Vajon meddig lehet bírni, hogy hazugságban éljünk? (beszélgetés)

"Az életünk nem más, mint függőségi viszonyok szövevénye."

Nemtom-nemtom... szeeerintem neeeem... az emberi kapcsolatok szövevénye, nem azonos számomra a függőségi viszonyok szövevényével.

Szépen-szépen fogalmazol, de nem csapsz be! :DDD

"Kegyetlen perc az, amelyikben rádöbbenünk, hogy nem tudunk, vagy már nem is akarunk tenni érte semmit, mert elfogyott az erőnk." Nah, számomra itt jön el a kilépés pillanata. :)

De én majd meghalni is gyorsan akarok.... nem halódni hónapokig, évekig. :)))

Tudom,és szívből kívánom,hogy sikerüljön:))

Tudod ,én azt gondolom,hogy nagyon sok házasságot,kapcsolatot,nem a szeretet tart össze ,hanem a függőségi viszony a másiktól.

Olyanok ezek a kapcsolatok,mint a dohányzás.

Rossz ,de ragaszkodsz hozzá valamiért.

És mint tudjuk,igen nagy akaraterő kell,hogy lerakja valaki a cigarettát!:))

Szóval hajrá:))

Ehhez először is leírom, mit jelent számomra a társasmagány fogalma. Ez azaz állapot a kapcsolatban, amikor a hazugságok legvaskosabb korszakát éljük meg... már semmi nem jó - tán egyik fél számára sem -, de még hitegetik magukat és egymást, hogy "de bizony", meg hogy "biztosan csak rémeket látok", meg "hamarosan jobb lesz", de már vagy tényleg nincs mit tenni a kapcsolatért annyira tönkrement, vagy legalább az egyik fél teljesen feladta. Kegyetlen perc az, amelyikben rádöbbenünk, hogy nem tudunk, vagy már nem is akarunk tenni érte semmit, mert elfogyott az erőnk. Azonban a legszerencsésebb pillanat, mert legalább az utászásót kidobjuk végre az addig egyre mélyülő gödrünkből, amit esetleg már évek óta ásunk magunk alatt. Szerencsés, mert az első döntés megvan végre. Az első, amire már támaszkodhatunk, hogy nincs több hazugság, nem hitgetjük magunkat, hanem végre hajlandók vagyunk szembenézni a tökrünkkel és meglátni a problémákat.

Van aki hosszú évekig, évtizedekig talál okot arra, hogy még egy ásónyomnyit, meg még egyet és még egyet kidobjon, még ha tisztán látja is (mert még eleinte kilát a gödörből és hajlandó is kikukucskálni belőle), hogy ezzel is csak egyre mélyebbre kerül. Ez pedig mindenkinek szuverén dolga, hogy meddig megy el ebben. Ha ő maga nem, úgy más kívül álló meg aztán végképp nem mentheti meg őt ettől. Mindenki máskor és más módon száll ki... ahogy láttam a körülöttem élőknél. Van, aki néhány hónap, más pár év vagy sok évtized... Van, aki soha és van, aki még az esküvője, összeköltözése előtt. A módok is annyifélék ahányan vagyunk, de két fontos formát azért megkülönböztettem már... Élve, vagy halva. Mert ugye egyszer mindenki megszabadul... Szegény apám csak a halálával, 70 évesen. Zita barátnőm 50 egynéhány évesen nagy betegségben, mert nem tudott másként. Gondolod, hogy ők nem akartak?

Én is akartam és akarok, de már csínyán bánok evvel az akarással. Hiába akarok én mindenáron az ajtó melletti falon át távozni, jobb megkeresni az ajtót, megnézni egyáltalán zárva van-e. Ha igen, ki tudom-e nyitni és mivel, vagy egyáltalán kell-e, szabad-e távoznom. Lehet, hogy még dolgom van ott, amit el kell végeznem. Még nem mehetek, de mi miatt. Jó azt előbb megtudni.

Nos, ez a vélaszom első fele. Majd egy másik hszben írom meg a sajátos "kilépési technikám":))), mert azt írod, hogy ez érdekel... esetleg másokat is.

Ez természetes, hogy mérlegelni kell... minden döntés előtt, főleg egy ilyen előtt. Az nem mindegy, hogy meddig. Ha az ember fél életét azzal tölti, hogy nyafog, hogy nem megy, ez se megy meg az se megy, el kellene hagynom, el fogom hagyni... meg blabla... ez így értelmetlen időpazarlás... szerintem. A válást én is végső megoldásnak gondolom, amikor végképp nincs értelme tovább, ilyenkor kell új értelmet keresni az életnek.. mindkét oldalon.

