Tényleg annyira csodálatos a terhesség? (beszélgetés)

Vagy érted, vagy nem. Erőszakosan meggyőzni nem akarlak.

Az első terhességemnél elkerült a hányinger, de a 12. héttől éjszakánként többször arra ébredtem, hogy görcsöl a lábam, és bármilyen vitamint szedtem, ez a szülésig megmaradt. Ha épp nem görcsökre ébredtem, akkor azért nem tudtam aludni, mert pisilni kellett, mivel a megnövekedett méh valamint a baba nyomták a hólyagomat. Később már a bokám is vizesedett, és a júliusi-augusztusi hatalmas forróságban nem volt könnyű nagy pocakkal... Az utolsó két hónapban a kicsi lába nyomta a rekeszizmomat és a bordáimat, ami nagyon tudott fájni.

Mindezek ellenére egy percig se gondoltam arra, hogy ne örüljek a babámnak. Az első perctől kezdve, hogy tudtam a létezéséről, örültem neki, és napról-napra jobban szerettem.

Most, hogy másodszor is babát várok, nem úszom meg a hányingert... Negyedik hete tart ez az állapot, nincs étvágyam, nem tudok a kedvenc pózomban hason aludni, mert úgy sokkal rosszabb stb. De imádom ezt a kis jövevényt, és eszembe se jut neheztelni rá a kellemetlenségek miatt, és magamat sajnálni, hogy jajj istenem, de rosszul vagyok és ez még csak a kezdet, meg már most elkezdtem hízni és milyen leszek később...

Gyermeket várok, és szó szerint számomra ez az élet legszebb ajándéka! Egyébként meg az életben mindenért meg kell szenvedni, hacsak nem rak anyu-apu a feneked alá mindent; miért épp a gyermek lenne kivétel?

Azt látom, hogy a mai nők egyre éretlenebbek, és egyre kényesebbek. A nagymamáim még végigdolgozták az egész terhességet, és nem volt idejük nyöszörögni, mert nem volt még automata mosógép, meg készétel a boltok polcain stb. A mai nők pedig (tisztelet a kivételnek!) alig csinálnak valamit, mégis folyton nyafognak, talán épp azért, mert túl sok idejük van...

hát azért tényleg nem ugyan az átélni egy terhességet, mint örök életre mozgásképtelen lenni

én már csak tudom

De igen így van:)

Én sem kötődtem a gyerekhez amíg a hasamban volt. Amíg meg nem született olyan votl, mint az alien filmben. A születése utáni pár hétben szoktunk össze. És ettől függetlenül még szeretem a gyerekemet, még mielőtt bárki kitalálná, hogy nem...

Sajnálom, hogy így érzel. :(

Nagyon furcsa az ember emlékezete, az idő oly sok mindent megszépít. 2 gyerkőcöm született, és ha most azokra a hónapokra gondolok, amikor a szívem alatt hordtam őket, mosoly fut végig az arcomon, és azt mondanám, életem egyik legcsodásabb időszakai voltak, és imádtam első perctől az utolsóig.

Aztán ha jobban belegondolok, lehet mégse éltem legfelemelőbb pillanatai voltak, mikor émelyegve tántorogtam be az osztályterembe tanítani, mikor hánytam a tanári wc-ben óra közepén, mikor görcsökbe fetrengtem és rettegtem, hogy el ne veszítsem a babámat, mikor az epepangás miatt zokogva álltam órák hosszat a viszkető testemmel a zuhany alatt és véresre vakartam magam, mert a fájdalom elviselhetőbb volt a viszketésnél. Vagy a másiknál amikor 19 jött rám és a mérleg ellenségemmé vált, mikor folyamatosan véreztem és rettegtem, hogy elveszíthetem, mikor milliószor nem éreztem a mozgását és rettegtem, hogy meghalt, mikor majd kinyúltam a 40 fokos melegben a panel 3. emeletén.

Mégis, mesésnek érzem így utólag. Ki tudja, talán egyszer Te is másként fogsz érezni. :) Tiszta szívből kívánom, hogy minden rendben legyen, és egyszer visszagondolva, Te is szépnek lásd ezeket a hónapokat!

