Utálom magam és az életem (beszélgetős fórum)

Igazad van.

És a 26-os hsz utolsó előtti mondatában ott a szuicid késztetés.

Próbáld felhívni az ingyenes lelki elsősegély telefonszámot. Segítenek neked is !!! ha akarod.

[link]

A leírtak súlyos személyiségzavarra utalnak, amik szerintem komplex (is-is) ellátást igényelnének.

Persze csak akkor valósulhat meg, ha ő maga is szükségét érzi és megteszi az ezirányú lépéseket.

Mondjuk a szakszerű meghallgatás és szakszerű útmutatás is jobb lenne a semminél.

Értem,én is úgy gondolom.

Bár az írásai alapján nem gyógyszerre van szüksége,hanem valakire akire meghallgatja és szakszerű segítséggel elinditja egy kiegyensúlyozott élet felé.

Most volt egy srác ott ahol dolgozom. 3 napja még ott beszélgetett mellettem a többiekkel, halottam volt neki nemkevés magánéleti gondja.

Tegnap előtt találkoztam kolleginával a boltban, mondta a srác felkötötte magát! 32 éves volt. Szóhoz se jutottam most se tudom felfogni.

Nagyon nem szabad felvallrol venni a lelki gondokat.

Azonnal szakemberhez kell menni, biztos tudnak segíteni. Merj kérni segítséget ha egyedül nem tudod megoldani.

Sok sikert.

Rosszul neveztem meg a szakembert, elnézést kérek.

Pszichoterapeutára gondoltam, de orvosi végzettséggel, tehát pszichiáterre, aki terapeuta is egyben.

És természetesen nem tb keretek között, a futószalagon felírt gyógyszerek lehetőségével (ám ha kell, akkor kell, azt meg tudomásul kell venni, döntse el a szakember. )

"Bár próbálok változtatni a külsőmön, hátha akkor nem ismernek meg ... " 🙄

Életemben 4 pszichiáternél jártam,soha nem történt terápiás beszélgetés,kaptam gyógyszert,havonta volt jelenesem,kb 10 percre,elmondtam,hogy szedem a gyógyszert,zombi vagyok tőlük,szarul érzem magam.Majd jobban lesz,szedje csak tovább...nem lettem jobban.

A forumindito problémájára nem gyógyszer a megoldás,mert nem beteg.

Mint ahogy én sem voltam az,mégsem érdekelte egyiket sem.

Semmiképp,pszichológusra van szüksége,nem pedig egy antidepresszánsra amit manapság már úgy írnak fel a pszichiáterek,mintha valami gyenge fájdalomcsillapító lenne.

Jómagam is terápiára járok pszichológushoz és hatalmas segítség,soha nem gondoltam volna,hogy képes az életem ismét pozitív irányba haladni.

Fogalmad sincs róla,hogy milyen mikor ver az élet.

Legalábbis az általad leirt problémák lópikula ahhoz képest,ami még rád vár/-hat/ az életben.

Az,hogy 18 éves korodig mi történt,azért a szüleid a felelősek,de 4 éve nagykorú vagy,vedd a kezedbe az életed irányítását és az önsajnálat helyet ezt a temérdek sok energiát fordíts arra,hogy próbálsz jobb ember lenni.

Senki nem fogja a te életed rendbe hozni,csak te magad.Es csakis te vagy érte felelős,hogy merre tart az életed.

Keress fel egy pszichológust első körben mindenképp.

Az eddig történtekét fogd fel úgy,hogy igen,eddig ez volt,rossz volt,többé nem akarok igy élni.

Vond le a tanulságot és lépj tovább.

Megértettem a helyzeted, de te is értsd meg az enyém.

Egész gyerekkoromban le voltam ejtve, ha a környezetemben lévő felnőttek készségesebbek, figyelmesebbek lettek volna, minden másképp lenne, ha én is előregondolkodok, fontolóra veszek dolgokat, nem balf@szoskodok annyit, akkor is minden másképp lenne.

Igen, én mindenkit hibáztatok, nem kellett volna így alakulnia. Nem is a gimis piszkálódás bánt, hanem a megalázás, és az, hogy megelőzhettem volna.