"Társra szükségünk van." A társ és az, hogy él valaki mellettünk, az nem ugyanaz... ugye ezt tudod?

Ezért próbáltam rákérdezni Lhara-ra, mert igaziból csak utalgat itt is ott is, de nem ír semmi konkrétumot, így meg... ki tudja, lehet, hogy csak néha kicsit összezörrennek, és akkor ír a fórumra, hogy itt a világvége. :))

Én tökéletesen megértem Lhara problémáját. Azt hiszem, ez a „se vele, se nélküle”-szindróma. És nagyon okosan teszi, hogy mielőtt a bíróságra vagy egy lakatlan szigetre rohan, mérlegel.

Lánykoromban egy bölcs rokonom a következőt tanácsolta: „Ha össze akarod kötni az életed valakivel, ne azt nézd, hogy mi a jó benne, hanem keresd a hibáit. A hibáit, amik az évek, évtizedek folyamán fel fognak erősödni, és időnként elviselhetetlenné válnak. Ha úgy érzed, ezekkel is együtt tudsz élni, akkor, de csak akkor menj hozzá feleségül”. Akkor még nem sejtettem, mennyire igaz ez.

Amikor összejöttem a párommal, még sajgott bennem az előző, mindent elsöprő szerelem fájdalma. De nem voltam már csitri, állandó kapcsolatra vágytam, nyugalomra, biztonságra, gyerekekre. Kit válasszak? Hódítsam vissza a nagy Őt, akinek életem végéig csak a lábtörlője lehetek, vagy fogadjam el az újat, aki megbecsül és mindvégig a tenyerén hordoz. Ez utóbbi mellett döntöttem. A hibái valóban felerősödtek az együtt töltött évtizedek alatt, de az enyémek is. És ha néha azt érzem, minek is mentem férjhez, a következő gondolatom, hogy ugyan már, engem ki tudna olyan bölcs türelemmel elviselni, mint ő?! Ő, aki képes ennyi év után is minden hibám ellenére tiszta szívvel szeretni, ő, akire mindig számíthatok, és a bajban sem hagy magamra. És soha nem akart megváltoztatni. Olyannak szeret, amilyen vagyok. Ez pedig nem könnyű, higgyétek el.

Társra szükségünk van. Még akkor is, ha időnként a magányba menekülünk. És bizonyos időn és problémán túl már nem a szerelem számít, hanem a szeretet, a megértés, a segítőkészség, a támasz. Szükségünk van valakire. Mint ahogy a másiknak is ránk.

"Így hát teljesen hátatfordítva egyik napról a másikra érdemben teljesen kiléptem ebből a kapcsolatból. . ."

Ezt azért részletezhetnéd, néminemű ötletet adva esetleg másoknak is, hogyan lehet válás nélkül egyik napról a másikra kilépni egy kapcsolatból. Elképzelni nem tudom, hogy ez hogyan működhet, és érdekel. Köszönöm, ha írsz róla! :)

Kicsit fanyar humorral fűszerezve pötyögtem ide, de örülök, hogy sikerült emellett érthetően előadni az álláspontomat ezügyben.

Azzal pedig tökéletesen egyetértek, amit most is írtál, mint ahogy az előző hsz-eid is igazán figyelemre méltóak voltak számomra.

Utálok társasmagányban tengődni. Így hát teljesen hátatfordítva egyik napról a másikra érdemben teljesen kiléptem ebből a kapcsolatból... már nem volt mit tenni és azt vettem észre, hogy már nincs mit mondanom neki, érzelmileg meg teljesen kihűltem iránta. Tehát vége. Akkor meg lépni kell, és léptem, de nem a megszokott módon. Ez furcsa sokaknak, akik így el se tudják képzelni az "elválást". Hogy van akinek nem a papír számít, se az kezdetkor, se a végeztével.

z egyetlen bizonytalaságra okot adó dolog, hogy úgy érzem, még van vele valami dolgom... De hogy mi? Még nem derült ki. Türelemmel kivárom a végét, de addig is teszem, amit érzem, hogy tennem kell.

Tanácsokat adhatunk ezrével, de a döntés a Te felelősséged. Való igaz, hogy a papírforma nem számít, két embert nem ez köt össze vagy választ szét. Rossz házasságban is érvényesülhetnek a felek érdekei és jóban is sérülhetnek. Vannak dolgok, amik csak bizonyos kapcsolatokban valósíthatók meg.

Valamiért születtünk erre a világra. Ezt a valamit életünk során be kell teljesítenünk. Minden feladat megoldása áldozattal is jár. Ezt vállalnuk kell. De azt, hogy bárki megakadályozza a sikerünket, nem engedhetjük meg!

.. ugyan már kiléptem, de még gyorsan vissza... és válaszolok..."egy messzi út megszervezésébe, ahonnan ha akarok visszajövök, ha akarok, nem... vagy bármi más is lehet éppen, ha elég jó a fantáziája az emberlányának. Nem épkézlábabb ez a hozzáállás?"

Nem, nem épkézláb hozzáállás... gyáva, dönteni nem képes ember hozzáállása.

Amúgy mielőtt bármi vád érne, nem akarlak rábeszélni a válásra véletlenül se.

Ha az ember elválik, immár egyedül marad, ismét döntéshelyzetek sorozatával találkozik, és nem oszthatja a döntés felelősségét mással. Nagyon-nagyon sok ember nem képes dönteni, és nem csak ilyen helyzetekben, hanem általában, így aztán sodródnak, vegetálnak... néha hibáztatják az életet, néha a kormányt, néha a családjukat, hogy nem elég tökéletes az életük.

Azt érzem, hogy Te inkább álmodozol, hogy mi lenne, ha elválnék... mi lenne ha nem. Feltételezem a férjedet is stresszeled ezzel ezerrel, hogy megértő akarsz lenni, meg együttműködést szeretnél a váláshoz... lépni azonban nem lépsz, így aztán komolyan már régen nem vesz gondolom.

... de ezek csak kósza, kóbor saját gondolataim - szerintem, gondolom, véleményem szerint - ... így tessék kezelni! :))

Ez is egy infó: Tehát szted demonstrálnom kell evvel magamnak, hogy megvan a döntés.

De ha nekem nem a papír meg ez a bíróságosdi-marhaságosdi számít, hanem hogy számomra létezik-e ez a kapcsolat és milyen szinten? nekem már az esküvő is nevetségesen és egyben bosszantóan fölöslegesnek számított annak idején. Hogy is várhtnám el magamtól, hogy egy számomra egyéként is "nem létező papírfecni" eltépéséhez súlyos ezreket fizessek dicstelen sorsú evvel foglalkozók hasznára, míg a valódi vágyaim megvalósítását meg emiatt aztán háttérbe szorítom.:)))

Így esetleg egészen másba fektetem az erőim... pl.: egy messzi út megszervezésébe, ahonnan ha akarok visszajövök, ha akarok, nem... vagy bármi más is lehet éppen, ha elég jó a fantáziája az emberlányának. Nem épkézlábabb ez a hozzáállás?

Én innen nem tudhatom.

...de azt hiszem,te tudod,csak képtelen vagy meglépni.

No, neeem! Én már most se akarok együtt lakni, nem hogy utána valaha és nem hogy vele nem, de senki mással sem. Ezt már eldöntöttem.

Aztán még most akaro először válok... légy velem türelmes... zöld vagyok még ebben. Azért hívtalak segítségül titeket, hátha segíteni tudtok.

Együtt fogtok lakni utána is? :O Áááááááááá, erre nemtok írni... :/

Számít a papír és a külön költözés. Addig nem érzed, amíg nincs a kezedben... de akkor érzi az ember, hogy valaminek vége... és valami más következik/következhet.

Együttműködést válás alatt nem lehet erőltetni, max. ha mindkét fél ragyogó boldog mosollyal megy a válóperi tárgyalásra.

Együttműködés válás után lehetséges, bizonyos érdekek (általában gyermekek) miatt. Szerintem.... de szívesen olvasok példát az ellenkezőjére, mondjuk, hogy apuci nem akar válni, helyette inkább ki akarja irtani a családot és boldog mosollyal együttműködik... :)

Épp "ez a kérdés, válasszatok", ha már március idusán settenkedünk éppen, hogy hogyan?

Hogyan, ha azt se hiszem el amit kérdez?

Hogy tudsz békében elválni Tőle?

Sosem tudod, mikor mond igazat, mikor hazudik...

Az ember csak néz, és gondolkozik... Vajon mit,miért mond? Mi van mögötte?