Absztrakt valóság... (beszélgetős fórum)

zzzzzzzzzzzzzzzzzzzzz.......semmmmmmmmmmmmmi............hmmmmm.................................

hűűűűűűűű, tök üres volt az agyam!!!!!!!!!!!!!:DDDDDDDDD

:)))

Fantasztikus gondolatok:))

Hát,nem is tudom mire gondoljak?!

Túl sok jóra így elsőre nem ....:)))

Nem számít, mi az ember sorsa, ha teljes elengedettséggel néz szembe azzal. A harcos varázslatos és könyörtelen, a legkifinomultabb ízlésû és modorú kívülálló, akinek szó szerint az a feladata, hogy kiélesítse magát, ám rejtve tartsa borotvaéles pengéjét, hogy senki ne gyaníthassa a könyörtelenségét.

A csendes oltalmazó felfoghatatlan energia egy hulláma, mely akkor érkezik el a harcoshoz, amikor már semmi más nem működik. (Ezt a szellem küldi neki.)

A harcos útja a világgal kapcsolatos viselkedés megválasztásának láncolata, melyek sokkal értelmesebbek, mint amilyeneket elõdeink tanítottak nekünk. Ezek az életünket újjáalakítják, megváltoztatva a létünkkel kapcsolatos alapreakcióinkat.

A harcos számára a félelem az egyetlen valamirevaló állapot. A félelem semmi a szenvedélyhez képest. A félelem vadul hajt, a szeretet intelligensen mozgat.

A harcos sorsának iránya megváltoztathatatlan. Az a kihívása, hogy milyen messzire tud eljutni, milyen feddhetetlen tud lenni ezen merev határok között. Ha bármilyen akadály áll az útjában, a harcos feddhetetlenül küzd, hogy túljusson rajta. Ha megpróbáltatásokkal, fájdalommal találkozik az útján, akkor sír, de az összes könnye együttvéve sem tudja elmozdítani egy hajszálnyira sem sorsának vonalát.

Bármit is csinál egy harcos, nincsenek lépések, melyeket követni kell. Csak a személyes erõ létezik.

Van egy pont a harcos ösvényén, amikor a harcost egy legyõzhetetlen pesszimizmus keríti hatalmába, a legyõzöttség és értéktelenség érzése. A feddhetetlen élet stratégiája sem biztosítja a sikert. Ezt csak felülmúlhatatlan alázattal lehet elfogadni, lehajtott fejjel.

Az önsajnálat ösztönzõ ereje nélkül a részvét értelmetlenné válik. A harcos önmagáért él, számára minden önmagával kezdõdik és végzõdik, de nem öntelt, hanem absztrakt és személytelen énű.

A harcosnak két állapotban nincs kételye: amikor mindent tud és a normál tudat állapotában, amikor semmit sem tud. A rendkívüli harcosokat csak úgy lehet elviselni, ha az ember felhagy az önhittséggel és elfogulatlanul dicsõíti õket.

A harcosok a halál társaságában töltik életüket, s abból a tudásból merítenek bátorságot mindenhez, hogy a halál velük van.

Minél erõsebb a harcos, annál halálosabb veszélyt jelent számára a rögzülés a veszélyes oldalon. A követendõ út az, hogy ne rendelkezz olyan anyagi dologgal, amire a személyes erõd összpontosítod, hanem fókuszálj a szellemre, az ismeretlenben való igazi szárnyalásra, a nem hétköznapi pajzsokra. A hétköznapi pajzsok nem hagyják, hogy békében élj.

Csak egyszer döntünk, hogy harcosok vagy közönséges emberek leszünk, és második választásunk nincs ezen a földön.

Egy harcos nem érez részvétet senki iránt, mert a részvét azt jelenti, hogy azt kívánod, a másik ember is legyen olyan, mint te. Egy harcos számára az a legnehezebb, hogy engedje a másiknak, hogy az legyen, aki, s ne akarja nekik a legjobbat a saját nézõpontja szerint. Ehhez bíznod kell a másikban, hogy õ is feddhetetlen harcos.

Egy harcos sohasem keres olyasmit, ami a megnyugvását szolgálja. Semmit sem bízhat a véletlenre, hanem a tudatosságával, és hajlíthatatlan akaraterejével valóban képes befolyásolni a dolgok kimenetelét.

Tudja, hogy nem tud megváltozni, mégis feladatának érzi, hogy próbálkozzon vele. Nem érez csalódást, ha nem sikerül. Az egyetlen dolog, amiért önmagadnak hiszed magadat, az a forma. Ha eltûnik, semmivé válsz. A harcosnak, aki elhagyta a formáját, megjelenik egy szem, amit mindig lát és mindenhová követi, míg a részévé válik. A szemmel elindítható az álmodás alvás nélkül is. Ha a szem nagy, olyan mintha hegyek között repülne az ember anélkül, hogy igazán látna valamit. Minden átszûrõdik az emberi formán. Ha nincs formád, akkor semminek sincs formája, és mégis minden jelen van.

A harcos könnyen alkalmazkodik, és a körülötte lévõ világgal összhangban mozdul, akár az értelem, akár az akarat világáról van szó. Hit nélkül hisz, s ezt döntésként teszi, legbensõbb elkötelezettségének kifejezéseként, mert muszáj hinnie. A muszáj hinni azt jelenti, hogy fontolóra veszed az összes lehetõségedet és tudatosan választassz, milyen legyél.

