Vajon meddig lehet bírni, hogy hazugságban éljünk? (beszélgetés)

Ettől féltem, hogy leginkább erre "voksol" mindenki, aki tiszta szívből és felelősséggel szól hozzá.

Köszönöm. Csak megerősítést kaptam eddig.

Érzelmileg az nem mindegy, ki és mivel játssza el a bizalmunkat. A kollégánk? Nem nagy ügy, attól még dolgozhatunk egymás mellett. A barátunk? Majd keresünk másikat...

A párunk? Akire az életünket építettük? Hát igen, itt kezdődhet a hosszas őrlődés: hányszor bocsássak meg, meddig bírom még, akarok-e, merek-e túllépni ezen? Ide már bátorság kell.

A gyerekem?! Erre gondolni sem merek.

Mindazonáltal azon sem árt elgondolkodni, hogy miért pártolt el tőlünk a másik... És mielőtt végzetes önsajnálatba esnénk, egy alapos önvizsgálat ránk is ránk fér...

... és azt, hogy minden erőnkkel újból bízzunk abban, aki teljesen eltiporta maga iránt a bizalmunkat? És valóban csak ő iránta halt el bennünk a bizalom a csalódás miatt, vagy teljesen ki tud halni belőlünk és már senkiben és semmiben nem tudunk bízni ezek után?

Én ha megpróbálok bízni, előbb vagy utóbb újból csalódást élek meg, amikor valami eszembe juttatja mit tett, megszólal a vészcsengő és máris támadó állásban várja a lelkem, hogy mikor jön az újabb támadás. Feltépődik minden gyógyuló seb, felperzselődik minden frissen sarjadó bizalom-fűszál és ismét menekülök... Hová? A legbelső zugaimba, ahol azt remélem, tán nem ér el a fájdalom és összeszedve minden maradék erőm megpróbálom a keserűségem, a félelmeim és a haragom semlegesíteni... Újból és újból nekiveselkedve legyőzni magam... mert ember akarok maradni, jó ember. Haragomban senkit meg nem bántani, bánatommal senkit sem terhelni. Kínjaim tán még szégyellem is... A sebnyalogatás meg cudarul magányos tevékenység, mert vagy elvonulunk a fentiek szerint, vagy úgyis elmenekülnek mellőlünk, ha a panaszt, vagy a bánatunk "bátor" nyilvánossá tételét választjuk a helyzet "oldására".

Tehát semlegesítés, oldás... De vajon van megoldás? Nem csak ámítjuk magunkat azzal, hogy azt állítjuk, van? Vagy csak megoldásoknak látszó kapaszkodókon lógunk kicsit, majd egy másikra lendülünk át és ehhez az önámítás pihentető, időnyerő volta ad némi erőt és előbb utóbb egyikről a másikra lendülve, mint Tarzan a fákon, eljutunk valami megnyugtató helyzetbe? Tehát szükséges rossz lenne ez az hazugság amibe belefészkeljük időnként magunkat? Mit gondoltok?