Egy kis romantika.../szerelmes dalok, versek, regények/ (fórumjáték)

Ha te vagy

Ha te vagy hűs patak,

Nálad oltom szomjamat.

Ha te vagy hegyek sörénye,

Kis domb vagyok öledbe.

Ha te vagy tenger végtelenje,

Vízcseppként hullok kebledre.

Ha te vagy a földön a fény,

Szemeimet rád nyitom én.

Ha te vagy a zúgó, vad vihar,

Szellővé változom, takarj!

Ha te vagy egy nagy barlang,

Félelem nélkül belépek rajtad.

Ha te vagy a sziporkázó égbolt,

Kis felhővé változom, sodorj!

Ha te vagy, akinek örülök én;

Köszönöm a szép újjászületést!

/Szikszai Ilka/

Én sohasem búcsúzom,

Én szótlanul távozom.

Úgy fáj, amikor egy szerelem véget ér,

De hogy miért, sohasem kutatom.

Nem sírok, könny nem kísér utamon,

Bánt, de sohasem mutatom.

Fáj, amikor egy kis öröm elköszön,

De én sohasem búcsúzom!

Nem lehet, hogy a szerelem csak a szépek ajándéka,

Nem lehet, hogy a szerelem mindig a fiataloké,

Nem lehet , és ne hidd el csak hallgass a szívedre ,

Hisz szeretni bármikor lehet.

Ne nevess, ha nagyanyót elpirulni látod,

Ne nevess, ha nagyapó szed egy csokor virágot,

Ne nevess, és ne gúnyold, hogy hallgat a szívére,

Hisz szeretni bármikor lehet.

Ne felelejts el soha szeretni, ne felejts el soha remélni,

Bár nem öröm, de ne is sírj, hogy elszállnak az évek.

Csak ne felelejts el soha szeretni, ne felejts el soha remélni,

És ne érezd az évek súlyát.

Nem igaz, hogy a szerelem csak a szépek ajándéka,

Nem igaz, hogy a szerelem mindig a fiataloké,

Nem igaz, és ne hidd el, csak hallgass a szívedre,

Hisz szeretni bármikor lehet.

Ne felelejts el soha szeretni, ne felejts el soha remélni,

Bár nem öröm, de ne is sírj, hogy elszállnak az évek.

Csak ne felelejts el soha szeretni, ne felejts el soha remélni,

És ne számláld az évek számát.

/Apostol/

Feledni a múltat



Szemeidből az emlékek,

úgy törnek fel, mint a szép szavak.

Nem hiszek bennük, mert tudom,

mindez csak alantas ösztöneidből fakad.

Hajdan volt lágy érintésed ma már csak,

egy rám szakadó, mérgezett pókháló.

Szíved szökőkútja se több,

mint átkot szóró, lángoló tűzhányó.

Mosolygós tekinteted most,

mint ezer ördög lángoló szeme.

S gyűlölettől csordult könnyedben csillog,

az átkot szóró gyávák Istene!

Mert én vagyok lelked haragja,

végtelen gyűlöleted s mérgezett embered.

De szemembe mondani érzéseidet,

még Istennel karöltve se, Te gyáva... nem mered.

Puha ölelésed most aljasan kínzó,

már a szemedbe se nézek.

Ölellek... de csak szögekkel átszúrt,

jéghideg testet érzek!

Mely régen sok éjszakán át,

magasba emelt, védett és átkarolt.

Most, mint megtévedt óriás, fájdalomtól

elvakultan hirtelen eltarolt.

Lelkem a fájdalomtól üvölt,

csak a testem mereng el némán.

Hogy Te voltál nekem a legszebb kincs,

Te voltál nekem a legszebb gyémánt.

Most minden emlék a sötétbe vész,

hiába gyújt gyertyát vén kezem.

Kihalt belőlem... úgy érzem,

kihalt belőlem a szerelem.

Magasba emeltél, majd a mélybe taszítottál.

