Jó iskola az ÉLET, csak baromi magas a tandíj!

Megint csak aktuális témát feszegetek, olyan szinten aktuálisat, hogy még igazából le sem nyugodott a pulzusom az új felismeréstől!

"Rohanó világunkban" néha megállok, körülnézni.

Általában arra keresem a választ, hogy hogyan lehet az, hogy akivel hosszú ideig boldog kapcsolatban (pár, baráti, rokoni, stb.) éltünk, azzal egyik percről a másikra hirtelen megváltozik minden?!

Akivel nap mint nap látjuk egymást, beszélünk, nevetünk, tervezünk, akivel tán még a titkainkat is megosztjuk, egy nap hirtelen (vagy talán nem is olyan hirtelen?) kifordulva magából másképp reagál az eddigi, jól meg szokott válaszok helyett... Mi pedig állunk ott bambán, leforrázva, és egy belső hangocska kiabál, hogy "Hé! Most mi van? Miért bánt? Mi változott?". Vagy, hogy nemes egyszerűséggel (Besenyőéktől) Boborjánt idézzem: Ez eddig nem volt!

Az elmúlt 10 év alatt számos kapcsolatom ment tönkre, persze sok új is alakult, de mégis, van ami nagyon is fájó veszteség. Van közte olyan, ami a fincsi káposztához hasonlóan fel lett melegítve, de már érződik az ízén, hogy "minek?".

Persze ezek mind-mind tanulságok, amiket meg kell élnünk, mind egy-egy fok csupán az ÉLET nevű létrán.

De mikor ott vagy és csak pislogni tudsz, mert magadban próbálod besorolni a nem várt választ ahhoz az emberhez, akitől nem szoktál ilyen hangnemet, hát bizony, van, hogy csak némi hebegésre futja reakció gyanánt.

Aztán ott vannak a szerencsésebbek, akik azonnal le tudják reagálni, de csak azok "szerencsések", akik ilyenkor MEGFELELŐEN válaszolnak! Hiszen az alkalmas felelet mikor jut eszünkbe? Utólag! Vagy ott van a nyelvünkön, de valamiért nem MERJÜK kimondani!

Miért is? Mert mi továbbra sem akarjuk bántani a másikat! Én legalábbis így vagyok, ha hatszor átlépett rajtam korábban, mikor rajtam a sor, akkor sem "ugatom le" vagy ilyesmi, még akkor sincs szívem bántani! Aztán meg ostorozom magam, hogy már megint tutyi-mutyi voltam...(szépen kifejezve).

De mi a teendő mikor olyan helyzet adódik, hogy már "kiadtad" magad neki? A titkaid, az álmaid, az életed minden-minden perce nyitott könyv előtte, és közben a barátság (vagy egyéb kapcsolat) széthullott!!

Marad a remény, hogy nem használja fel ellened? Hogy nem mondja el másnak, amit Te bizalmasan elsuttogtál neki?! Hiszen mi a garancia arra, hogy eddig nem tette meg?!

Velem az elmúlt 2-3 hónapban történtek hasonlók sajnos...Voltak páran, akikben megbíztam, akiket szerettem, akikkel megosztottam boldog- és kevésbé boldog perceimet, bizony elárultak.

Nem feltétlenül úgy kell érteni ezt a szót, hogy a hátam mögött kibeszéltek (bár szerintem olyan is volt), másképp is el lehet árulni valakit...

Volt, aki kikelve magából reagált olyan dologra (munkatárs), amire máskor más esetleg annyit mond: ejnye. Nyilván hibáztam, de ott akkor a lecseszés hangereje és az agresszió mértéke volt feltűnően túlzás a "bűnöm" "súlyosságához", már csak azért is, mert több éve ismerjük egymást, nem csak munkakapcsolat van köztünk, és mert egy apró elfelejtett dolog, amin nem múlnak emberéletek (és egyáltalán semmi nem múlik rajta), és bármikor korrigálható mindenféle veszteség nélkül, szerintem senkit sem jogosít fel indulatos megnyilvánulásra, pláne, ha az elmúlt két évben tőlem egy rossz szót nem hallott, akkor sem, ha ő hibázott.