Még egy gondolat:

Amikor a Kisfiam született, semmi sem úgy történt, ahogy megálmodtam. Egy sintér doki rémálommá változtatta azt, aminek csodának kellett volna lennie. Minden születéstörténetben olvasom, hogy milyen szép volt, hogy nem fájt, és végig mosolygott az anyuka. Én nem így éltem meg sajnos.

Remélem egyszer, évek múlva, én is csodaként tudok majd arra a napra gondolni.

Neked is minden szépet kívánok!

nagyon is megéri:)

nagyon sok boldogságot és kitartást kivánok minden leendő anyukának

gondolom illetve tudom és már írta is a naplójába, hogy 7 hetes ez a cikk, szóval azóta sok minden történt vele, jobban van. nekem is szinte óránként változott a kedvem, úgy mint az időjárás. nem panaszkodni akarok, meg ahogy írtam ez egész nem rólam szól, de ezt senkinek nem kívánom: külöldön, egyedül, barátok nélkül, meló agyba főbe. szóval az én terhességem sem (volt) éppen idilli. ja és akkor kapja az ember a jó megjegyzésket, hogy ezek biztos h ikrek, vagy már azt is megkaptam h hármas ikreim lesznek. 156 cm vagyok mi a csudát várnak és van bennem egy 40 cm-es baba!!!!! hál'istennek h megtanultam túl lépni ezeken a megjegyzéseken és már nem érdekel. nézegetem az interneten h hol van hozzánk közel baba-mama torn, vagy esetleg úszás és elfogok járni a kispocakkal. előre tekintek és aztán a pocakomra..... :-)

és tudom h megéri!!!

megfog változni az életszemlélete hónapról hónapra.Saját kis fejében kell rendet rakni az embernek és minden könnyebb lesz.

ÉN már azon voltam hogy orvoshoz fordulok,de szerencsére sikerült egyedül is túllépnem dolgokon

Gondolom:)Akkor meg tessék neked segíteni mond meg neki!!!

Jó éjt!

nem fizikai munkája van, amiben testileg elfáradhatna:)

csak férfi nem véletlenül a nők szülnek, punnyadt férfi banda:)

szép estét mindenkinek.

remélem megengeditek, hogy leírjam a véleményemet. én is bele olvastam mint Ildikó naplójába, mint a hsz-kat. na nem mindegyiket, csak úgy össze-vissza szerűen és azt látom, hogy megoszt mindenkit. sajnos ez is egy betegség, hogy olyanokról véleményt alkotunk, akit nem ismerünk. tudom, hogy Ildikó halántékához nem tartottak pisztolyt h ossza meg a véleményét a "nagy közönség" előtt, de megtette. Gondolom azzal is számolt, hogy nem fog túl sok "jót" kapni......

Én is nagyon hezitáltam, hogy írnék erről egy cikket, de ha az enyém is 7 hét múlva jelenik meg, remélhetőleg megint másképp látunk mindent és a legfontosabb, hogy én már a kezembe fogom tartani a kis csodámat, mert hogy 35 hetes terhes vagyok.