Mikor Veled vagyok sosem tudom, mit érzek.

Szívemből szólok, de nem tudom van-e értelme,

Hiszen Te sosem azt mondod, amire valóban gondolsz.

Mintha üvegszilánkokon sétálnék,

Tudni szeretném, de nem merem megkérdezni.

Hát mondd, hogy szeretsz, vagy azt, hogy elhagysz.

Kérlek, ne a csend beszéljen!

Csak mondd, hogy engem akarsz, vagy azt, hogy eldobsz.

Kérlek, ne a csend beszéljen!

Néha közel engedtél magadhoz, később aztán

Az üres szemeid láttán rosszul éreztem magam.

Mikor Veled vagyok az olyan, mintha kockát dobnék:

Nem tudom, hogy mikor és hogyan fogsz megsiratni.

Hát mondd, hogy szeretsz, vagy azt, hogy elhagysz.

Kérlek, ne a csend beszéljen!

Csak mondd, hogy engem akarsz, vagy azt, hogy eldobsz.

Kérlek, ne a csend beszéljen!

A csend megöl engem!

A csend megöl engem!

Mintha üvegszilánkokon sétálnék.

Ha tényleg ez a vége, akkor essünk túl rajta minél gyorsabban!

/Alexandra Burke/

Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa,

Bár feléd fordúljon tarka golyóbissa,

Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,

S páva módra fénylő szárnyára emelni,

Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva,

Nála hízelkedjen a bőségnek szarva:

Ne higyj néki, ne higyj; mert sokan megesnek,

Mikor nála boldog életet keresnek.

Ne higyj; mert amidőn legjobban kecsegtet,

Forrót alád éppen azalatt csepegtet.

Midőn legnyájasabb karokkal öleled,

Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled;

Azért repűl veled az ég tetejére,

Hogy mélyebben vessen a pokol mélyére.

Ne higyj hát, barátom, ne higyj mondom, neki,

Mert halálra csalnak szíreni éneki.

De azért ha bánt is, meg ne rezzenj tőle,

Bátor szívvel vonjad fére magad tőle.

Ő asszony s szerencse: minden pontba fordúl,

Nem sok, akár vígan legyen, akár mordúl.

Azért hát, barátom! bár szíved rettentse,

Meg ne rezzenj tőle: ő asszony szerencse.

Ellene a virtus fog lenni kőbástya,

Az ártatlanságnak béfed szent palástja.

Ez az a conductor, amelyre mennyköve

Mindig haszontalan ropogással löve.

Ez ama Gibraltar, s ama citadelle,

Melyre minden bombit hasztalan lövelle.

Csokonai Vitéz Mihály

Mendegélt a vándor az Élet útján,

Keresve vágyai megtestesítőjét,

Töprengett örökké sötét múltján,

Fájdalom ülte haldokló szívét.

Kereste, kutatta, űzték álmai,

Hogy kincsét megtalálja,

KINCSÉT, mi nem ˝talmi˝,

Mi a jelent s jövőt uralja.

Hamis drágakő ezernyi akadt,

Megannyi szép dolog ígérője,

Volt köztük fénylő, s kopottabb,

S olyan, ki szívének örök kísértője.

De nem állt meg, hajtotta valami,

Szívének, lelkének nem hisz már,

Nem látja, az mit nem hisz,IGAZI,

S naponta valódi kincsre talál.

Kezében nap mint nap lehetne,

Csak tárja ki szívét a világra,

˝Vak˝ múltját végre elfeledve,

Az édes boldogságot kívánja.

Ha ez a vég :

-ilyen legyen !

Tompán sajduló,

búzavirágos verem,

fényevesztett szándék,

visszacsent ajándék,

keserű mosoly a sziveden.

Ha ez a vég :

-ilyen legyen !

Drága vagy nekem és az is maradsz

Remélem az ünnepen majd eszedbe jutok!

