Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Szülőszobán cikk

Szülőszobán


A születés csodálatos dolog, bár fent a szülőágyon, ezt biztosan nem mindenki gondolja így.


Amikor az első gyermekem, a kislányomat szültem, (több mint húsz éve) mindössze tizenkilenc éves voltam, fogalmam sem volt arról, mivel jár egy gyermek kihordása, majd a szülés maga. Ettől függetlenül, vagy talán éppen ezért, nem tulajdonítottam különleges figyelmet a terhességemnek, szinte ugyanúgy éltem, mint addig.

Szülőszobán

Igaz, a környezetem sem csinált nagy „ügyet” abból, hogy várandós vagyok. Mindenki azt tartotta: a terhesség nem betegség, s attól, hogy gyermeket várok, még bizonyos feladatok továbbra is rám hárulnak. Akkor még nem volt negyedannyi vizsgálat sem, mint amennyire ma egy kismamának járnia kell. Havonta egyszer (!) megjelent a közeli város egyik nőgyógyásza -- lapát méretű tenyerét, vastag hurkás ujjait nehezen tudjuk feledni….


A kórházba beérve, nem sokat foglalkoztak velem, pedig addigra már viszonylag rendszeres fájásaim voltak. Aznap reggel, már otthon elkezdett csordogálni a magzatvíz, s voltak többé-kevésbé rendszeres fájásaim is, de bent a kórházban, miután megvizsgáltak, úgy döntöttek, még nem elég tág a méhszáj, ahhoz, hogy kiférjen rajta a baba. Szóval várunk még, mondták. Egész nap, s egész éjjel a kórház zöldre csempézett, hideg fehér fénybe öltöztetett folyosóján sétáltam. Hol azért görnyedtem össze, mert úgy fájt majd belehaltam, hol azért, mert valamilyen pózban jó lett volna pihenni kicsit.


De milyen is lehet az a póz? – gondoltam, mert, hogy élő ember nem jött oda segíteni, megmutatni, hogyan lenne esetleg könnyebb. Csak kértem a bennem mocorgó magzatot, akiről még nem tudtam vajon fiú-e vagy lány (csak valahol a lelkemben éreztem, kislányom lesz), hogy ugyan könnyítsen már rajtam s magán is azzal, hogy végre kimasírozik a napvilágra.


Végül másnap reggel, egy újabb vizsgálat után infúziót kaptam, hogy meginduljon a szülés. Kellemes baritonú, jó megjelenésű, idősebb orvos érkezett, aki bátorítóan rám mosolygott, s azt mondta: ne féljen, segítek. Nem is féltem igazán, csak jó lett volna megint tudni, milyen az, amikor semmi nem fáj. Az infúzió megtette hatását, s közösen az orvossal, megszültük Viktóriát. Éles hangon felsírt, gyorsan a csap alá tették, majd bebugyolálták -- akkor még nem volt „divat” az anya mellkasára tenni az éppen megszületett babát. Közben az orvos a gátmetszés csipkés széleit öltötte rajtam össze. Az életben akkor, s még egyszer, amikor a fiam született -- bármilyen furcsán is hangzik -- ott, a szülőágyon voltam maradéktalanul boldog. Már nem fájt már semmim, a varrást szinte nem is éreztem, néztem az én vörös, ráncos arcú mégis gyönyörű gyermekemet. Kislány – mondta az orvos. Majd a második fiú lesz -- mondtam. Az orvos, s a szülésznő meglepetten pillantott rám. Ijedten elhallgattam, de csak annyit mondtak: ők ilyet még szülőágyon nem hallottak. Általában ilyenkor senki nem akar még egy babát.


Lányom huszonhárom éves, az öccse pedig huszonkettő. Alig tizenegy hónap van a két gyerek között, ugyan nem így terveztük, de nagyon örülök annak, hogy így alakult. Ha ránézek a két, ma már felnőtt emberre, még mindig nehezen hiszem el, hogy ők az én gyermekeim. A csoda, hogy vannak nekem, képes feledtetni a szülés minden fájdalmát.


Szerző: Orbán Erika

Megjelent partneroldalunk, a Netbarátnő hozzájárulásával.




Írta: Hoxa, 2007. március 18. 14:24
Fórumozz a témáról: Szülőszobán fórum (eddig 43 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook