Szorongás és pánik - esettanulmányok (beszélgetős fórum)

Szia dittiritti,

nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk a Te történetedet. Nagyon sok sorodnál mosolyogtam magamban nagyokat (oh, mintha én mondanám....:-)), olyan jó érzés maga a felismerés, hogy nem vagyok egyedül:-)

Ilyen a fogyókúra (mikor egy hét után újra eszem és tesztelem, hogy UGYE NEM betegség miatt fogytam), vagy az alakod, vagy karriered.. Szóval sok mindenben hasonlítunk!

Azt nem írtad le, hogy milyen bogyót adott a doki, mit szedsz?

Üdv,

Gingili

Idemásolom a naplóm indító bejegyzésének egy részét. Sok off lesz benne, mert eklsősorban fogyinapló, de én a poklok poklát éltem sokszor át. Ezt egy éve írtam. jelenleg napi fél cipralexet szedek...sokkal jobb a helyzet, de folyamatosan lesben áll a pánik és szorongás..."40 éves leszek októberben. Van két kislányom, egyikük 12 másikuk 10 éves. Van egy férjem, aki ha a zsörtölődéseimet félreteszem és önkritikát gyakorlok, nagyon jó társam. Nem vagyok könnyű eset, ő sem az, de a 15 évi házasságunk ideje alatt bebizonyosodott számomra, hogy a csatáink ellenére (amik mára már igazán megritkultak) pontosan egymást érdemeljük. Az utunkon pont ilyen útitársra volt szükségünk, hogy megtanuljunk egy csomó olyan dolgot, amik a zsákunkban kell, hogy legyenek.

A súlyommal komoly problémák a szülésemig nem voltak. 170 cm magas vagyok és általában 58-62 kg között mozgott a súlyom. Voltak kirívó esetek, amikor 55 kg vagy 69 kg voltam, de nagyon hamar tudtam fogyni és nagyon könnyen izmosodtam, szálkásodtam. Egyetemista koromig nem igazán foglalkoztatott a súlyom és a külsőm, azt és annyit ettem, amennyit akartam. Enyhén körte alakom volt mindig, de ez leginkább akkor látszott, ha egy picit híztam, mert az tuti hogy a combomra és a seggemre ment. A sport soha nem vonzott igazán, még a labdajátékokkal elvoltam, de a futást és az atlétikát utáltam. Mindig belehaltam, nem „tudtam” soha futni, fulladtam, öklendeztem…semmilyen futási technikám nem volt. A gimis tesitanárom azonban megszeretette velem a sportot. Így az egyetemen már magamtól jártam minden nap edzőterembe, s a futópadon már szépen boldogultam a futással. Igazi „jó alakom” lett kockahassal és gömbölyű fenékkel. Büszke is voltam a külsőmre, bár mindig „kövérnek” éreztem magam az anorexiás modelleket felvonultató reklámvilágunkban. A fiúknak nagyon tetszettem, a barátnőimnek mérce voltam. Anyukám ellenben mindig etetni akart, mert „kilátszanak a csontjaid”…56 kg-mal mentem diplomaosztó előtt férjhez.

