Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Milán Babuc születése cikk

Milán Babuc születése


Megszületett végre kisbabánk, 2009.01.24-én, reggel 7 óra 25 perckor, teljesen egészségesen, ordító torokkal. Boldog család lettünk, immáron hárman, hisz megszültem a világ legszebb kisfiúját, aki most gyönyörű sötétkék szemekkel néz ránk...
Milán Babuc születése

Elolvastam sok-sok születéstörténetet itt a Hoxán. Már várandósan, mivel csak ekkor regisztráltam. Olvasásukkor el is döntöttem, hogy én is meg fogom írni a Babucom születésének történetét.

Nem volt olyan egyszerű megfogannia, azt hittük, csak mesterséges úton fog sikerülni. Aztán egyszer csak: hopp, várandós vagyok.. Nagy volt az öröm, ugyanakkor az aggódás is, félelem, hogy ez a baba megmaradjon. De a doki bácsink nagyon biztatott, és a jelek is arra utaltak, ha ez a baba világra akar jönni, akkor most fog, mivel ő döntött így, hogy beköltözik a pocakomba, nem kellett beköltöztetni.

És maradt is a Drága. A babavárást végigkísérte a hányinger, hányás, émelygés, puffadás, cukorbetegség (amit máig sem értek), ellenanyag termelődés, keményedés, szóval kaptam mindenből, nem panaszkodhattam.

Mérhetetlenül boldog kismama voltam (és persze vagyok most is) és szebb voltam a babával a pocakomban, mint azelőtt, be kell valljam, nagyon jól állt nekem az a gömb has, amit növesztettem.

Aztán Babuc úgy döntött, január 3-án, hogy ő kíváncsi a nagyvilágra (még nem tudja mire vállalkozott), és megindultak a fájások.

Nagyon megijedtünk, hisz még csak a 32. hét végén jártunk, ami nagyon korai. Szerencsére időben érkeztünk a kórházba, és leállították a folyamatot, kilenc napot kórházban voltunk, de megérte. Elmúltak a fájások, Babuc nyugton maradt. Hazajöttünk, és egyebet sem csináltam, csak feküdtem, és feküdtem, és a keményedésekkor nyeltem a konyakot. Na, nem lettem ám alkoholista, de segített a pia ellazítani a méhizmokat.

Egy darabig: január 20-án doki bácsi visszarendelt vizsgálatra, mindent rendben talált, azt mondta, kihúzzuk a 37. hétig, addig kell, hogy ne legyünk koraszülöttek.

Hát, nem jöttek be a számításai: következő nap már egyre kevesebbet éreztem a magzatmozgásokat, és csak abban reménykedtem, ez nem azért van, mert el akar indulni, hanem azért mert már nincs helye mozogni. 23-án azonban hajnali fél három körül különös dologra ébredtem: valami folyik a lábaim között. Hű, de ciki, gondoltam, bepisiltem. Azért szóltam a férjemnek.

Felálltam, és éreztem a melegséget. Nem volt sok a folyadék, de éreztem, hogy ez nem pisi, a színe és a szaga is árulkodott róla. Aha, akkor talán... nem is lehet más - magzatvíz.

Jaj, ne, gondoltam, szülni fogunk. El sem vagyok készülve. Nincs meg a táskám. Nem vagyok rá felkészülve. Még nem olvastam el egy csomó mindent. Ezek a gondolatok röpködtek a fejemben, de már lassan nem is volt időm gondolkodni, ugyanis a magzatvíz folyamatosan szivárgott, és én folyamatosan elkezdtem érezni a fájásokat is. Iszonyú görcsök voltak, minden átmenet nélkül, annyira fájt, hogy már akkor az ajtófélfának kellett támaszkodnom.

Lezuhanyoztam, nem akartam még kórházba menni. Gondoltam, kihúzzuk reggelig, és akkor felhívom majd a dokit. De a józan eszem döntött, nem bírtam tovább, gyorsan összeszedettem magam a férjemmel, és behajtottunk a szülészetre, és milyen jól tettük! Ötre értünk be.

A szülésznő felvilágosította a férjemet, hogy itt szülés lesz, mert valahol ő még ezt nem tudta. Vagy tudta, csak ő sem volt felkészülve... Átöltöztettek, és bekerültem a szülőszobára. Előtte a szülésznő feltette a kérdést: "Papás szülés lesz?" Mi egymásra néztünk, és azt válaszoltuk: "Igen." Ennek volt előzménye: a férjem nem nagyon szeretett volna bent lenni a szülésnél, szerintem jobban félt tőle, mint én magam...

Aztán, mikor a szülőszobán dekkoltam kilenc órát a 32. héten a visszatartáskor, megkértem, hogy legyen papás szülés, mert nem igazán szeretnék még vagy kétszer végighallgatni akár egy komplett szülést is - mert akkor sikerült kettőt is, na meg az a paravános, szülőgyáras rendszer sem fűlött a fogamhoz...

Azt megbeszéltük, hogy ha rosszul érzi magát, szól és kimegy, akármelyik mozzanatkor. Szóval ebbe belement. Mondták neki, hogy kint kell várni, majd szólnak, ha jöhet. Na, a szülőszobán egy fiatal, kedves dokinő volt, aki megvizsgált - közben megint távozott egy jó adag magzatvíz, bő egy ujjnyira voltam nyitva, mondta, hogy minden rendben, a Babuc szépen be van állva, legkésőbb délre meg is lesz. Délre?! Huh, hát nekem olyan erős fájásaim voltak, hogy éreztem, belehalok, ha ezt délig ki kell bírni, főleg, hogy enyhülni nem is fognak, csak erősödni. Reméltem, csak hamar lesz valami.