Na, de félre a sok negatívval, a lényeg, amiért írni kezdtem:

Van egy illető, két éve ismerem, munkakapcsolat van köztünk, és eleinte minden rendben volt. Sosem személyeskedtünk, kizárólag munkáról folyt a csevej, ha folyt. De pár hónapja kezdett megváltozni. Ez engem csak annyiból érint, hogy a felettesem, így a döntései rám is kihatnak. Érezhetően másképp állt a dolgokhoz, és ez sajnos kezdett kissé idegesíteni, főleg, ha engem is érintett a téma. Addig-addig ment ez így, hogy 5-6 hónapja egy kollégám hibázott (hanyagságból), kis híján egész céget érintő problémánk adódott, és nekem kellett magyarázkodni, mert az ügymenet nálam indult. Ez az illető a kollégám főnöke, aki mikor szembesült a helyzettel "természetesen" az Ő pártjára állt, pedig ő volt a saras, engem pedig lecseszett, hogy figyeljek jobban. De hiába figyelek, ha a kedves kolléga öntörvényű! A szabályt nem szeghetem meg miatta! (Pedig ezt várták). Szerencsére nem lett komolyabb dolog belőle, de arra azért jó volt ez a helyzet, hogy ezt az emberkét helyre tegyem magamban, hogy sajnos igazam volt: megváltozott! De mivel csak nagyjából ismerem a körülményeit, nem akartam ítélkezni sem, mert nem tudhattam, hogy csupán a stresszt vezeti le így, vagy mi van... De mivel senki sem tökéletes: igenis zabos voltam rá (körülmények ide vagy oda)!

2-3 hete kicsit többet futottunk össze, és alkalmunk nyílt pár szót beszélgetni. Továbbra is csak munkaügyben, de mégis BESZÉLGETTÜNK! Zárkózottan, kedvetlenül, bizalmatlanul fogadtam, ami inkább belül zajlott bennem, ő maximum egy egészséges közönyt érzékelhetett. Aztán kezdtem feloldódni, kezdtem elfogadni, és kezdtem arra gondolni, hogy "Végül is minek is haragszok én őrá? Nem is olyan szörnyű alak..."Meg ilyenek.. Valahogy újra úgy néztem rá mint régen, és már nem irritált, ha találkoztunk.

És ma valami furi dolog történt: meglepő volt, hogy bejött az irodámba és kérte, hogy valamit intézzek el neki. Hogy mi volt ebben szokatlan? Az, hogy kihangsúlyozta kétszer is, hogy ezt csak velem szeretné intéztetni.

Pislogtam, de elindítottam a dolgot, amikor is világossá vált számomra, hogy ez egy őt érintő személyes kimenetelű ügy, és bár nem mondott semmit, én sem kérdeztem, de kiderült, hogy gondjai vannak, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy hangsúlyozta, hogy én intézzem, így adva tudtomra, hogy bennem bízik meg annyira, hogy ezt nem adom tovább senkinek, és látszott az arcán, hogy értékeli, nem kérdeztem semmit!

Furcsán jóleső érzéssel töltött el, mert az, hogy ő így tekint rám, én meg közben "úgy" tekintek rá (haraggal), kissé az orromra koppintott!

Mindenesetre átértékeltem az érzéseimet, és megfogadtam, hogy a régi sérelmeket elfelejtem! És nem csak neki, meg kell próbálni megbocsájtani, igazán, szívből, mert sokkal könnyebb menni az úton, hogyha már letettük a terheket!

Természetesen a titkát megőrzöm, nem csak azért, mert kérte (némán), hanem ezzel is "honorálva" az Ő bizalmát felém, mert nem tudja, milyen jól esik!

Akiről előtte írtam, hogy leordított SZINTE ok nélkül, nos már vele is rendeződött a helyzet, de leírtam, mert bizony ez a szitu döbbentett rá, hogy igenis meg kell védenem magam, minden helyzetben, és nem hagyni, hogy átgázoljanak rajtam!

Azóta fel vagyok vértezve kész válaszokkal, reakciókkal, de most már (talán pont ezért) nem érnek ilyen helyzetek:))

Persze ez majd élesben dől el, hogy mennyire stabil a pajzsom!