Absztrakt valóság... (beszélgetős fórum)

A nagual nem is a lélek,annál is több.

A lélek a tudatunk része,a gondolkodás,az érzelmek megnyilvánulása,de a leírás szerint ez is még mindig a tonál.

A naguál az a semmi-minden.Úgy gondolom ő az amikor azt érezzük,valami bennünk úgy leblokkol,vagy épp olyan cselekvésre késztet hogy elmondhatatlan lesz a helyzet,amibe érezzük magunkat.

Biztos volt már életed során olyan pillanat,amikor üresnek érezted magad,aztán amikor elmúlt valami olyan más erő ,vagy gondolat éledt benned,ami másképp láttatta a világot,mint amit addig láttál.

....fenébe is ,képtelen vagyok megfogalmazni.

:)))

Igazából nem fogva tartja,hanem hordozza.

..és amikor elfogy a hagyma és már nincs ott semmi,na az a naguál.

....szerintem...

Nag?:)))))Szerinted?

Nem ,nics felcserélve.

De amikor a nagualról beszél (a legbensőbb ,tiszta magról)nem beszélhet úgy ,hogy ne említené a tonált is.

Lényegében olyan ,mint a hagyma ,és a rétegei.

Ha lefejted a hagyma héjait,egyre mélyebb és tisztább rétegeket találsz önmagadban,de ez még mindig csak a tonál.

Hát é nem találtam benne fogalmakat,csak annak az útnak a megfogalmazását,amikor egy ember a tudatára ébred.

De ez még nem minden.

Ezután kezdődik az igazi út.

Amikor megtalálja saját belső "erejét",és ezt az erőt össze kell hangolni a "tonál " erejével".

Mert mindkettőre szükség van,és együtt kell működniük .

Ez az a pont amikor egy ember vagy összeomlik ,vagy felülkerekedik önmagán.

Mire gondolsz?

Milyen fogalmak?

Nem tudok mit mondani.

Az egész egy fantasztikus egység,tökéletes megfogalmazás.

Erre mindenképpen visszatérek.

:))

Buddha kb ugyanezt mondja a halálról.. :)

Buddha nem hitt az embernél magasabb rendű szellemi erőkben, az isteneket is az emberi szellemnél alacsonyabb rendűnek tartotta. Nem hitt a hallhatatlan lélekben sem, az ember én-érzését illúziónak tartotta. Az ember különböző részekből összeállt lény, aki amíg él, szuverén személyiségnek érzi magát. Ám ha meghal, alkotóelemeire esik szét. Nem marad belőle semmilyen halhatatlan mag, ember-eszencia, lélek. Fizikai teste beleoszlik a természeti világba, vágyai, ösztönei, érzelmei a lélekvilágba, gondolatai a szellemvilágba, cselekvései az életerők világába.

Ha nincs lélek, akkor ki testesül meg újra? A gondolkodó megszűnik, de megmarad a gondolat, az érzés, a cselekvés. Ezek egy nap újra összeállnak egy emberi lénnyé. Ez az újratestesülés.

Tonál és naguál

A két oldal

Minden emberi lénynek két oldala van, két különálló lény, két hasonmás, melyek a születés pillanatában tevénykedni kezdenek; az egyik a tonál, a másik a naguál.

A tonál

A tonál a világ megszervezője. A tonál vállán nyugszik a feladat, hogy valamilyen rendbe rázza a világ zűrzavarát. A varázslók úgy tartják, és így igaz, hogy minden, amit emberként tudunk és teszünk, a tonál műve. A tonál valami felbecsülhetetlent védelmez: a valódi lényünket. Ezért a tonál eredendő tulajdonsága, hogy gyanakvó és féltékeny a valódi lényünk tetteire. Minthogy pedig ezek a tettek életünk legfontosabb részét alkotják, nem csoda, hogy a tonál végül mindannyiunkban oltalmazóból őrré válik. Kicsinyes, zsarnoki őrré változik, noha bölcs őrizőnek kellene lennie.

A tonál mindaz, ami vagyunk. Minden a tonál, amit szavakkal kifejezhetünk. Tonál a tett is, nyilvánvaló tehát, hogy mindennek az ő fennhatósága alá kell tartoznia. A tonál minden, amit tudunk, ez önmagában is elégséges ok a tonál ellenállhatatlanságára.

A tonál minden, amit tudunk. És nemcsak minket tartalmaz, mint személyeket, hanem mindent a világunkban. Mondhatni, a tonál minden, ami látható. Abban a pillanatban, hogy az elsőt kortyoljuk a levegőből, a tonál erejét is belélegezzük. Az ember tonálja közvetlenül a születéshez kötődik. A tonál a születéssel kezdődik, és a halállal végződik.