Egy végtelenségnek tűnt, ahogy felvette az adatokat, és kérdezgetett, jóformán már alig emlékszem, mit, de csak a terhességgel kapcsolatos dolgok lehettek.

Aztán a szülésznő is mondta, hogy látja, vannak itt azért fájások. Hát, hogyne, három-négy percenként álltam fel, ültem le, mert azt se tudtam, mit csináljak.

Megkegyelmeztek, bevittek a Papás szobába, és felcsatoltak végre az NST-re. (Az NST-t mi meg se éltük, hisz a 35. héten jártunk még csak - a kórházi ápolás miatt tudtam meg, micsoda is az, de a szülőszobai más, mint az ambuláns - itt már nem kell nyomkodni.) Nem volt előkészítés – szerencsére - viszont az infúziót csak vagy ötödjére tudták bekötni a nyomi vénámba. De ez várható volt...

A vajúdást elég rosszul éltem meg, de igazából csak a fájások erőssége miatt, a körülmények nagyon jók voltak. Meg hogy nem volt átmenet, nagyon erősek voltak az elejétől kezdve, nem csak kis fájásokkal indultunk, és nem tíz percenként jöttek, hanem öt, vagy kevesebb. Néha már azt éreztem, alig tudok erőt gyűjteni két fájás között... Aztán megint megvizsgáltak, mikor szóltam, hogy eléggé fájok. Bő kétujjnyi.

Tanakodnak: szóljanak-e már a dokimnak, vagy még nem, elég jól tágulok, de ki tudja? Én azért megnyugodtam, mikor mondták, hogy telefonáltak érte, s úton van.

A férjem végre bejöhetett hozzám, mikor bejött, akkor szóltam is neki, hogy forduljon vissza, és mondja meg, hogy jön a tolófájás. Jött a szülésznő: háromujjnyi. Na, épp ideért a doki, nem sokat kellett várni. Mondta is, hogy ilyen gyors szülése nem nagyon van. Máskor itt dekkol tíz órát, most meg kb. egy lesz összesen mindennel együtt. Közben a férjem simogatta a hátam, és eszméletlen jó volt, hogy ott volt mellettem, nagyon örültem neki, el sem tudom mondani. Felrakták a lábam, doki megvizsgál, mondja, ok, ha nyomnom kell, nyomjak. Már?? Akkor lehet végre? Mert ez a "Sóhajtsa el!" dolog nem volt valami egyszerű, úgy tolta magát lefelé a gyerek, hogy alig hittem. Ok, mondom nyomni kell. Nyomok. Nem jól nyomok. Felvilágosítanak, hogyan kell.

A férjem azt mondja, ő inkább kimegy. Doki nem engedi: ha eddig bent volt, most már maradjon, mindjárt itt a fia! Ok, akkor marad.

Elkezdek jól nyomni: azt hiszem négy tolófájásra kicsusszan Milán! Közben látok ollót (vágás van, de nem érzem). Kérdezi a doki, hogy Apuka akar-e egy centis hajat látni, és mondja, hogy kinn a fej, kinn a váll, és kinn a baba. Hangosan sír. Nagyon-nagyon hangosan. Sírok én is, sír a férjem is, és boldogság áramlik át a testemen, mindenem, nem tudok magamról, értelmet nyert minden, azt se tudom, mi van, mikor és mennyi... Aztán a pocakomra kerül az ordító csomag. És elhallgat. A férjem kérkedően néz a dokira: "Hogyhogy elhallgatott?" Doki: "Megnyugodott az Anyukája hasán." Szerintem megint sírás, de már nincs eleje, vége a sírásoknak. Aztán elviszik. Megszületik a méhlepény egy pirinyóka nyomásra. És visszajönnek a paraméterekkel: 7.25-kor született, 2100 gramm, és 47 cm, egészséges fiú baba, nagyon jó funkciókkal, nem kell átvinni a koraszülött osztályra, annak ellenére, hogy az, és kicsi a súlya.

Nagyon örülünk, mama nemsokára megint láthatja. Jön is babája, és a mellkasára teszik, megint abbahagyja a sírást, mi vesszük át tőle... Olyan nehéz leírni ezeket a sorokat...Most is sírok... Aztán jön a varrás, fertőtlenítés, ilyenek, de ezzel már nem is foglalkozom, kellemetlen kicsit, de a gondolataim máshol járnak. A kisfiamon, és a férjemen gondolkozom, az életünkön, az elkövetkező napokon, a boldogsághormonok tombolnak bennem. Végre befejeznek, felszívódó, kipergő varratokat kapok.

Magamra hagynak, a férjem elmegy, ilyennek még sosem láttam, hisz fia született! Anyukám bejöhet, mondja, hogy milyen ügyes voltam! Nem sokáig van bent. Engem megfigyelés alatt tartanak, doki jön, mondja, nagyon ügyi voltam, minden rendben lesz, a babával is minden rendben, megnő ő idekint is. Kapok később a szülésznőtől egy kacsát, hogy pisilni kell majd bele, csak akkor mehetek fel osztályra. Ok, tartom a lábam közt, és sírok. Hangosan. A boldogságtól. Azt se tudom, hogyan történt már, csak a végkimenetel érdekel: a fiam. A kicsi Babucom!




Írta: linike18, 2009. március 26. 17:03
Fórumozz a témáról: Milán Babuc születése fórum (eddig 17 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook