Emma kislányom születése

Megosztom veletek drága kislányom születésének történetét, amely nem kevés ijedelmet okozott számunkra.

Nagyon szerettem volna anya lenni fiatalon, ami szerencsémre teljesült is. Én és a férjem biztos munkahellyel rendelkezünk, van házunk, autónk stb. De nem éreztem kerek egésznek az életünket. Mikor láttam egy várandós kismamát az utcán mindig megbámultam, nem tudtam levenni róla a szemem. Irigyeltem, sóvárogtam az édes terhe iránt. Óvatosan közöltem a férjemmel, hogy gyereket szeretnék, aki szintén egyre több félmondatot ejtett a gyerek témáról.

Belevágtunk és elsőre sikerült. 2009.12.04-én a nőgyógyászom megállapította, hogy 8 hetes és 4 napos a magzatunk. Mindketten sírtunk a férjemmel örömünkben. Néztük a monitort és nem hittük el, hogy ez igaz. 23 éves voltam, a férjem 27.

Több véleményt is meghallgattunk a választott orvosomról, hogy milyen a szakmájában. Csak jó dolgokat hallottunk róla, így megkértük, hogy vállalja-e , hogy levezeti a szülésemet. Beleegyezett. Fiatal, ambiciózus ember. Megnyugodtam, rendesnek tűnt. Jártunk a magánrendelésére, a pici gyermekünk szépen fejlődött. Majd kiderült, hogy kislányunk lesz. Irtózatos boldogság volt ez számunkra.

A férjem apai ösztönei is ezt súgták. Alacsony és vékony a testalkatom, a pici lányunk pedig 2 héttel a kora előtti adatokat produkálta. Nagy baba, a férjem félt is a szüléstől. Én nem. Erre vágytam és beteljesült, anya lehetek, az utolsó lépcsőfokot, amely a szülés, simán megcsinálom én is. Mindenki kibírta, én is ki fogom. És tényleg nem féltem, vágytam arra az édes fájdalomra, melyről tudtam, hogy a drága gyermekem is átéli, emiatt is erősnek kell lennem, hogy az ő útját megkönnyítsem. Kislányommal 2010.07.07-re voltam kiírva. Óriás pocakom volt, nehéz volt a teher, de nem zavart. Imádtam, mindig simiztem, beszéltem hozzá. Sokat sétálgattam pocakosan, mindenki kérdezte tőlem, hogy mikor érkezik már a gyermek? Én meg voltam győződve róla, hogy hamarabb, mint a kiírt időpont, de nem. Voltak már a születés előtt kb. 1 hónappal jósló fájásaim, így éjszakánként elég sokat üldögéltem a kádban. A kórházi tatyóm már régen elkészítve, de Emma baba még nem akart kibújni.

Az orvosom végül 2010.07.15-én befektetett a kórházba. Ekkor egyujjnyira nyitott voltam. Apás szülést terveztünk. Apa minden nap jött hozzám, sok látogatóm volt, de én már nagyon türelmetlen voltam. Szerencsére a szobatársaim nagyon aranyosak voltak, az egyik csajszival még ma is rendszeresen találkozunk. Majd 2010.07.19-én eldőlt a sorsom. Az orvosom konzultált a főorvossal és megindították a szülést. Annyira, de annyira örültem neki. Reggel fél 8-kor megrepesztették a magzatburkot, ami egyáltalán nem fájt. Csak egy kicsit kényelmetlen volt, hogy 10 orvos a szétterpesztett lábam előtt nézi végig a főorvos által végzett burokrepesztést. A magzatvíz egy kicsit csúnya volt már akkor. Elvégezték a beöntést, ami nem volt rossz, csak szintén kellemetlen, hisz hatalmas hascsikarást okozott. Percenként szaladgáltam a WC-re. A fájásaim szépen lassan erősödtek, de büszkén és szó nélkül tűrtem őket. Tudtam, hogy nemsokára a kezemben tarthatom a gyermekünket.

A férjemnek délután fél 2-kor szóltam, hogy jöjjön be hozzám, mert már kezdett eléggé fájni. Az a 6 órás vajúdás, amit a férjem nélkül éltem át szinte elrepült, mert a fájások csak 10 percenként jöttek. Addig a folyosón álldogáltam, vagy a műanyag székbe kapaszkodtam. Az alternatív vajúdó fél 3-kor felszabadult (megszült a drága szobatársnőm), és elfoglaltuk. Labda, kád, franciaágy, minden földi jó. Ekkor megvizsgált az orvosom, csak kétujjnyira nyíltam meg. A férjem masszírozott, olvasott nekem, beszélt hozzám, én pedig válaszoltam, amikor a fájások engedték. A magzatvíz egyre koszosabb lett, a férjem törölgetett utánam. Majd szólt a szülésznő, hogy üljek be a kádba. Hát az a kád maga a csoda, teljesen ellazított és pár percet szunyókáltam is benne. Nagyon jó volt. A férjem a zöld ruhájában rendületlenül kitartott és támaszt nyújtott. Nagyon fájtam. Az orvosom rendszeresen jött és vizsgált, tágított (ami borzasztóan fájt). Fél 5-kor (9 órás vajúdás) jött az orvosom, ismét vizsgálat, éreztem, hogy a nem haladtunk sokat előre. Megkérdeztem az orvosom, hogy nem tudna nekem valami módon segíteni, hogy könnyebb legyen egy kicsit a vajúdás ideje? Gondoltam itt gázra vagy valami fájdalomcsillapítóra… A válasz ez volt: Majd én tudom, mikor mit kell csinálni! Kikerekedett a szemem és a vizsgálóból kikullogtam, vissza a vajúdóba, bele a kádba. Bizonyos idő eltelt és megint vizsgálat. Majd 8 ujjnyi lett a tágulásom (ezt utólag a férjem mondta meg, mert nem igazán voltam már magamnál). Mondták, hogy ne szálljak bele már a kádba, nehogy ott szüljek meg. Ez a döntés megsemmisített. Ott, akkor a kád volt a mentsváram. De nem szóltam. Sajnos. Lefektettek egy kényelmetlen ágyra és rákötöttek a CTG-re. Valami baj volt… A kislányom nem akart leereszkedni. Makacsul kapaszkodott a mi drága kincsünk. A magzatvíz egyre koszosabb lett. Annyira fájt már, hogy mindig lemozdult rólam a CTG érzékelője, a férjem tartotta a hasamon. Sírt a szerelmem. Nem bírta már.

