nem akarok, mert nem látom már értelmét.

Huh, hát, ez sem egyszerü... Söt...

Folyamatos lelki nyomás alatt lehetsz.

ès a gyerekeitek hogyan viszonyulnak a nagyihoz?

Sziasztok

Nagyon átérzem Hela-t, mert hasonló helyzetben vagyok. Tiszta lelkiismeretfurdalás az életem. Az utóbbi 5 évben 40 kg-t híztam. Anyukám 33 éve egyedül él, vagyis velem élt kettesben, évek óta egyedül. Én 36, férj, 2 gyerek. Ház, kocsi, szeretet minden... De ő sajnos élből utálja a férfiakat így ezzel megkeserítve engem is. Hallottam már pl. hogy én miért a férjemmel beszélem meg a dolgaimat, hiszen férfi lehet még annyi az életben, de anya csak egy és különben is szerinte én ezzel megtagadom őt és elfelejtem honnan jöttem. Pedig amíg dolgoztam ( a gyerekek előtt)tízszer úgy kerestem mint ő és állandóan segítettem, utaztunk, vásároltunk stb. De mióta itthon vagyok és a családnak élek az nem jó. Nem jók a barátaink se meg semmi. A gyerekeket sem jól öltöztetem, etetem stb. Mindennap 3-5 alaklommal hív. Ha nem hív délelóött már görcsbe van a gyomrom, hogy az lesz az első szava, hogy én fel nem hívnám, pedig van mit csinálnom itthon a gyerekekkel. Havonta úgy összeveszünk, hogy az rémes. Most épp nyugis napok vannak, de tudom nem sokáig. Neki nincs barátnője, a kollégák hülyék mind stb. Pedig én állandóan segítem, ha kell hozom viszem kocsival, bevásárolni, a nagyszülőkhöz szóval nem érzem rossznak magam. Szóval vannak nem egyszerű esetek. De bánt is a dolog, mert bennemvan, hogy ő csak értem volt mindig, értem gürizett stb.

Huh, lassan haza kell mennem.

Szorul a gyomrom.

Jó, hogy itt kiírhatom magamból, amit lehet.

Nem akarom magára hagyni - segíteni akarok neki, hogy egyedül is megállja a helyét a világban.

De érzelmileg padlón vagyok, anyagilag egyre rosszabb.

Azon vagyunk, hogy egy vállakozást beindítsunk - amiben neki is szerepe lenne.

Még 2-3 hetet kellene együtt lakva kibírni. De én már nem bírom.

Ö sem, viszont ennek az apaja az, amit nem ertek, hogy 10 nappal ezelöttig miért volt minden rendben, miért mondta azt, hogy a barátommal milyen jókat beszélgetnek, stb, most pedig kifordult a sarkából a világ.

Nem tudok vele leülni beszélni - próbáltam már, de nem sikerül higgadtan elmondani, amit gondolok, mert érzelmileg nekem esik.

Véleményem szerint ki akar sajátitani magának!

Ezt ne engedd, éld az életed a barátoddal, ne hagyd teljesen magára, de távolodj el tőle, hogy magára legyen utalva.

Borzasztó ez az érzelmi zsarolás!

Nem tudom valóban, mi a gond, tényleg nem. Fogalmam sincs, mit tettünk, mit tettem, vagy mit kellene tennem.

Szeretném elérni, hogy távolabb legyünk, azon vagyok, ö maradjon, mi megyünk...

Csakhát nem olyan egyszerü sajnos.

Jelen pillanatban nagyon mérges a helyzet, részéröl elég kemény megjegyzéseket kapok. Igyekszem indulat nélkül reagálni, higgadtan.

De az érzelmi zsarolást, ezeket az ál-problémákat nem értem...

Hát... the show goes on...

Vasárnap köszölte velem, hogy az ember a kutyájával nem viselkedik így, mint én vele (megjegyzem péntek-szombat otthon sem volt, és vasárnap sem tettem/tettünk semmit...). Azóta úgy éreztem, én nem közelítek, nem fogok bocsánatot kérni...

Ma felhívott, h mondjam meg neki, h akkor ö most pakoljön-e, és, hogy a barátom égy féreg, stb... és nem gondolta volna, h egy pasi miatt tönkremegy a szülöi tiszteletre épülö kapcsolatunk, stb... és nem teszi meg azt a szívességet (!) nekünk, h felakasztja magát...

Azóta ülök, nézek ki a fejemböl, és nem akarok hazamenni.

Mi nagyon jól megvagyunk a lányommal.Néha más a véleményünk,de olyanok vagyunk,mint két barátnő.

Mindent megbeszélünk,segítünk egymásnak.

Köszönöm a hozzászólásd, jól esett, mert, ugye, én magam tartom önzönek, szemétnek, stb... Múltkor megkaptam, h én öt módszeresen ki akarom késziteni, erre már no comment. A német-tanfolyamot meg otthagyta, mert "ö nem tud megtanulni németül"...

Na, mindegy, panaszáradatom ezzel lezárom, és remélem, pár hét múlva, ha sikerül a vállakozás, pozitiv fejlemenyekröl számolhatok be!

Huh. Azt hiszem, tudnék egy abnormális anya-lánya viszonyról beszélni...

èn, 28, külföldön önálló, jó állással (mert anyu kiharcolta, h apám áldozzon a tanittatásomra, ez tény), 19 éves koromtól egyedül laktam.

ö, 47, tavaly lépett ki apámmal a házasságból, nagy balhék után elhoztam hozzám, mindigis háziasszony volt.

jelenlegi állás szerint együtt lakunk, az én lakásomban. próbaltam munkaengedelyt szerezni, a barátommal azon vagyunk, h olyan vállakozásba fogjon, ahol anya is dolgozhat (anya szerint ö léhütö - mert 2 honapja alig van munkaja, es sohasem viszi majd semmire, és 3 hetente nekemesik emiatt stb. stb.), mindent igyekszem megteremteni, megveszek amit tudok (nem könnyü, egy fizetésböl), utazgathat a barátaihoz, pasit kereshet stb, nem sürgetem, semmi miatt. a sajat lakasomban nem merek mar semmit csinalni (pl. a net elülni...) el akarok költözni. anya mindigis hangulatember volt, mindenre rányomja a bélyegét a hangulata, már gimiben rettegtem, hogy épp milyen kedve lesz, ha hazamegyek. most is igy van.

ha jo a kedve, nagyon jol megvagyunk, a baratommal harmasban is - de ha rossz, erzem napokig a levegöben a feszültseget, szorongok, hogy mi lesz.

elmondta sokszor, hogy lépnie kellene, mert ez nem tarthato - es igaz is. csak épp magatol nem is lép semmit. nem tudom mit akar az életétöl.

ilyen közelröl nehéz szeretnem néha - legalább 10 km kellene, azon vagyok, hogy elmenjek, maradjon neki a lakas, es en törlesztem tovabb (ez sem kevés...), es "csak" a rezsit, megelhetest valahogy teremtse meg.

nem is tudom részletezni, segiteni akartam, h kimentettem apam karmai közül, de magamnak nagyon rosszat tettem vele. persze, meg mindig jobb, h itt van.

szeretnem 28 evesen a sajat eletem elni, nem hivhatok hozzank baratokat, ha egyedül van, akkor azt hallgatom, hogy nem birja egyedül... szeretnem élvezni, amit magamnak megteremtettem, szivesen segiteném, de jelen esetben minden az én nyakamban van, hatalmas teher. a párkapcsolatom szakitas elött - ideiglenesen a baratomnak is hozzank kellett költöznie (nagy a lakás, nincs egymás nyakán senki), amig a közös porjekt be nem indul. anya szerint nem lesz belöle semmi... pedig érte csinálom...

bocs, ha sok voltam.

Nagyon eltüntél ,jó lenne ha Te is leírnád hogy mi a baj az anyukáddal.

Lehet hogy kölcsönösen tudnánk egymásnak segíteni,örülnék ha írnál ,

mi a lanyommal 14 éves kora ota ádáz ellenségek voltunk,volt törés zuzás,kecskét békát hánytunk egymásra. Mind ez azert mert bele mertem szolni mit nem kellene tennie persze ugyis az volt amit ö akart

megtette volt hogy 1-3 napig csak ugy nem jött haza semmit sem tudtam rola olyan volt mintha egy idegennel éltem volna közös fedél alatt.

Mostanra megtanultam magamra vigyazok inkabb minthogy pszihiatriara jarjak már sajnálom a nehezen megvett draga müszaki dolgaimat mert hasztalan tettem tönkre,ö mit sem változott,azota eltelt 5 év,már nem kérdezek semmit nem érdekel ha vmire szüksége van megadom neki de lelkemben mar eltávolodtam töle.