Az egyetem után egy évvel egy nagy, neves élelmiszercég minőségügyi vezetője lettem. A cég chipset, snacket és sósmogyorót gyártott. Fiatal voltam hatalmas felelősséggel, külföldi utakkal. Nagyon élveztem. De ekkor előjött az, hogy stressz evő vagyok. Vizsgaidőszakban én az a lány voltam, aki mindig hízott. A feszültséget evéssel vezettem le. Hogy hova vezethető ez vissza? Talán oda, hogy nagyon rossz evő baba voltam, és talán anyu akkor volt nyugodt, ha szépen ettem, mert nem volt teje és tápszert kaptam. Éreztem, ha eszek, anyu kiegyensúlyozott és nyugodt. Aztán nálunk mindig közös reggeli-ebéd vacsora volt otthon…s a sok szülők közötti feszültség ellenére ezen alkalmakkor nyugodtan ültük körül az asztalt, ilyenkor beszélgetett a család igazán. Ez nagyon jó érzés volt. Az elnyújtott evés-eszegetés-rágicsálás. Aztán a sok tanulás mellett az evés adott „felmentést”…mert ugye a tanulást az evés-pisi-kaki és tisztálkodás miatt lehet csak megszakítani…Így az evés lett sokszor a pihenőidő. De valahogy mégsem híztam el, tök arányos, átlagos kislány voltam. Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy már dolgozó nőként is a feszültséget evéssel vezessem le. Este, ha hazaértem főleg édes dolgokkal. A munkahelyen pedig folyamatosan rágtunk valami sósat. Sokszor nem is vittem magammal kaját, és csak azt ettem, amit gyártottunk aznap…szerintem kilószám. Annyi sót ettem meg és olajat meg ízfokozót ezekkel a termékekkel, hogy az hihetetlen…Semmi tudatosság nem volt az étkezésemmel kapcsolatban, pedig tanultam róla az egyetemen. Néha belekezdtem egy-egy diétába, de mindig feladtam. Két év alatt híztam 56 kg-ról 9 kg-ot. Szép lassan, nem látványosan. A torna szerencsére megmaradt minden naposnak, de a súlyom 65 kg-nál beállt. Nem voltam kövér még így sem, de engem azért már frusztrált. Észrevettem, hogy nem szívesen találkozok régi ismerősökkel, mert szégyellni kezdtem magam. No meg a legnagyobb ellenségem a kirakatüveg kezdett lenni.

Aztán a következő fordulópont 2000-ben volt, amikor is elkezdtük építkezni. A munkahelyi változások úgy hozták, hogy egy igazgatói állásra kaptam felkérést 2001 végén, de mivel gyerekeket akartunk, így a babaprojektet választottam. Úgy gondoltam, inkább most szülök, s majd utána meglátjuk mi lesz a karrieremmel. Első pillanatban elkezdtem ELEVIT-et szedni minden nap, s nagyon hamar áldott állapotba kerültem. Én a reggeli hányások ellenére napközben bármit tudtam enni, állandóan kívánós voltam. A stresszt továbbra is evéssel vezettem le, ami volt bőven: Végig dolgoztam a terhességem alatt és az építkezés egy rémálom volt. Anyósoméknál laktunk egy kis szobában, csak aludni jártunk haza. Mindent ettem töménytelen mennyiségben…Ráadásul anyósom és anyu rá is kontrázott, hogy semmit sem szabad megvonni a babától, nehogy kismamaként kezdjek el diétázni, s majd úgyis leadom a 9 hónap után. Mondták a híres sztárok példáit, hogy sitty-sutty hogy lefogytak. No ezt én el is hittem, s férjem mosolygása közepette bálna méretűvé nőttem. Komolyan! A harmadik hónapig még jártam tornázni, de a futópadon begörcsöltem, enyhén kinyílt a belső méhszáj és a doki azt javasolta, ne tornázzak intenzíven, inkább sétálgassak. Minden nap gyalog mentem a buszig meg vissza, dombnak le és fel, így megvolt a napi 3 km. A védőnő nem igazán vette komolyan a súlygyarapodásom. Ismert vékony koromból, s szerintem volt benne egy diadalittas élvezkedés is, hogy no lám-lám legyen csak a jónőből jónagy tehén …És lett is! Ő is mindig azzal nyugtatott, majd leadod úgyis, tök jó alakod volt, biztos hogy lemegy…A dokim sem igazán vette komolyan, egészen addig amíg már annyira vizesedtem, hogy a 38-as cipőm helyett 42-es kellett az elefántlábaimra. Ráadásul folyamatosan visszafolyt a sav a nyelőcsövembe. Azt ajánlotta, hogy ilyenkor rágjak kekszet. No volt olyan, hogy éjszaka elfogyott egy zacskó keksz…Végül a vérnyomásom is magas lett, a vérképem sem volt túl jó, így a toxémiától való félelem miatt befektettek utolsó héten a kórházba. 103 kg-mal. Én nem a szép gömbölyű pocakú kismama voltam, hanem aki mindenhova hízott mind egy nagy hegy és csak a sátorponyva tudott betakarni…Nagyon könnyű szüléssel végül megszültem első kislányom, aki 4kg fölött volt. Tejem sajnos nem igazán volt, s ezt nagy kudarcként éltem meg. A babával anyósomékhoz mentünk, mert a ház még nem volt kész…A körülmények és a hozzáállás nagyon borzasztó volt, így a férjemmel úgy döntöttünk, hogy inkább anyuékhoz költözök csendesen és észrevétlenül egy folyamat végére, hogy ne legyen sértődés de ne is őrüljünk meg. Így a párom csak hétvégén tudott jönni hozzánk.

