Drága Nagymamám

Itt van az emlékeimben, itt marad örökre, ahogy utoljára láttalak Mama, lefogyva, egy szál hálóingben, kócosan feküdtél a kórházi ágyon az oxigénmaszkot szorongatva egyik kezeddel.

Most így utólag rájöttem, hogy az Isten kegyes volt, adott nekünk kettesben még 15-20 percet. Adott nekem időt arra, hogy még utoljára fogjam a kezed, simogassam az arcod, elmondjam még neked százszor, hogy mennyire nagyon szeretlek és hogy nagyon várunk haza, mert borzalmasan hiányzol.

De te csak néztél. Nem nagyon reagáltál arra, amit mondtam, néha megszorítottad a kezem, aztán elengedted és csak bámultál ki az ablakon az égre. Mintha hosszú-hosszú percekig már nem is velem lennél, mintha a gondolataid már máshol lennének. Hagytalak téged olyankor, nem zavartalak meg, csak néztelek, simogattalak és könnyeztem... Aztán egy váratlan pillanatban újra rám néztél, gyenge, erőtlen kezeiddel az enyém után kutattál, megfogtam a kezeidet, rám mosolyogtál és mondtad:

- "Szervusz Kincsem, hát itt vagy?"

- "Itt vagyok Mama, itt vagyok veled! Nagyon szeretlek! Hiányzol nagyon, gyorsan gyógyulj meg és gyere haza, vár mindenki!"

- "Köszönöm..." - ennyi volt a válaszod, ebből is tudtam, hogy valami nincs rendben, te sosem voltál ilyen.

Nem érdeklődtél, nem kérdezted, mi újság itthon, hogy vannak a többiek, kaptak-e enni a tyúkok, rendben van-e a lakásod, a kicsik nem betegek-e... Semmit nem kérdeztél, csak csendben feküdtél.

Aztán felemeltük a kórházi ágyad és próbáltam egy pár kanál joghurtot adni neked, lassan ettél, csak éppen pár falatot, azután a szád elé tetted a gyenge kis kezed.

Kérdeztem tőled: - "Nem kell több?"

Bólogattál, hogy nem.

- "Egyél még egy kicsit Mama, ez nem volt sok". Akkor ettél még pár kanállal, de többet már nem kértél.

Fogtam a kezeidet és az emlékeim után kutattam, emlékszem mindig jöttél lassan, csoszogva, naponta többször. Mindennap vártál haza a munkából, mikor betoppantam, te mosolyogva kérdezted: - "Mi újság, kislányom? Milyen napod volt?"

Az utolsó szerdán az ablakba állva vártál, hogy haza érjek. Mikor beértem, mosolyogva mondtad:

- "Téged vártalak kislányom, elballagtam a boltba egy kis káposztáért, lereszeled nekem?" Káposztás tésztát főztél, de csak azért, mert előtte való nap mondtam neked, hogy milyen régen ettem már. Kicsit szégyenlem magam, mert morogva reszeltem le a káposztát, annyi dolgom volt még és azt gondoltam, hogy még te is feltartasz ebben, pedig te csak miattam csináltad. Morogva, de lereszeltem neked a káposztát. És most? Most lereszelnék neked akár egy egész káposztaföldet, csak itt lennél velem. Akkor ettem utoljára a világ legfinomabb káposztás tésztáját.

Boldog égi szülinapot drága Angyalka Dédi! (ahogy a kislányom nevez téged mióta elmentél)