A tonál hozza létre a világot, bizonyos értelemben. Nem teremt és nem változtat meg semmit, mégis létrehozza a világot, mert az ő feladata ítélni, felbecsülni és tanúbizonyságot tenni. Különös módon a tonál olyan teremtő, aki semmit nem teremt. Másként kifejezve, a tonál állítja fel a szabályokat, ahogy a világot érzékeli. Így teremti meg a világot, hogy úgy mondjam.

A tonál egy sziget. Így lehet a legjobban leírni. És ezen a szigeten mindenünk megvan. Voltaképpen maga a világ. A számos személyes tonál hasonlóságát - amelyek egyedileg különböznek -, az idő tonálja okozza. Ugyanis mindannyiunknak van egy személyes tonálja, és egy közös valamennyiünk számára bármely adott korban és időben, amit az idők tonáljának hívunk. A legfontosabb az, hogy minden, amit magunkról és a világról tudunk, a tonál szigetén található.

Általánosságban szólva minden tonálnak két oldala van. Az egyik a külső rész, a határvidék, a sziget felszíne. Ez a rész a cselekvéshez és a cselekedethez, a durvább oldalhoz tartozik. A másik rész a döntés és az elhatározás, a belső tonál, ami lágyabb, finomabb és összetettebb. Az az igazi tonál, amelyben tökéletes összhangban és egyensúlyban áll egymással a két szint.

A naguál

A naguál az a részünk, amelyikkel egyáltalán nem foglalkozunk. A naguál az a részünk, amelyikre nincs leírás; nincsenek rá szavak, elnevezések, érzések. A naguál nem az értelem, nem a lélek, nem a gondolatok, nem a kegyelem állapota, nem a mennyország, nem az Isten. Ezek mind a tonálhoz tartoznak. A tonál minden, amiből szerintünk a világ áll, beleértve persze Istent is. Isten sem jelentékenyebb másnál, lévén a mi időnk tonáljának része.

A naguál nem tapasztalat, nem megérzés, nem tudatosság. Ezek a kifejezések, és az összes többi csak a tonál szigetén kallódó dolgok. A naguál viszont csak hatás. A tonál a születéssel kezdődik, és a halállal ér véget, a naguál azonban soha nem ér véget. A naguálnak nincs határa. A naguál ott van, ahol az erő lebeg; persze ez csak utalás rá. Tekintettel a hatásaira, a naguál talán jobban megérthető az erő kifejezéssel. A naguál a felelős az alkotókészségért, a teremtő erőért. A naguál az egyetlen részünk, amelyik tud teremteni. A tonál nem teremt semmit, hanem csak bizonyosságot tesz róla és értékeli. A tonál legfeljebb alakíthat, akár nagyszerű szerkezeteket is.

A naguál az elmondhatatlan. Valamennyi lehetséges érzés és lény és én ott lebeg benne, mint megannyi bárka, békésen, változatlanul, örökkön-örökké. Aztán amikor az élet ragasztója néhányat összeköt közülük, egy lény jön létre, egy lény, aki elveszíti az igazi természete érzékelését, mert elvakítja annak a területnek a ragyogása és lármája, ahol a lények lebegnek. Ez a hely a tonál. A tonál az, ahol szervezetként léteznek az egyesített füzérek. A lény a tonálba szökken, amint az életerő együvé köti az összes szükséges érzést. Amint az életerő elhagyja a testet, mindezek a különálló tudatosságok felbomlanak, és visszatérnek oda, ahonnan jöttek, a naguálba. A harcos utazása az ismeretlenbe nagyon hasonló a halálhoz, azzal a különbséggel, hogy az egyes érzések füzére nem bomlik fel, hanem csak kiterjeszkedik egy kicsit, de nem veszíti el az összetartozását. A halálban azonban mélyre merülnek, és egymástól függetlenül kezdenek mozogni, mintha soha nem alkottak volna egységet.

Mindannyiunknak van egy olyan csomópontja, ahonnan megpillantható a naguál, és ez az akarat. Így a harcos bemerészkedhet a naguálba, és hagyja, hogy a füzére minden lehetséges módon elrendezze és újrarendezze magát. A harcos képes irányítani a füzér újrarendezését, ezt az életerő teszi lehetővé. Végtelen számú forma létezik, melyek mindegyikét felöltheti a füzér.