Az építkezés nagyon nehézkesen ment, sokat veszekedtünk a férjemmel…és ettem és ettem…Úgy terveztük, hogy mire a lányom 2 éves lesz, addigra lenne jó, ha megérkezne a tesó. S így is sikerült. 78 kg-mal újra várandós lettem, s 2004-ben egészséges kislányom született. A súlyom most is 103 kg-nál állt meg, s a baba harántfekvése miatt császármetszés lett a vége. A kisebbik lányom 3,5 kg-mal született, ővele csak 3 hónapig szedtem minden másnap a magzatvédő vitamint.

De itt történt valami nagyon meghatározó dolog, ami a generalizált szorongás nevű iszonyúan szörnyű lelki betegségbe lökött. Akkor még kötelező volt az AFP vizsgálat. Nálam ez nagyon alacsony lett. Aztán ismételve még alacsonyabb lett, pedig nőnie kellett volna. Aztán beindult a protokoll gépezet: anya kora magas (29 év), az ultrahangon a szívnél valami nem jó ( aztán a többi UH-n már jó volt) és rossz az AFP- jelentették ki a SOTE-n így magzatvízvételre van szükség. Elmentünk Czeizel doktor magánrendelésére, ott vettek tőlem vért, Angliába küldték ki négymarkeres vizsgálatra egy csomó pénzért, akkor még csak ott csinálták, s elmondták, hogy szerintük minden jó. De nem mertem megkockáztatni, hogy ne végeztessem el a vizsgálatot. Most nem akarom részletezni, de a betegségtől, a vetéléstől, a kiszolgáltatottságtól, az eredményre várakozástól való félelem gyökeresen megváltoztatta az életem. Szembesültem azzal, hogy nem mindig minden sikerül úgy, ahogy az ember eltervezi. S nincs lehetőség korrigálásra, vállrándításra…Nem tudok mindent a kezemben tartani…Nem vagyok legyőzhetetlen. Nem tudom egy csomó dologtól megvédeni a gyerekeimet.