Éjszaka 11 óra (15,5 óra vajúdás), nem szóltam most sem, nem kiabáltam, kitartottam, de már nem voltam igazán magamnál. Sok mindenre már nem emlékszem. Majd ott termett mellettem a főorvos. Mondta, hogy megvizsgál. Már kérdezni sem tudtam, hogy miért ő? Miért nem a dokim?

Nézték a CTG eredményeket, nem jók. Gyengül a szívhang, gyengülnek a fájások. Császár. A férjem kétségbeesett. Átölelt és elvezettek minket az előkészítőbe. Ő végig velem volt, nem szólt, csak nézett mélyen a szemembe. Nem volt idő már arra sem, hogy a katétert megsíkosítsák. Hatan vettek körül, mindenki csinált valamit rajtam. Én meg mint egy húsdarab, már csak feküdtem.

Az orvosom kapkodott, kiverte a kezembe már bevezetett kanült is. A férjem ekkor megkérdezte, hogy mi az oka ennek a kapkodásnak. A dokim válasza: Nem az okokat kell keresni! Nem értem, hogy mondhatott ilyet a választott orvosom.

A férjem csak, mint kísérő volt ott, nem szakmabeli, nem tudhatta mi történik. Megijedt és kérdezett, mert látta a kapkodást, rohanást. Még utólag is nagyon rosszul esnek ezek a szavak, mert nagyon bíztam az orvosban. Bevittek a műtőbe és kivették belőlem a drága gyermekem. 2010.07.20-án 0 óra 05 perckor megszületett Szabados Emma 3650 grammal és 51 cm-rel. Engem altattak. Egészséges lett a kislányunk. Apa kint várt a műtő előtt. Miután kitoltak, ő beszélt hozzám, de én nem voltam magamnál. Majd hajnalban 5-kor ébresztettek és megmutatták ŐT. Leírhatatlan boldogság volt látni. Ahogy ott feküdt a pólyában, törékenyen. Mikor köszöntem neki, egyből sírt. Megismerte a hangom. Bocsánatot kértem tőle, hogy így alakult a születése.

Még 5 napig voltunk a kórházban, mert nagyon rosszul voltam. Vérátömlesztést kaptam, 2 napig infúzió. Nem gyógyultam olyan gyorsan, mint császáros társaim. Végre hazamehettünk. Azonban valami nem volt rendben. Még mindig nagyon fájt a hasam. Majd otthonlétünk 5. napján éreztem, hogy folyik valami a lábamon. Genny. Elfertőződött a sebem, és nem az otthoni higiénés körülmények miatt. A kórházi papíron ez szerepel „műtéttel összefüggő szövődmény”.

Tisztításra jártunk, ami maga a pokol volt. Már akkor fájt a sebem, ha hozzáért a bugyi. Azonban a tisztításon az orvos nyomja a sebet, hogy kiürüljön, majd bekenegeti fertőtlenítő oldattal. Borzasztó volt. 4-szer kellett átélnem.

Az orvosom egy forintot nem kapott, nem figyelt rám a szülés alatt és után sem. 6 hetes kontrollra már nem hozzá mentem. A szülésznő (aki nem volt választott) nagyon kedves volt, próbált segíteni. Neki hálásak voltunk.

A szülést követően és még most is hiányérzetem van. Vágyom a normál szülésre. Nekem csak a vajúdás adatott meg, a kitolás csodálatos élménye már nem. Azon szoktam gondolkodni, ha engedték volna, hogy tovább a vízben maradjak, vajon, hogy alakultak volna az események? Most 10 hónapos a kislányom és pár lépést már egyedül is megtesz, szerencsére még mindig szopik. Szeretnék még egyszer szülni, természetesen, spontán. És tudom, hogy fogok is, mert elhatároztam.

Azonban mindettől függetlenül a szülés csodálatos. Boldog vagyok, hogy átélhettem és lett egy egészséges kislányunk. Ez a lényeg, tudom. A vajúdás tényleg fájdalmas, de elviselhető.

Az a fontos, hogy jó legyen az orvos vagy szülésznő, aki az élet egyik legmeghatározóbb pillanatában a kismama mellett áll és támaszt nyújt.