De addig és azután se hagyjuk el egymást,

Ne tévedjünk el, szeressük egymást!

Segítsünk mindig, ha az a feladat,

S ha kell sírjunk együtt egy egész éjszaka alatt.

Bátorítsuk a másikat, ha arra van szükség,

S legyünk egymásra mindig, mindig büszkék.

- Én szerelmesnek hittem magam. Tényleg, mitől lehetne ezt tudni?

- Talán abból, hogy ha vele vagy, igazán önmagadat adhatod, és őszintén. A szerelem azt jelenti, hogy képtelen vagy élni a másik nélkül, és szavakban is nehéz kifejezni azt, amit a szíved érez. Vagy amikor a többiek csak értetlenkednek, de te tudod, hogy összetartoztok. Amikor egész éjjel csak rá gondolsz, reggel pedig pihentebben ébredsz. És aztán úgy érzed, meg kell kapaszkodnod valamiben, nehogy elszállj hirtelen.”

Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod

Amikor tudod, hogy kár volt, mégse bánod,

Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,

Amikor érzed, hogy érte remeg a két kezed,

Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,

Amikor várod, hogy odaadhasd önmagad,

Amikor vágyod ölelését s csókjait,

Amikor vágyod hangját és szavait,

Amikor néznéd mosolyát és két szemét,

Amikor néznéd, ahogy nyújtja a két kezét,

Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,

Amikor nem bírod már türtőztetni magad,

Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,

Amikor elhiszed, hogy Ő is eleped érted,

Amikor megijedsz, de nem tudsz tenni ellene,

Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,

Amikor már aludnál és ébrednél is mellette,

Amikor már Önmagaddal harcolsz ellene,

Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,

Amikor rájössz, hogy miért ne, hisz egyszer élsz,

Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,

Amikor világossá válik, hogy megteszed,

Akkor vedd tudomásul, hogy igenis SZERETED!”

Wass Albert: ELKÉSETT SZERELMESLEVÉL

Bocsásd meg, hogy csak ma írom

hozzád e rég várt levelet,

mikor az elfutott időt

már visszahozni nem lehet,

mikor lassan hajlott lett vállunk,

hajunk deres, kedvünk nehéz…

Bocsásd meg, hogy ily nagyot késett

Szinbád, a vidám tengerész.

Hajómat hullámok dobálják,

ringattak színes tengerek,

tündérek, sellők, boszorkányok

bűvöltek a vizek felett,

vihar tülkölt olykor, s vérszínű

tornádó csalta ki merész

birokra kedvem… s ment, dalolt

Szinbád, a vidám tengerész.

Nem gondolt Rád? Ki tudhatja,

mire gondol a csönd a mélyben,

míg fönt orkánok orgonálnak

és bőg a szél, s a gyilkos szélben

árboc ropog, vitorla reccsen,

az élet olcsó, úr a vész…

Így élte életét bolondul

Szinbád, a vidám tengerész.

De olykor, ha leszállt az éj,

hullám pihent s a szelek álltak,

csönd volt s a csillagok feredni

korallos szűz mélységbe szálltak:

mint kit tikos varázslat vert meg,

szíve üres lett és nehéz,

s korlátnak dőlve messze nézett

Szinbád, a vidám tengerész.

S tenger fölött, idő fölött

mint halvány, messzi csillagot,

a csillagpárás éjszaka

egy álomarcot ringatott.

Az arcodat. S felzajgott távol

egy emlék, édes, mint a méz…

Rád gondolt és nagyot sóhajtott

Szinbád, az árva tengerész.

S ma vén hajómon elborongva

ím látod: Rád emlékezem.

Tépett vitorlám rongyait

búcsúkendőként lengetem.

Oly rengeteg sok, amit érzek,

s amit mondhatok, oly kevés:

Csak téged hordott szíve mélyén

Szinbád, a hűtlen tengerész.

Te voltál én, és én Te voltam.

Menekültem, s jöttél velem.

