A szép csúnyalány

Kriszti (nevezzük most így) nem sokat változott gyermekkorunk óta. Zsíros, vékony szálú haj, kusza és sárga fogak, keresztbe álló szemek szódásszifon mögé rejtve. Vasággyal sincs ötven kiló, hangjában alig van erő. Sosem volt jómódú, de ha nem másodkezes lenne öltözéke, akkor is csak úgy nézne ki, mint egy madárijesztő.

Aki sármos férjével látja együtt, azonnal arra gondol, "hogy szedte össze azt a jó pasit".

A férfi szeretettel, csodálattal néz rá, óvja, védi - igazi szerelem az övék, mindjárt látszik. Vajon mit látott meg ez a fiatalember Krisztiben, pontosabban hogyan, milyennek látja Őt? Az biztos, hogy többet, szebbet vett észre ebben a lányban, mint a legtöbben.

A vékonyka asszony most is kedves, érdeklődő. Jó volt megállni, váltani vele néhány szót. Egészen furcsa késztetést éreztem arra, hogy többet, máskor is beszélgessünk. A vastag szemüveg mögül mélyreható tekintet figyelt, tudtam, részéről a társalgás nem felületes.

Csacsogni, nevetni, panaszkodni és mesélni akartam ennek a nőnek, mélyről, a lelkem legbelső bugyraiból jöttek a szavak, mert sugárzott belőle az őszinte figyelem.

Néhány mondat után nem annak a lánynak láttam, akit zabolázhatatlan csúnyasággal vert meg a sors, hanem értelmes, kedves, szép lelkű nőnek. Szép nőnek. Nőnek.

Jött a busz. Búcsúzásunkkor sanda mosolyt kaptam a gyönyörű kisfiútól, Krisztitől pedig ígéretet egy újabb, tervezett találkozásra. Szebbnek, többnek éreztem magam, mint néhány perce és egy kis szánalom is bújkált a lelkemben.

Nem ezt a csúnya lányt szántam, mint hajdan, kiskamaszként, hanem magamat. Én, a duci, halk szavú csúnyalány arra vágytam, hogy a népszerű osztálytársak szeressenek, fogadjanak el.

Mennyi magányos, szomorú pillanat vált volna semmivé, ha én is többet látok, mint a menő "barátnőim"! Ha látom, hogy a test, csak test. A szépség pedig több, mint matéria.