Szerelmes versek, idézetek (beszélgetés)

Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,

Sötétben az égő gyertyafény,

Holnap is én legyek a láthatárod,

Szívedben vigasz, ha nincs remény…

Legyek a napfény a felhőtlen égen,

Az éjszakában a csillagod,

Találjam meg a lelked a szélben,

Ha időnként bárhol elhagyod…

Legyek az ölelés, perzselő vágyad,

Nekem szánj minden csókodat,

Legyek a hullám a tenger ha árad,

Könny, ha már mindenki megtagad…

Szíved örökre enyémbe zárom,

Nem leszek sohasem délibáb,

Árnyékod vagyok, a te utad járom,

S kimúlok, ha fény nincs tovább...

-pegazus-

Frederico García Lorca - Találkozás

"Se neked, se nekem

egymás felé nem szabad

lépni sem, nézni sem.

Tudod, tudod már, miért?

Oly nagy a szerelem.

Megy az ösvény, menj tovább!

Kezemen

szögek sebe

élesen

Nem látod, hogy

vérzem?

Ne nézz hátra, lépegess

csöndesen.

S imádkozz, akár csak én,

hogy legyen kegyelem,

mert se neked, se nekem

egymás felé nem szabad

lépni sem, nézni sem."

Komjáthy Jenő:Vallomás

Szeretlek égi áhítattal,

Híven, örökké, igazán.

Oly tiszta, mint a nap, szerelmem,

És mély, miként az óceán.

Mert legdicsőbb te vagy a földtekén,

Szebb, mint az égnek minden csillaga;

A mennyet én már itt megízlelém,

Az én szerelmem az élet maga.

Szeretlek forró indulattal,

Lobogva, kéjjel, lángolón.

Oly forró, mint a tűz, szerelmem,

S miként a tűz, oly romboló.

Te vagy a legkivánatosabb nekem

A pazar összeség csodás ölén;

Nem céltalan, nem álom életem,

Ha te hajolsz áldólag én fölém.

Szeretlek rémes szenvedéllyel,

Vihar kél csókjaim nyomán;

Hervasztó, mint a nap, szerelmem,

S háborgó, mint az óceán.

Önön világát nem szeretheti

Jobban az Isten, mint én tégedet;

A láng, mely a világot élteti,

Halált is oszt, mert vég nélkül szeret.

Szeretlek titkos rettegéssel,

Marcangol egy sötét talány:

Hogy hirtelen nem oszlasz-é el,

Te fényes égi látomány?

Hogy üdvömet meg nem sokallja-e

A boldogságra írigy, gúnyos ég?

De hiszen örök lelkünk élete,

Az égbe is utánad szállanék!

Szeretlek mélységes gyönyörrel,

Lelkem csak benned s érted él,

Ember nem vágyhat magasabbra,

Érted szenvedni, sírni kéj.

Látásod üdvén sápad a merész,

Szívem a kéjtől majdnem meghasad,

Ölelni, bírni téged szinte vész,

Nem bírják el a testi, csontfalak.

Szeretlek élő szerelemmel,

Nem múlik el e láng soha,

Hervasztó bár, de hervadatlan,

Örök mint az Isten maga.

Dicsőbb vagy, mint a büszke csillagok,

Nagy szíveden a mennyet élvezém,

Szívünkben halhatatlan láng lobog,

Hiszlek, szeretlek és reméllek én!

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szivembe visszatér

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszu-hosszu őszt,

lehet-e némán teát inni véled,

rubin-teát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

az utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt,

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Csak ez az élet fáj

Mondd, miért nem felelsz,

mit vétettem neked?

Hallgatásod fáj,

mi ez a csöndes őrület?

Veszekedj, vádolj,

kiabálj, csak szólj!

Ne kínozz tovább,

megöl a néma kór!

Mondd,hogy nem szeretsz,

s én megbocsátok Neked;-

az utadból félreállok,

az árnyékod leszek.

Valamit eltitkolsz előlem,

jól tudom!

Hol rontottam el,-

az okát hiába kutatom.

Kérdezném tőled,

de csak a rideg csend felel;

-mindhiába várom,

nem jön az égi jel.