Te voltál, kedves, legelső

s a legutolsó szerelem.

S mint koldussá lett vén kalóz,

prédált kincsére visszanéz:

úgy gondol ma Rád búcsúzóul

Szinbád, az öreg tengerész.

Mondják: talán még élünk egyszer,

– Ki tudhatja az igazat?

De ha így lesz, új életében

örökre melletted marad.

Vitorlát bont majd, színeset,

illatos víg szelet idéz,

s dalolva száll tengerre Véled

Szinbád, az örök tengerész.

Egy ismeretlen lánynak

Köszönöm ezt a téli éjszakát,

amit emlékül adott nekem.

Köszönöm, hogy szeretett egy kicsit,

mert én magát nagyon szeretem.

Szeretem, úgy ismeretlenül,

névtelenül, szőkén, szépen.

Mese volt. Oh. e mesénél

csodásabbat még soh’sem éltem.

Talán, ha jobban megismerném,

oly szürke lenne, mint a többi –

Köszönöm azt, hogy így maradt meg.

Álmok szoktak így a szíveinkbe

belopódzni, és tovaszökni.

"A nyári szerelmek mindig véget érnek. Ez íratlan szabály volt. Mint egyes növények vagy rovarok, akik nem tudják túlélni azt az évszakot. Azt gondoltam, hogy mi mások vagyunk. Mások is voltunk, de nem úgy, ahogy én gondoltam. Őszintén hittem benne, hogy soha nem fogjuk elengedni egymást."

(Harlan Coben)

"Egy másodpercig azon tűnődtem, hogy ha megcsókolnám, az vajon megtörné-e a varázst, amely körülvesz bennünket, de már túl késő lett volna megállni félúton. Amikor az ajka az ajkamhoz ért, tudtam, hogy ha száz évig élnék, és a világ minden országát bejárnám, akkor sem élhetnék át semmi ahhoz foghatót, mint amikor először megcsókoltam álmaim asszonyát, akit, tudtam, örökké szeretni fogok."

(Nicholas Sparks)

Döbbenet



Miért hagy el a hited bennem?

Talán úgy érzed, ideje mennem…

Hová lettek az odaadó, szép szavak,

melyek nélkül lelkem szanaszét szakad?!

Tudsz-e még vajon engem szeretni?

Szívünket egybe fonva, soha nem feledni…

Elmúlik-e szívedből a kétely,

mely úgy falja fel enyémet, akár a métely?

Csak ülök itt némán, magam elé nézek…

Kezdem érezni sorsom, belülről már vérzek.

Szívem lüktet, tagjaim, akár az ólmok,

lassan, de biztosan, végleg összeomlok.

Ám én nem hagyom, hogy így legyen,

nem engedi az őszinte, igaz szerelem!

Szívedért én bármit megteszek,

ha kéred, örökre a Tiéd leszek!

Amit látsz, Neked adom! Nincsen másom…

Hogyha nem kell, hát a föld alá ásom!

Legyünk Mi a világ, legyünk Mi a döbbenet,

hisz mit nekem jelentesz, szavakkal leírni nem lehet.

Kóródi Zoltán

Utolsó éjjel a vállamon,

utolsó könnycsepp az arcodon,

utolsó csókok, s egy kézfogás.

Ilyen volt köztünk a végső búcsúzás.

Ne felejts el emlékezni arra,

milyen volt az első éjszaka.

Ne felejts el emlékezni arra,

milyen sokszor vártalak haza.

Ne felejts el emlékezni arra,

hogy mennyire szerettelek.

Ne felejts el emlékezni arra,

hogy el sosem felejtelek.

Utolsó éjjel nem mondtam el:

remélem mindig boldog leszel.

Utolsó könnyek az arcodon,

emlékeim közt most elrakom.

(Gemini)

Nem tudom,hogy miért lehet,

hogy kétségek viharába vagyok a bodogság helyett.

Az élet miért bánik mostohán velem,

s a szívemben csak gyülik a félelem.