A harcost a kihívás élteti, és soha nem hagyja, hogy bármi is befolyásolja, ezért akár magát az ördögöt is megpillanthatja, semmilyen módon nem tudatja senkivel. Olyan körültekintõen hozza meg a döntéseit, hogy semmi sem lepheti meg és még kevésbé apaszthatja el az erejét. Ha mégis kimeríti magát, nem maradhat életben, mert a teste nem sérthetetlen.

A harcos nem rombolja le a falat, hanem átugrik rajta. Az õ útja: úgy cselekedni, mintha nem történt volna semmi, semmit sem elhinni, de tétovázás nélkül elfogadni mindent. Közben a célja erõsíteni és fenntartani azt a tiszta tudatosságot, ami tudatában van a változásoknak, számon tartva õket.

A harcosnak semmire nincs szüksége, mert minden a rendelkezésére áll, amire szüksége lehet az élete rendkívüli utazásához. Az egyetlen igazi tapasztalat férfinak lenni, és semmi más nem számít, csak hogy életben maradjunk. Az élet, mint kis kitérõ önmagában elegendõ, önmagát indokolja és maradéktalanul teljes. Harcosnak lenni ezért minden tapasztalatok végsõ tapasztalata. A harcos nem arra törekszik, hogy megértsék egy beszélgetés során vagy segítsenek rajta, hanem egyszerûen csak megkönnyíti magát a lelki nyomástól.

Az õ igazi mûvészete a rémület és a csodálkozás egyensúlyban tartása. Nem panaszkodik és semmit sem sajnál. Az élete végtelen kihívás, ami jó és nem rossz. A hétköznapi ember ezzel szemben az életét áldásnak vagy átoknak tekinti.

A harcos szembenéz a sorsával, és alázatosan fogadja, bármi legyen is az. Elfogadja önmagát, de kihívásként, és nem azért, hogy ürügyet találjon a sajnálkozásra. A harcos alázatossága nem a koldusé. Õ senki elõtt nem hajtja meg a fejét, ugyanakkor azt sem engedi meg senkinek, hogy fejet hajtson neki, s nem engedi meg, hogy bárkinek is a mestere legyen.

A harcos mindennel számol ezen a világon, s mivel eleve halottnak tekinti magát, tudja, hogy semmit sem veszíthet. Ha a harcos elfogadja a tudomás félelmetes természetét, azzal közömbösíti is a félelmetességét. A harcos számára a tudomás olyan, mintha zuhanyozna vagy esõként záporoznának rá az aranyszemcsék.

Az ember nem más, mint személyi erejének összege, s ez határozza meg, hogyan él és hal meg.

A harcos mindig megbizonyosodik afelõl, hogy minden a megfelelõ rendben van-e. Nem mintha hinne abban, hogy túléli vállalt küldetését, hanem mert ez része feddhetetlen viselkedésének. Akkor feddhetetlen, amikor megbízik személyi erejében, legyen az kicsi vagy óriási. Úgy tesz, mintha tudná, hogy mit csinál, pedig tulajdonképpen semmit sem tud.

A világ legnehezebb dolga a harcos hangulatának elsajátítása. Semmi értelme szomorkodni, panaszkodni, s mindezt jogosnak érezni. Az önsajnálat nem fér meg az erõvel. A harcos hangulatára minden egyes tetthez szükség van, különben torzzá és gonosszá leszel, s minden sérteni fog és kikészíteni. Ez a hangulat irányított és elengedett állapot egyszerre. Nem vagy a szél kényének-kedvének kitett levél. A harcos az életben maradásra hangolódott, és a lehetõ legtökéletesebb módon marad életben.

A harcos számára nincs a többiek tetteiben semmi sértõ, ha õ maga a megfelelõ hangulatban van. Megsebesülhet, de nem sértõdhet meg. Szellemének csodája, hogy egyenlõnek tekinti a pumát, a vízipatkányt s embertársait, s ez erõt igényel. Sohasem fordít hátat az erõnek anélkül, hogy hálát mondana a szívességért.

Hali :)

Megtáltosodtál??? :o))))))))

A harcos útja az élet leghatékonyabb módja, ahol csak a döntés elõtt töprengsz és aggodalmaskodsz, utána már nem. Ha a dolgok összezavarodnak, a harcos a halálra gondol, mert ez az egyetlen, ami képes lehûteni a szellemünket.

Az uralt szeszélyt mindig, mindenkin gyakorolja a harcos, s bár a cselekedetei õszinték, csak színészkedik, mert senki és semmi sem fontos a számára. Az akarat uralkodik a szeszélyen, így marad életben a harcos. Amikor az ember megtanul látni, hirtelen ketten maradnak a világban: õ és a szeszély. Valójában minden csak azért fontos, mert megtanultad, hogy fontosnak tartsd.

A harcosnak az akaratán és türelmén kívül nincs semmije, s e kettõbõl épít fel mindent, ezt használja a felejtéshez is. A harcos tudja, hogy vár, és tudja, mire vár (az akaratára).

Minden idõnket és energiánkat igénybe veszi, hogy legyõzzük a bennünk rejlõ ostobaságot, és ez az, ami számít.

Az ész az ember számvetésének öntükrözése. Ha sikerül megszabadulni ettõl az öntükrözéstõl anélkül, hogy kicsúszna a lábad alól a talaj, végtelenül erõsebb életet élsz, mintha megõrizted volna az önképedet. A düh és a szomorúság a tehetetlenség érzésébõl fakad, amikor tisztában vagy a léted korlátaival. A szomorúság csak azért van, hogy megnevettessen téged.