Egyszer egy esküvőn voltam, majd mikor mentem ki az ajtón, a vőlegény barátai beszóltak, hogy "húzd ki magad", lehet, hogy felismertek.

Máskor pedig egy rendelőben voltam, 2 várakozó beszélgetett tőlem nem messze: "ez az a púpos idióta". És néha érzem az emberek tekintetét magamon, mintha felismernének. Így már félek is emberek közé menni, mert még több megaláztatást kapok. És igen, jogosan nevezem magam csődtömegnek, mert 22 évesen azt érzem, hogy az életem egy zsákutca. Szeretnék ismerkedni, bulizni, bepótolni a lemaradást, de ezt így nem lehet. Bár próbálok változtatni a külsőmön, hátha akkor nem ismernek meg, lehet el is hagyom a városom,talán az országot is,nyelvet tanulok és kiköltözök külföldre. Egy szarcsomagnak érzem magam, akinek félrement az egész élete, néha a saját hibáiból, néha mások miatt. És tudod mit, van okom depressziósnak lenni, és de, én k*rvára tudom milyen az, amikor ver az élet. Minden el van cseszve, mert mindenki leszart engem. Vannak barátaid? Sokan támogatnak? Nem érzed azt, hogy az egész világ beléd akar rúgni? Nem akartál még öngyilkos lenni? Na látod, akkor máris jobb neked.

Basszus te vagy csőd tömeg???Hallod én tényleg beszelhetnék így de te a 22éveddel aki előtt ott az élet ennyi lelkierőd van??

Nemtudom milyen amikor ver az élet!!Hát leírom neked hátha átértékeled a problémád.

35éves vagyok 2 gyerekes anyuka és rokkantnyugdîjas.

33éves koromra egyszer részlegesen majd teljesen kibeleztek,sztómat kaptam 4hónapra majd amikor jobban kezdtem lenni lett 2heg servem es egy tönkrement hasfalam így jon a 4.hasi mutet 2even belül.Ez mellet van egy kruppos,asztmas gyerekem akit rendszeresen hordtam orvosról orvosra és ez mellet sajnos napról napra úgy látom normalis dolgozó nő nem lesz belőlem,mert ugyan a belezés megmentette az életem,de sajnos az egészségem közel sem olyan mint egy normál emberé.Így egy nagy haszontalan sz.rnak érzem magam sokszor de nem engedem magamnak a depressziot mert egy ilyen anya mellet nőttem fel és tudom,hogy a gyerekeim eletet tennem en is tönkre.Úgyhogy úgy gondolom nyilvan mindenkinek a maga baja a legrosszabb de 22éves vagy nincs senki akiről gondoskodnod kellene csak magadról így értékeld át inkabb az életed és rajossz,hogy annyira nagy bajok nincsennek ott.

Az elég rossz indulás, hogy ha nem figyelsz magadra, akkor a kutya se figyelt rád. Mert amennyire figyeltek, akár el is tűnhettél volna. Kérdés mikor veszik észre. A közel múltat is felejtened kellene. Ezért "fel kellene ébredned", hogy még csak 22 éves vagy és még van hátra legalább 70 év. Az egyik, hogy vegyél sok fogkrémet és mosd ki a szádat, mert érezni hogy közönséges vagy. Nem illik a képbe. Ha egy jó munkahelyen észreveszik, nem szívesen foglalkoztatnak. Ha egyetemre mennél, vagy szakmát akarsz, még lesznek jó fejek akik segítenek és lesznek akik szívatnak. Akár tanár, akár maga a tanulás.

Képzeld el, hogy főztél magadnak egy finom kaját, de olyan st... lett, hogy nem tudod megenni. KI kellett dobni. Na az életeddel is valahol ez van, nagyon sz... lett és dobd ki. Próbálj minden rosszat feledni és indulj el egy új úton. Az anyukáddal-, vagy ismerősökkel csak annyit törődj hogy azért ne maradj teljesen egyedül. Mi szeretnél lenni, mi érdekel? Tanulj egy szakmát, mielőbb lábra tudj állni, legyen saját kereseted. Hajrá!