A naguál körülveszi a szigetet. A naguál ott van, ahol az erő lebeg. Születésünk pillanatától érzékeljük, hogy két részből állunk. A születés időpontjában, és egy ideig utána is, a naguál tölt el. Aztán rádöbbenünk, hogy szükségünk van egy párra is, ha működni akarunk a világban. A kezdet kezdetétől a hiányzó tonálból fakad a tökéletlenség érzése. Azután kifejlődik a tonál, és annyira nélkülözhetetlenné válik a működésünkhöz, hogy elhomályosítja a naguál ragyogását, felülkerekedik rajta. És miután teljesen tonállá válunk, semmi mást nem teszünk, csak a tökéletlenség régi érzését gyarapítjuk; ez az érzés tehát elkísér a születésünk pillanatától, és örökösen azt bizonygatja, hogy nincs semmiféle másik rész, ami kiteljesíthetne minket. Miután teljesen tonállá válunk, elkezdünk párokat alkotni. Érzékeljük a két oldalunkat, de csak a tonál észjárása szerint. Azt mondjuk, a két részünk a test és a lélek. Vagy a szellem és az anyag. A jó és a gonosz. Isten és Sátán. De soha nem jövünk rá, hogy egyszerűen csak párba állítjuk a szigeten található holmikat, ahogy párba állítható a kávé és a tea, a kenyér és a tortilla, a chili és a mustár. Készséggel elámítjuk magunkat, és őrültségünkben azt hisszük, hogy mindent tökéletesen értünk.

Érzékeljük, hogy van másik oldalunk, de amikor megpróbáljuk megragadni azt a másik oldalt, a tonál tartja a pálcát, és bizony igencsak kicsinyes és irigy. Elkápráztat minket a furfangjaival, és arra kényszerít, hogy a leghalványabb gyanút elfojtsuk magunkban az igazi pár másik feléről, a naguálról. De akármilyen éberek is a tonál ellenőrzési pontjai, az az igazság, hogy a naguál felszínre tör. A felszínre emelkedése azonban nem szándékos. A tonál művészete épp abban áll, hogy elfojtsa a naguál bármely megnyilvánulását, hogy akkor is észrevehetetlen legyen, amikor jelenlétének egészen nyilvánvalónak kellene lennie. Ám bizonyos alkalmakkor, vagy különleges körülmények között magában a tonálban valami a tudatára ébred, hogy nincs egyedül, és más is van a birtokunkban. Ez a hang a mélyből a naguál hangja. Önnön teljességünk természetes állapot, melyet a tonál nem iktathat ki teljesen, és akadnak pillanatok, különösen a harcos életében, amikor megnyilvánul a teljesség. Ezekben a pillanatokban az ember megsejtheti és felbecsülheti, mik lennénk valójában.

A naguál, ha egyszer megtanul a felszínre emelkedni, nagy károkat okozhat a tonálnak azzal, hogy minden ellenőrzés nélkül előbukkan. Addig kell érvekkel győzködni a tonált, és tettekkel a naguált, amíg meg nem támasztják egymást. A tonál uralkodik ugyan, ám nagyon sebezhető. Másfelől viszont a naguál soha, vagy szinte soha nem cselekszik; de ha igen, azzal iszonyúan megrémíti a tonált. A tonált bármi áron meg kell védeni! A koronát elvehetik tőle, őrizőként azonban meg kell maradnia. A tonált érintő veszedelem nem ilyen vagy olyan módon fenyegető, illetve ártalmas: egyetlen következmény lehetséges, a tonál halála. És ha meghal a tonál, magával az emberrel is ez történik. Eredendő gyengesége miatt a tonál könnyen elpusztul, a harcos művészete tehát úgy hozza létre az egyensúlyt, hogy a naguált szólítja a tonál megtámasztására. A naguál csak a tonál erősítésével bukkanhat elő. A tonálnak ilyen erősítése a személyes erő.

A halál pillanatában teljes egészében működésbe lép az egyetlen valódi páros másik tagja, a naguál, és a tudomás, az emlékek és az észlelések, mindaz, ami elraktározódott a lábikránkban és a combunkban, a hátunkban, a vállunkban és a nyakunkban, elkezdenek kitágulni és szétbomlani. Mintha elszakadna egy végtelen gyöngysor, és az élet rögzítő ereje nélkül szertegurulnának a gyöngyei.

A végső igazság az, hogy mindannyiunk tonálja csak annak a leírhatatlan ismeretlennek a tükröződése, amit kitölt a rend; és mindannyiunk naguálja csak annak a leírhatatlan űrnek a tükröződése, ami mindent magába foglal.

Sziget

Az igazi tonál számára minden kihívás, ami a tonál szigetén található; vagyis minden kihívás ezen a világon. A legnagyobb kihívás természetesen az erőért folyamodás, ami a naguálból ered.