Ez elindított bennem egy olyan folyamatot hogy elkezdtem félni. Mindentől. Minden olyan dologtól, ami megtörténhetne. Elkezdtem félni a saját halandóságomtól, tudva, hogy fel kell nevelni a gyerekeimet, hogy nem okozhatok nekik ekkora fájdalmat, hogy meghalok, szenvedek, betegeskedek... S elkezdtem eszelős módon az ő egészségükért is aggódni. 2004-ben a kórházból már az új házba költöztünk be. Gyönyörű helyen, dombon, erdő mellett, tó közelében, távol a város zajától, de 20 percre a várostól. Az őzek bejártak a még nem bekerített udvarba, a vaddisznó kismalacaival csörtetett az erdei ösvényen, zöldellt az erdő, kék volt az ég, ragyogott a napsütés. Mindig erre vágytam. De aztán minden másmilyennek kezdett tűnni. Nincs csak egy szomszédunk, mert a környező házak külföldieké, akik befektetésként építették a medencés palotáikat és néha utaznak ide. Mi van, ha történik velünk valami? Hónapokig a kukásautón és a postáson kívül nem látok senkit. Nem volt televíziónk és internetünk. Nem volt kerítésünk és állandóan a betörőktől féltem. Volt (van) devizahitelünk és a férjem éjjel-nappal dolgozott 3 műszakban hétvégi másodállással. Szó szerint aludni járt haza. Közben munkanélküli lett 3 hónapra( de azóta van egy jobb, nyugodtabb állása jelentősen több pénzért 8-17 között). Anyu dolgozott, nem tudott eljönni segíteni egy 50 km-re lévő városból, csak ritkán. Nem volt kocsim, hogy bemenjek a városba, a buszmegálló két kilométerre volt. Az újszülött és a két éves kislányom, a császármetszés sebe, az, hogy nincs tejem, a magány, az egyedüllét kezdett kikészíteni…még mielőtt valaki az unalomra fogná, nem unatkoztam soha. A hatalmas kert mellett állandóan volt mit csinálni, mégha díszkert is. Sokat foglalkoztam, játszottam a gyerkőcökkel, tanítgattam őket mindenre. A legjobb anya akartam lenni és a legjobb feleség. Akartam volna lenni a legjobb nő is, de arra nem volt energiám és türelmem, erőm és időm és mindig azt raktam utoljára.

Szóval a tünetek a gyerekekkel kapcsolatban: minden apró jelet halálos kórnak véltem, s rohantam velük az orvoshoz, ügyeletre, mentőt hívtam szinte önkívületi-hisztérikus állapotban. Állandóan azt figyeltem nem lázasak-e, élnek-e még, lélegeznek-e. Sokszor egész éjjel elemlámpával világítottam a szobájukban kucorogva a földön, egész éjszaka zabálva, hogy levezessem a feszültséget és ébren maradjak, mert féltem, hogy meghalnak bölcsőhalálban vagy nem hallom meg őket, ha valamit akarnak. Minden zajra összerezzentem, hátha betörnek és megölnek minket. Féltem, hogy valamit nem veszek észre, bevesznek-megisznak valamit és meghalnak. Volt, hogy a csapvizet éreztem furcsa ízűnek” s órákig nyomoztam, hogy hol lehetne bevizsgáltatni, hogy nem-e az új vízszűrőnkből oldódik bele valami. És sorolhatnám a gyermekkori halálos betegségektől a gázrobbanáson át a meteorbecsapódástól a háborútól való félelemtől odáig, hogy mi lenne ha a férjem le akarna mészárolni bennünket, mint ahogy a hírekben hallottam egy családról. Szánalmasan hangzik, tudom. És én nem voltam ilyen. És nem hittem volna el, hogy én ilyen lehetek. Éreztem, hogy valami nincs rendben benn, ezért pótcselekedtem kívül: állandó takarítás és rendmánia.