Ált. harmadikban gondolom, nem te iratkoztál volna át, hanem anyukád írathatott volna át.

Mert akkor még csak egy kiskölyök voltál.

Egyébként se hibáztasd magad ennyire, gyerek voltál, persze, hogy hibáztál. És nem törődtek veled eléggé.

Felnőttek is hibáznak. Vagy tanulnak belőle vagy nem, de élnek tovább és nem gyötrik magukat a "mi lett volna, ha" hiábavalósággal. Hanem a jövőre koncentrálnak. Hogy mit és hogyan csináljanak.

Tedd ezt te is. Agyald ki, hogyan tovább. Ja, a gerincferdülés miatt meg menj dokihoz, van gyógytorna, van fűző, amit egy ideig hordani kell és még helyrehozható a dolog.

".. így aztán átiratkoztam máshova. A 3ik osztályt másik suliban kezdtem .. "

"Persze a családom is tudott róla, de valamiért nem beszéltünk arról, hogy miért nem jövök el."

Ha te 8 évesen ilyen önállóan hoztál komoly döntéseket, iratkoztál át egyik iskolából a másikba (amúgy azt hogyan? ... ), akkor nincs miért félteni téged.

Ezután is ügyesen meg fogsz oldani mindent, csak kevesebbet filózz rajta előtte. :) Hajrá! :)

Még az is helyrehozható.

Előre nézz, ne hátra!

Hát nézd, úgy tűnik, van érettségid, de nincs perspektívád.

Probálj pszichológushoz fordulni, egy önismereti csoport sem lenne rossz.

Nincs veled semmi baj, nincs semmi elveszve, csak egyelőre nem találod a helyed a világban.

Hát, ez most biztos nem fog vigasztalni, de én is így vagyok ezzel. Úgy érzem mindent elrontottam, pontosabban nem is éltem, nem használtam ki lehetőségeket amik adódtak, és egyszerűen elmegy mellettem az élet. Én meg már 27 éves vagyok (lassan 28) szóval nekem reménytelen a helyzetem.

Csak azt tudom mondani, hogy ne add fel! Neked még van esélyed. Próbáld meg kitalálni mit szeretnél csinálni ezután és elindulni azon az úton. Pl. valamilyen szakmát tanulni vagy ha van diplomád akkor azzal kezdeni valamit. Sajnos nehéz helyrehozni amit az ember elcseszett, de mindig meg kell próbálni. Még nem késtél el, próbálj meg ezután kitűzni egy célt magad elé és lassan, apránként haladni a megvalósítás felé.

Nem is tudom, egyszerűen tökéletes alany voltam ahhoz, hogy egy világi balf@sz legyek.

Sokszor különböző forgatókönyveket játszok le magamban, eljátszadozom a gondolattal, hogy mi lenne most, ha nem cseszek el mindent.

Ráadásul a gerincemmel sem foglalkoztam, bár ha egyenesen tartom magam, nem látszik ruhán keresztül, de strandra vagy ilyen helyekre már nem mernék menni.

Szóval,azt is elk*rtam.

Egyszerűen mindent elb@sztam,pedig annyi minden lehetett volna másképp, de most itt tartok. Egy csődtömeg vagyok.

Ha mondjuk 3ikban átiratkozom máshova, összekapom magam és beilleszkedek, akkor már minden másképp lenne.

Nem voltam netközelben ezért nem írtam, az eddigieket is mobiladatról pötyögtem be.

Talán jobb, ha az egészet leírom, kicsit hosszú lesz.

4 évesen veszítettem el az apám, testvérem nincs, anyai ágon én vagyok az egyetlen unoka.