Az hogy valaki így érez a testével kapcsolatosan nem betegség. Én is sok ítéletet mondtam ismerőseimről, akik hasonlóan vélekedtek a terhességről és mit ad Isten én is így érzek (Isten nem ver bottal-jó magyar mondás), ami még jobban feldühít(ett). Én inkább ezt a világot tartom felelőssé, hogy olyan sztereotípiákat gyárt, ami egyszerűen hihetetlen. Hol is kezdjem? Hát mivel nem róla szól a fórum, hanem Ildikóról nagyon "egyszerűre" próbálom fogni a dolgot. Majdnem 1 évig próbálkoztunk a férjemmel a babán. Nem hánytam a terhességem alatt, nagyon szerencsésnek bizonyultam, aztán nálam a fáradtság ütötte ki a biztosítékot. Örültem, hogy munkámra, meg az itthoni dolgokra maradt energiám. Külföldön élünk és itt másképp van a terhes szabadság mint otthon (még mindig dolgozom!!), tehát az h mozogjak vagy tornázzak volt a legutolsó a gondolataim között. Főleg úgy hogy délutánonként mentem dolgozni, 3-11ig haza, fekvés, másnap kelés, kávé, kaja, készülődés és munka megint. A szabadnapjaimon meg (persze nem a hétvége, és volt úgy hogy nem is egyszerre a 2 nap) átaludtam az egészet és erőt gyűjtöttem, hogy a következő 5 napot kibírjam. Feljött jó néhány kiló NEM ÁLLTAM MÉRLEGRE 2 HÓNAPJA ÉS NEM IS ÉRDEKEL, sírtam is, a bőröm a pocakomon elkezdett repedni, hámlani, már kínomba nem tudtam mit csinálni csak sírtam. Visszeresek a lábaim, narancsbőrös vagyok, sőt még a lábszáram is meg a kezem is olyan narancsbőrös, hogy a két lábon álló narancsfa kezet csókolhatna. 2 hónapja még nagyon kétségbe voltam esve, de most így a vége felé, hogy kezd még nehezebb lenni, nehezebben jársz, alszol, fekszel, stb az én kicsi szívem fel van telve olyan fokú szeretettel, mint még soha. Kezdem elfogadni magam, szinte kész kommunkáció alakult ki a babámmal. Az apukája nagyon sokat puszilgatja a pocakomat, sokat beszélget vele, és végig támogatott elhalmozott minden bókkal. Szerencsés vagyok a férjemmel iszonyatosan.

Én "sem" azok közé az emberek közé sorolom magam, akik imádnak/imádtak terhesnek lenni. De azt tudom, hogy imádni fogom a gyerekem, sőt lehet hogy még szerelmes is leszek :-))). Azt sem tartom kizártnak, hogy szeretnénk még egyet, és okulni fogok a mostani terhességem "hibájaiból". Előre nézek, tervezgetem az életünket a kispocakunkkal, van úgy hogy oda tolom az ágyunk mellé a babakocsit és órákat bámulom, és elképzelem milyen lesz, ha majd benne lesz a mi kis csodánk. Egy gyerek az csoda és biztos vagyok benne h Ildikó is aként fogja mgélni. Egy dolgot kell megértenünk: nem mindenki egyforma és szerencsés, hogy "baj és probléma mentes" háttérből jött és nem szabad könnyen ítélkeznünk mert visszaüt!!!! Ha valaki jogosult az ítélkezésre az pedig a Jó Isten- senki más.

ldikónak kitartást és nagyon boldog anyaságot kívánok!!

De ha csak te húznád le a munkahelyeden az időt,hazamész,kaja az asztalon,ruha kimosva,kitakarítva a lakás,gyerek evett ivott pelenkáztuk,futottunk utána,játszottunk,aludtunk!Na ez sem egy könnyű munka mondjad a párodnak csak 1 hétre cseréljetek kinek könnyebb persze 2 gyerekkel még nehezebb!De egy kicsit segíthetni!

Mit dolgozik a párod elárulod?

Sok sok erőt és kitartást kívánok,remélem teljesül a vágyatok és megkapjátok az élet legszebb ajándékát:)

Biztos jó anya leszel,megérdemlitek:)

Régebben én is hülyeségnek neveztem a későbbiekben hibásnak ítélt előző lépéseimet, mára viszont már tudom, hogy minden akkor és ott és úgy van jól, amikor, ahol és ahogy történt, mert a fejlődésemhez arra volt szükségem. Amennyiben cselekedetemmel megbántottam valaki mást vagy éppen magamat, bocsánatot kérek akár testben, akár lélekben.

Ez a cikk az író akkori állapotát tükrözi és nagyon jót tett magának (és talán másoknak is), hogy nem tartotta magában a negatív érzéseit.

Nem is tudtam:_) Én sem ellekeznék:-)Na megyek:-))

Imo ez nagyon dúrva:_(((

hát ha nekem is egyszerre 2 lett volna akkor én is kiborultam volna

pedig úgy indult amikor apám (szülész nőgyógyász) aki úgy kezdte az uh-ot (8. héten), hogy ez 2 akkor én körülöttem is megfordult a világ, na most mi lesz gondoltam

de az egyik baba akkor már kezdett felszívódni, úgyhogy csak ikerterhességnek indult

én is betojtam egy kicsit 2 gyerekkel 1 kézzel(orvosi műhiba miatt csak a jobb kezemet tudom használni)