Feláldozzam az életem?

igy a boldogságom meglelem?

Nem tudom,hogy miért a bú,

jutott nekem mely szomorú.

Tudom hogy hibás vagyok én is,

de ennyi büntetés elég lenne mégis.

mégis sulyt az élet haragja,

és az igazságot letagadja.

Miért nem valósult meg az álom,

pedig teljes szívemből ezt kívánom.

Hogyan változtassak rajta,

hogy szenvedjek, miért akarja.

Szenvedésem mikor múlik el,

talán ha életem áldozom fel?

Minden földi rosszat eldobok magamtól,

talán az úr megkimél a mennyei haragtól.

Héjja Róbert

(Köszönet ezért a gyönyörű versért! Az egyik legkedvesebb versem! :) )

Kedves, elviszlek oda, hol senki sem ismer, de értem a szót,

Hol esténként ringató tengerről dalolnak altatót.

Az álmok szerények,

A hálók erősek,

Ott ritka szó a romantika.

A part menti sziklákra szőlő és magányos ház tapad,

Az örök szél ráncosra gyűri a tengert s az arcokat.

A napfény,megéget,

Az vágyak kiégnek

S csak éjjel éled a romantika

Ott délidőn nem mozdul más, csak a megkötött csónakok,

S egy eleven képeslap eltúlzott színeit láthatod.

A fények,kemények

Az álmok,kiégnek.

És porráhamvad a romantika

Majd felhevült part ölén szeretlek forrón, míg tart az éj,

S a meztelen tengerben hűvösen fürdünk, ha véget ér.

A csókom sós lesz,

És hidd el, jó lesz,

Mert néha kell a romantika.

(Zorán)

Ady Endre

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

Csak azt akarom kérni,

ne szeresd már a másikat,

ha megtudod ígérni,

én akkor leszek boldogabb,

én azt akarom látni,

a szemeden,hogy értem ég,

és nem akarok várni,

egy életet a percekért

Mond,hogy az a másik szerelem,

ha volt is más volt nem ilyen,

és mond,hogy régen tovatűnt.

Mond,hogy velem más lesz az egész,

hogy erre nem jön feledés,

és jó,hogy újból szeretünk.

Csak azt akarom kérni,

hogy te szeress nagyon-nagyon,

mert nem akarok félni,

hogy mit hoz majd a holnapom,

Én azt akarom látni,

hogy boldogok az emberek,

hogy nem kell sokat várni,

és én is az leszek veled.

/Csóré Béla/

Vinnélek, vinnélek,

csak tudnám, merre vinnélek,

elmennék, elmennék,

csak tudnám, merre mehetnék,

hogyan mondjam el neked, amit nem lehet,

mert szó az nincs, csak képzelet...

Volt egy föld, messze ég,

elnyelte már a messzeség,

ismerős volt nagyon,

de lehet, hogy csak gondolom,

hogyan mondjam el neked, amit nem lehet,

mert szó az nincs, csak képzelet...

Vinnélek, jól tudod,

de nem tudod, nem is vállalod,

indulnék, indulnék,

ha egy utat, csak egyet tudhatnék,

hogyan mondjam el neked, amit nem lehet,

mert szó az nincs, csak képzelet...

Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet,

hogy "Nélküle" élni nem lehet.

(LGT)

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.

Fordulj daccal el,

ha áltatják ösztönöd,

hogy: feledni kell...

ha lemondtak rólam már

apám s lányom is,

s jó barát már egy se vár--

...szinte látom is:

borral búsul a pohár,

s könnyet ejt szemük,

rám gondolva. De te várj

s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek

minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

"Szerencsés legény".

Nem tudhatja senki sem,

te meg én csupán,

hogy te jártál ott velem

öldöklő csatán,

s te mentettél meg, de hogy ?

Egyszerű titok:

várni tudtál rám, ahogy

senki sem tudott. ♥