Aztán furcsa tüneteket kezdtem produkálni. Ma már tudom pánikrohamaim voltak, biztos voltam benne, hogy meghalok. Ha „túléltem” egy –egy földönfetrengős rohamot, orvostól-orvosig jártam. A fejfájás mögött agydaganat, a derékfájás mögött veserák, a köhögés mögött tüdőrák, a mellkasi fájdalomnál szívinfarktus…és inkább nem sorolom, de minden apró jelzését a szervezetemnek halálos jelre való figyelmeztetésnek véltem. Több kilónyi negatív orvosi leletet gyűjtöttem össze. Alig, hogy egyik képzelt betegségemről kiderül, hogy alaptalan és megnyugodhattam volna, már jött a következő. Egy őrült protokollt dolgoztam ki magamnak: évente kötelező vérkép, nőgyógyászat, hasi ultrahang…kétévente kardiológiai vizsgálat, veseultrahang, pajzsmirigyvizsgálat, mell-ultrahang…de jártam proktológusnál, visszérspecialistánál (nincs visszerem), szemészeten, fülészeten, gasztroenterológián, endokrinológián, bőrgyógyászaton, szájsebészeten. reumatológián, ideggyógyászaton…természetesen voltam pszichiátrián, pszichológusnál is, jártam terápiára…Viszont ezt a TB nem támogatta, a rászánt pénzem pedig elfogyott, eredmény nem volt. A TB-s pszichiáter csak gyógyszert írt fel, s elmondta, hogy a TB csak olyanokkal foglalkozik, akik nagyon komoly traumán estek át, öngyilkosjelöltek…és különben is, keressem meg a magánrendelésen. A gyógyszert persze elutasítottam, mert annyi rosszat lehet hallani az antidepresszánsokról, nyugtatókról… Ráadásul a televízió reklámjai (mire a kisebbik lányom 3 éves lett, lett tévénk) a félelmet generálták az emberben: „Veled is megtörténhet, miért lennél kivétel” szlogenektől a szűrővizsgálatokon való megjelenés fontosságát szajkózó embereken át (ha mindegyikre elmennénk, folyamatosan arra járnánk. Én megpróbáltam, komolyan. Van ami reális és fontos, valami nem.) a betegségeket ecsetelő dokumentumfilmekig mindenki tüzelte a rettegésemet. A hab a tortán az elárvult gyerekes filmek, vagy a halálos betegséggel küzdő gyerekekről szóló filmek voltak. Szegény férjem pedig mindenhez megpróbált jó fejet vágni, de ő nem az a megnyugtató típus. Ha halottam valami betegségről, pár nap múlva komolyan produkáltam a tüneteket. A férjem „te tudod csak a lelki békédet helyreállítani” és az anyu féle „rázd meg magad kislányom” szöveg semmit sem segített. Az pedig, hogy anyu csak akkor jött, ha én vagy a lányok betegek voltak, inkább rontott a helyzeten. Annyira vágytam rá, hogy eljöjjön, hogy szerintem tudat alatt vártam, hogy betegek legyünk, de közben rettegtem még a náthától is.

Aztán túléltem minden napot, hol jobban voltam, hol rosszabbul. Amikor elkezdtem dolgozni újra ( a közszférába helyezkedtem el), javult valamit a helyzet, mert értek hatások emberektől. Elvonták a figyelmemet és ért siker a munkahelyen.

De aztán munkahelyi stressz engem sem kímélt. Rendszeresen a sürgősségire jártam, allergiás lettem, mindig valami halálos kórt véltem felfedezni, állandó belső remegés, szédülés, idegenérzet, ittfájottfáj, nyelési nehézség, mellkasi fájdalom, kiütés, arczsibbadás, hajhullás… valamennyit javult a rendmániám , lazább lettem és vidámabb, de vannak időszakok, amikor előtörnek a szorongási tünetek hetekre-hónapokra. sajnos ez a gyakoribb, s a tünetmentes időszak a rövidebb és ritkább. akkor viszont olyan, mintha újra magam lennék.

A súlyom pedig 90-95 kg között mozog azóta is.

Persze millió diétát kipróbáltam, életmódváltást stb…de mindig feladtam. Pedig 3-4 hónap alatt mindig fogytam velük (függetlenül a módszertől) 7-10 kg-ot…aztán közbejött valami. Vagy valami fájdalom, ami elterelte a figyelmemet a súlycsökkentésről és orvostól-orvosig jártam és zabáltam…vagy egy nap nem tartottam az előírást, mert vagy jókedvemben vagy rosszkedvemben nassoltam, s így az egy hiba mindennek véget vet elven feladtam…vagy lehetetlen módszert próbáltam lehetetlen célokkal…vagy a fogyásról úgy hittem a gyomorrák jele (ez a legabszurdabb) és újra zabálni kezdtem, hogy ha akarok, tudok-e hízni…

És szép lassan eltelt 10-12 év. S habár kívülről nézve csinosnak, ápoltnak és erősnek tűnök, aki különleges, a lányaimmal nagyon jó a viszonyom, minden barátnő rajong értem, a szülők és tanárok is szeretnek, senki nem hiszi el, hogy 40 leszek, nem 30 vagyok, a férjem nagyon szeret… ti vagytok az elsők, akiknek leírom, hogy mi van belül: Olyan mintha egy őrült kövér nő megevett volna vacsorára és ott ülök benne.