Tisztára kell seperni a tonál szigetét, és tisztán tartani. Ez az egyetlen lehetőség áll a harcos rendelkezésére. A tiszta sziget nem fejt ki ellenállást; mintha nem volna rajta semmi.

A két rész küzdelme

Senki sem képes hosszú tanulás nélkül túlélni a tudatos találkozást a naguállal. Éveket vesz igénybe, amíg a tonál felkészül egy ilyen találkozásra. Ha egy hétköznapi ember kerül szemtől szembe a naguállal, általában olyan sokk éri, hogy belehal. A harcos képzésének éppen ezért az a célja, hogy megtanulja felkészíteni a tonálját, hogy tojja össze magát. Ez a legnehezebb. A harcosnak meg kell tanulnia, hogy legyen feddhetetlen és teljességgel üres, még mielőtt felfoghatná, hogy a naguált látta. A naguál néhány rohama általában elegendő ahhoz, hogy bárkinek a látásmódját romba döntse.

A hirtelen rémület mindig visszahúzódásra készteti a tonált. A fő nehézség abban rejlik, hogy ne engedjük a tonált kivonulni a jelenetből. Nagy jelentőségű a harcosnak pontosan tudni, hogy mikor hagyja visszahúzódni a tonálját, és mikor állítsa meg. Ez az igazán nagy művészet. A harcosnak démonként kell küzdenie, hogy háttérbe szorítsa a tonálját; de abban a pillanatban, hogy a tonál meghátrál, a harcos azért kezd küzdeni, hogy megállítsa a visszahúzódást.

Miután a tonál visszavonul, a harcos a túloldalról bezárja a kaput. Ameddig nem mond ellen a tonáljának, és a szeme kizárólag a tonál világa felé fordul, addig a harcos a fal biztonságos oldalán tartózkodik. Ismerős talajon áll, ahol minden szabállyal tisztában van. De amikor visszahúzódik a tonálja, akkor átkerül a széljárta oldalra, és azonnal szorosan be kell csuknia a nyílást, különben elragadja a szél. És ez nem hasonlat. A szél könnyedén elfújhatja az ember életét. Tulajdonképpen ez a szél fúj minden élőt ezen a Földön.

Az erő körei

Létezésünk lényege az érzékelés, és létezésünk csodája a tudatosság. Az érzékelés és a tudatosság szétválaszthatatlan funkcionális egység, melynek két területét lehet megkülönböztetni. Az első a tonálra irányuló figyelem; ami úgymond az átlagember képessége, hogy érzékelje, és tudatosítsa magában a hétköznapi élet világát. Ez a forma az erő első köre, az a megdöbbentő és mégis természetesnek vett képesség, amellyel rendszert alkotunk a mindennapi életünk érzékleteiből.

A mindennapi világ azért létezik, mert tudjuk, hogyan őrizzük meg képeit; következésképpen, ha az ember feladja a képek megtartásához szükséges figyelmet, akkor a világ megszűnik.

A második terület a naguálra irányuló figyelem; azaz a varázslóknak az a képessége, hogy a nem mindennapi világra irányítsák a tudatosságukat. A figyelemnek ez a területe az erő második köre. Az a rendkívüli képesség, mely mindannyiunkban megvan, ám csak a varázslók használják, hogy rendszert alkossanak a nem hétköznapi világ észleleteiből.

Talán mindannyian mindkét módon folyamatosan érzékelünk, de úgy döntünk, hogy az egyiket elkülönítjük az emlékezés részére, a másikat meg kiselejtezzük, vagy gondosan elkülönítjük valahová. A feszültség vagy nyugalom bizonyos feltételei között az öntudatlanul kifogásolt emlék felszínre bukkan, és ilyenkor két teljesen eltérő emlékképünk lehet ugyanarról az eseményről.

Az erőnk első köre életünk nagyon korai szakaszában rögzül, és azzal a benyomással élünk, hogy más nem is létezik számunkra. Az erőnk második köre, azaz a naguálra irányuló figyelmünk az emberek elsöprő többségénél rejtve marad, és csak haláluk pillanatában tárul fel. Bár vezet hozzá mindenki számára bejárható út, csak a varázslók lépnek rá; ez az út az álmodáson keresztül vezet. Az álmodás lényegében arról szól, hogy szándékosan befolyásolni és változtatni tudjuk hétköznapi álmainkat. Az álmodók, azzal, hogy lekötik a naguálra irányuló figyelmüket, és a hétköznapi álmaik dolgaira és eseményeire irányítják, álmodássá változtatják ezeket az álmokat.

arany pofa vagy! :))

azért csipen a bucid.. :DD