Tulajdonképpen mindent megkaphattam amit akartam, bár nem vagyok követelőző. Ezzel nincs gond. A gondok ott kezdődtek, hogy sokszor hagytak engem a szobában a tévé előtt poshadni, nem vittek le játszótérre vagy akármi, legfeljebb az udvaron voltam. Bár szeretnek, mégis úgy érzem, hogy elhanyagoltak, nem szocializáltak megfelelően. Igaz, néha voltam uncsitesóimnál,ismerősök gyerekeinél akik kb velem egyidősek vagy picivel idősebbek mint én, velük mindig jól éreztem magam, nem tévéztem olyankor. Viszont ezek alkalmiak voltak. Apai nagyszüleimmel is az a gond, hogy nincs fényes kapcsolatunk velük, bár ezt nem éreztetik velem,viszont nem sűrűn találkozok velük, ha jól tudom azért, mert anyáék református-kétkezi munkások, apáék pedig katolikus-értelmiségiek, legalábbis azt mondták, hogy ezért nem jöttek ki egymással. Otthon és anyai nagyszüleimnél is ez ment mindig, anyukám valahogy sosem akart velem foglalkozni, bent ültem a szobánkban, ő pedig a konyhában beszélt az akkori pasijával, barátnőivel.

Tehát, összességében ritkán érintkeztem más emberekkel(gyerekekkel),élénk gyerek voltam, mégis nehezen ismerkedtem.

Ezek ellenére az első iskolámba nagyon jól beilleszkedtem, mindenkivel jól kijöttem.

Volt is egy nagyon jó barátom az osztályban, aki egy kicsit élénk volt hozzám hasonlóan, viszont valamiért megromlott a kapcsolatunk, odáig, hogy elkezdett csesztetni. Akkori ofőmmel hiába beszéltem, annyival lereagálta, hogy "akkor védd meg magad",így aztán átiratkoztam máshova. A 3ik osztályt másik suliban kezdtem, bár ott 2-3 embertől masszív sz*patást kaptam,alapvetően az osztály többi részével jól kijöttem, rendesek voltak, mégsem mondanám hogy nagyon lettek volna barátaim, de a tanáraim itt is tettek rám, viszont nem tudom miért, de innen nem mentem el. És ezzel elindultam a lejtőn.

Fogalmam sincs milyen ésszel gondolkodtam, mert az első sulimból egy rossz élmény miatt elmentem, a másodikból pedig sokadjára sem, talán féltem, hogy megint nehezen vagy egyáltalán nem illeszkedek be, vagy talán azért, mert egy összeszokott osztályban úgyis kívülálló leszek. Persze a családom is tudott róla, de valamiért nem beszéltünk arról, hogy miért nem jövök el. Ha eljövök és neki futok mégegyszer, beszélgetek, ismerkedek, lehet megint jól beilleszkedtem volna. Bár a szomszédomban lakott egy korombeli srác, akit kb 8 évesen ismertem meg,sokáig nagyon jó barátok voltunk,általában mindig nála gépeztünk, bár nekem is volt gépem, de az sz@rt sem ért szinte. Aztán megismerkedtem a pc-s, online játékokkal és rájuk kaptam,sokáig függő voltam.

Aztán eltávolodtunk egymástól, neki más barátai is lettek mikor elkezdte a gimit, én viszont maradtam egy hülye kis kocka, és mivel a családom részéről le voltam ejtve, nem is nagyon kellett mértéket tartanom, gerincferdülésem is lett.

És akkoriban eltörött bennem valami, mert már nem voltam olyan élénk, mint azelőtt, társaságba sem olyan szívesen mentem, nem beszélgettem olyan lelkesen, beszédhibám is lett, néha nem artikulálok szépen, talán a sok csendesség miatt.

Aztán elérkeztem a gimibe, nagy reményekkel indultam, hogy minden happy lesz. Nem lett. Engem, meg egy másik srácot rendesen szivattak, de talán én többet kaptam. Az volt a baj, hogy nem szóltam róla senkinek, a tanáraimnak azért nem, mert azt gondoltam, hogy úgyis lesz@rnak mint áltiban, családomnak meg azért nem, mert nem akartam, hogy miattam aggódjanak. És innen sem mentem el, pedig jobban jártam volna. Ráadásul a gimi hagyott igazán mély nyomot bennem.

Itt már nem próbáltam annyira beilleszkedni, úgy voltam vele, ha akarnak, akkor ismerkednek velem. Aztán egyszer pár napos hiányzásom volt, a tanárom azt mondta, hogy pótoljam be a lemaradást, de a füzetét senki nem adta ide, kivéve egy lányt, kérnem se kellett, magától adta.

Bár nem beszéltem vele, néha köszöntünk egymásnak, de attól kezdve felfigyeltem rá, kötődtem hozzá,nagyon jól esett tőle az a kedves gesztus, egy szó mint száz, beleszerettem. Aztán jött kb 1 évnyi sz0patás, úgy, hogy én simán hagytam, viszont egyszer elkezdtem vagdosni magam, míg az ofőm tudomást szerzett róla, aztán leszálltak rólam. Akkor esett le, hogy itt nem szarnak rám, mint áltiban. 😂😂😂😂😂😂😂

El kezdtem jól érezni magam, vissza jött az életkedvem, mégis minden rosszabb lett,mivel csináltam pár baromságot. Az egyik az volt, hogy beszóltam egy nagy hülyeséget az általam szeretett lánynak, ettől bedurcázott rám és ellenem fordult,ez kb 10ik vége fele történt. Aztán megint csináltam egy nagy baromságot, onnan kezdve pedig visszanyalt a fagyi és a nyakamba zúdult egy egész foslavina,amire legrosszabb rémálmomban sem gondoltam.

És bevallom 50%ban az én hibám is, mivel így visszagondolva tényleg sok hülyeséget csináltam. 11ikbe értünk, végigment a passzív szivatás, a nagy szerelmem pedig mindig durca volt, egyszer beszéltem volna vele, de lehurrogott. Aztán 12ikben volt egy kis hatásszünet, néha hozzámszóltak, de én inkább azt szerettem volna, ha egyáltalán nem szólnak hozzám. Egyszer megint szivattak volna, de a lány, akit szerettem, kiállt értem, azt gondoltam, hogy talán megenyhült a szíve, aztán egyik szünetben annyit hallottam mögülem, hogy beszélt a sráccal, aki állandóan sz0patott:"Minek véded őt? Nem emlékszel, hogy megszivatott?" Aztán megint ellenem fordult.

És itt is elkövettem egy nagy hibát, mégpedig azt, hogy nem beszéltem a lánnyal, el kellett volna mondanom, hogyha meg is bántottam, sajnálom és hogy félreismer engem, nem vagyok szemét, csak szimplán hülye, talán beszélnem kellett volna arról is, hogy mit érzek iránta 4 éve, ha megenyhült a szíve, akkor végighallgat és megért.

És itt jön a sztori csúcspontja ami még mindig kísért, ugyanis készítettek rólam képeket, és nem tudom hova, de felrakták. Először rosszat gyanítottam, de azt gondoltam, hogy csak paranoiás vagyok, de kiderült, hogy mégsem. Ahh, el kellett volna mennem.

Érettségi után megtörtem:

a szerelmemet magam ellen fordítottam, porig lettem alázva és jórészt az én hibámból.

Azután vállalkozásba kezdtem, mellette pedig visszatértem a kockuláshoz. A vállalkozás befuccsolt, a kockulással leálltam, mert 22 évesen jöttem rá, hogy ez nem élet. Most csak kesergek és gondolkodom, hogy mi a bús f@szt kezdjek a sz@ros életemmel.

Ha nem öltél meg senkit, akkor nincs veszve semmi. Vegyél egy új irányt.

Kezd önismerettel, önelfogadással, tanulj, dolgozz, becsüld meg magad és a segítő kezeket.

22 évesen elrontottad az életed?!

Látod és tudod hol rontottad el, mit csináltál rosszul. Javítsd ki, állíts fel új célokat és gyerünk arccal előre egy jobb, szebb és általad választott jövő felé, hisz minden ember a saját sorsának kovácsa valamennyire.

Ha 22 éves vagy, akkor nem is éltél még jóformán. Előtted az élet.

Egy 8 éves általában még nem megfontolt és számító a jövőre nézve. :)

Egy okos ember írt egy könyvet, aminek az a címe: Mindig van Kiút.

Van. Csak meg kell keresni és lépni kell.

Sok sikert! 🍀