Aztán 3 hónappal ezelőtt az én drága, türelmes háziorvosom, amikor éppen gyomorrák és szívinfartus gyanújával ültem nála és visszaszedtem a tavaly nyáron leadott 14 kg-ot, bevitt egy másik helységbe, átölelt, leültetett és azt mondta, hogy ez így nem mehet tovább. Minden eredményem kiváló, nincs semmi bajom higgyem el, de ez az ördögi kör feloldhatatlannak tűnik. S ha még bízok benne, fogadjam meg a tanácsát, s kezembe nyomott egy doboz gyógyszert. Elmondta, hogy tudja, hogy eddig nem voltam hajlandó szedni, de most az egyszer hallgassak rá és próbáljam ki. És elkeseredésemben elkezdtem szedni. Az első egy-két hét rosszabbodó időszaka után hihetetlen változás következett be. Nagyon nyugodtan átalszom az éjszakákat, mindent pozitívan látok, nem stresszelek, nagyon nyugodt vagyok. Vidám és kiegyensúlyozott. Nem jön elő a halálfélelem, ha valamim fáj, meg tudom magam győzni arról, hogy majd elmúlik, nincs komoly gond, a 90-110 közötti pulzusom 65-75 között mozog. Elmúlt az édesség utáni vágy, a zabálási rohamok. Nem remeg a kezem, elmúlt a szédülés és bizonytalanságérzés, nem csikorgatom álmomban a fogam, nem ver ki a víz…Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egy pici bogyó ekkora csodát tud tenni. Állítólag sokszor a terhesség, egy új feladat, nálam az anyaság, a felelősség megnövekedése olyan területen, ahol nem tudunk mindent irányítani, tragédia, nagy változások az agy szerotonin termelését, vagy a szabályozást megváltoztatják. Pontosan én sem tudom, de ez a pici bogyó erre hat. Az evés, a sport, a szex, az édesség is a szerotonin szintet növeli állítólag. Tehát három hónap után elmondhatom, hogy nekem nagyon bevált. S a környezetem (férjem, család, szülők, testvér), akik ellene voltak velem együtt ezeknek a gyógyszereknek (nem vagyok szcientológus), elájulnak a változástól és bíztatnak, hogy még ne hagyjam abba. Doktor nénim azt ajánlja egy fél évig szedjem..."

Én is.

meg persze még sok mindentől... Elhagy a párom, nem úgy alakul az életem, ahogy szeretném, meghalnak a szüleim, vagy a szeretteim, stb... Ezek mind katasztrofizáló gondolatok,- tehát tipikus tünet. Szendi azt írta, hogy ezek csak gondolatok,- ha nem gondoljuk őket, nem is léteznek! Ezek csak adatok és nem parancsok, - szóval gondoljunk másra és kész.

Valahol azt olvastam, hogy ha jönnek a minuszos gondolatok, akkor az ember tegyen egy befőttesgumit a csuklóján, és ha rajtakapja magát, hogty már megint mi a fenén gondolkodom?? Akkor húzza meg a gumit é engedje el. Ez a csípő érzés emlékeztessen mindig arra, hogy HOPPÁ!... gondolj inkább másra!

Szerintem aranyos, néha ezt is bevetem:-)

Értem.

Hát, ezt valóban nem lehet egyszerű megélni...

Én a haláltól és a betegségektől félek.

Az elején írtam, hogy "név" vagyok a szakmában..:-) A következőket próbáltam:

- antidepresszáns

- nyugtató

- gyógynövények

- vitaminok

- Dr Csernus Imre

- másik pszichológus

- Szendi Gábor

- kínai ovoslás

- akupunktúra

- biorezonancia

- kineziológus

- sport

- ÉFT

- meditáció

plusz ezernyi szakirodalom, hogy ÉRTSEM, hogy mi történik... Azt tapasztalom, hogy ha megvan a magyarázat, akkor attól már nem félek. Ezért tudtamleküzdeni hamar a szívpanaszokat, a légszomjat, a gyomorideget.

A mostani félelmem alapja az, hogy miután ez nálam már csak fejben játszódik le, elvesztem a fejem, megőrülök, elveszítem a kontrollt teljesen és kiszámíthatatlan leszek a magam számára is. megszégyenülök, bezárnak valami elmeintézetbe és nem fogom tudni elmondani, hogy mi a bajom, vagy mit érzek, mert baromi nehéz megfogalmazni. Nem tudom, tudjátok-e milyen a derealizációs élmény,- hát nekem az volt, azt hiszem. Szétestek a gondolataim darabjaira, idegennek tűnt minden (jé, ez a kezem..?) és ebből nagyon nehéz kimászni, úgy kell újraépítenem magam. Azt hiszem, azért félek ettől a legjobban, mert azt gondolom, hogy ez az egy, amire nincs gyógyszer.

Doboghat az szívem, leizzadhatok, a gombóc a torkomban már hiányozna, ha nem lenne, de zek mind olyan testi tünetek, amiket le lehet szépen nyugtatni és akkor minden ok. De amikor a gondolataid szétesnek, hangosak, pörögnek... na az gáz.

Az ember legeslegnagyobb ellenfele saját maga.

Ezért félek most ettől a legjobban.

Kb. 1 hete nincsenek ilyen tüneteim sem, úgy érzem, hogy kimásztam a gödöből,- legalábbis a legaljáról biztosan -, de annyira megrázó volt ezt átélni, hogy nem tudok csak úgy átsiklani felette. Hiába olvastam, hogy ez is pániktünet, akkor sem...

Igen, minden fejben dől el ennél a pánikolásnál. Te irányítod, te "hozod létre", te szünteted meg a pánikrohamot.

Nagyon cudar egy állapot, és sajnos az a baj, hogy a legtöbb pszichológus rögtön gyógyszert ír fel rá. Holott az csak enyhíti a tünetet, de nem szünteti meg csírájában a dolgot.

Pszichoterápia segíthet, de az meg egy elég kötött dolog, munka mellett nehéz beiktatni. Főleg kórházba fekvéssel...

Te mitől félsz egyébként leginkább? Mitől szorongsz?

Szia Cimpike,

igen, az egésznek az alapja az agyalás...

A pszichológusom azt mondja, ha kint kapálnék a földeken, biztosan nem szoronganék:-)

Azt én is tapasztalom, hogy az agy lefoglalása bármivel csak jót tesz. Ideig óráig legalábbis...

Nekem sok évvel ezelőtt volt, autóbaleset váltotta ki. Sokáig nem mertem autóba ülni, sem közlekedni.

Legjobban otthon éreztem magam.

Aztán rá nem sokra gyermekem született és észrevétlenül múlt el a betegség. Időm sem volt agyalni, minden a gyerkőc körül forgott.

Most nemrég újra előjött, de nem olyan formában mint régen. Nem is nevezném pánikbetegségnek. Inkább csak az van hogy sokat dolgozom, és néha a kimerültség az átlagnál miatt hevesebb szívdobogás tör rám, meg rosszul alszom. 1-1 ilyen munkahelyi stressz után (nem rendszeresen) bekapok egy szem Frontint és jobb lesz a helyzet.

Azért figyelek, hogy ne essek vissza, próbálom úgy ütemezni az életemet, hogy pihenésre is jusson idő.