Már a szakadék szélén állok,

sötét alagútban járok;-

lelkemet kiönteném, de nincs kinek

Szavaidat távolról hallom,

de azok oly hidegek.

Fagyot görget elém az északi szél,

a lámpa fénye csillog a friss havon;-

gyémánt szőnyeg terül a lábam elé,

a világ oly csodálatos!

Csak ez az élet fáj,

de az nagyon!

Ha jönnél most halvány holdsugáron,

hullámzó éjben, ezüst szálakon,

vagy langyos széltől sodrott pókfonálon,

vagy illat könnyű szárnyán szótlanon…

Most: hogy százéves fák alatt várlak árván.

Most: hogy az áradó folyót nézem csendesen.

Most: hogy szívem már teljesen kitártam.

Most: mikor lelked már eggyé vált velem.

Most, ha jönnél, a hullámzó éjben…

Most…

Szótlanul Szeretnélek Szeretni.

Jött-jött haragod jéghegyéről

a fagyhullám, vadul, sebesen.

Átnyargalt a bizalom tengerén,

s mostmár hiába keresem

gyümölccsé érett tavaszunkat,

szerelem-lázat, napsütést;

mogorva már a lég köröttünk,

nem lehet rajta ütni rést.

Elfagy a csókjaink vetése,

dermed a boldogságmadár,

már a nyár küszöbén állunk,

s csak egyetlen szó a határ,

egyikünknek suttogni kéne

˝Szeretlek˝ s lenne még remény,

mellyel virágos tavaszba

didergő szívünk visszatér.

De csak állunk a fagyhullámban,

s kegyetlen kéjjel tűrjük azt,

hogy bennünk minden izzó májust

a vad, konok tél megfagyaszt.

Hallgatunk némán, fogvacogva

Vajon ki bírja majd tovább?

A test, vagy a lélek parancsa

jelölte ki nekünk a határt?

…

Szeretlek, látod megyek, a két

karomban viszem hozzád a tüzet,

s te megadással engeded, hogy

büszkeséged legyőzze a szerelem.

Miért idézlek dédelgetve,

mikor csak fájsz emléknek is?

Miért van minden tiszta lángnak,

ha már nem ég, hamuja is?

Miért kell százszor eltemetni,

ki úgysem volt miénk soha?

Miért van minden lépő lábnak,

el nem törölhető nyoma?

Miért kell a jövőt kutatnod,

el nem fogadni, mi eltűnt már tova?

Mi meghalt, miért nem hal meg jobban?

Miért kell tudnod neked már,

gondolok-e néha-néha rád,

s miért kell tudnod, hogyan kuszálta

össze egy érintésed lelkemnek fonalát. ???

Éveken át

Mennyit nevettünk

Játszottunk, szerettünk

Éveken át...

Több voltál nekem

Mint jó barát.

Ittuk a boldogság borát,

Sirattunk szerelmeket,

Rohant az idő velünk

Amikor kezünk és szívünk

egymásba feledkezett.

Mennyit kacagtunk

Szerettünk, vártunk

Éveken át...

Több voltál nekem

Mint jó barát.

Voltunk vadász és a vad

Együtt öleltük a Holdat

Szenvedélyes, tüzes csatában

Felejtettünk minden búnkat.

Dorombolva bújva hozzád

Simogattam melledet...

„Kívánlak” -súgtad-, s a világ elveszett.

Félelmünk egy volt,

Hogy elveszítesz, s elveszítelek.

Forró könnyünk együtt hullott

Fájdalomban egyek voltunk

Valósággá vált a vágy

Több voltál nekem

Mint jó barát.

Nincs élet, hogyha nem vagy

Hangom sincs már, elmegyek

A farkasok hűségével

Csendesen -eléd- letérdelek...

Már nem

Tudom, mitől élek,

Ha szeretlek, vagy elveszítelek,

Megtagadlak vagy szívembe rejtelek.

Pengeélen táncol most minden gondolat,

Nem szerelemből, fájdalomból faragtalak.

Nemléted gyötrő végtelen, hiányod is egy velem.

Megmarsz és megfogsz, nevetsz és eldobsz,

Titkokat rejtesz belém, s alámerülsz álmatlan éjem tengerén.

Amíg bennem kutatsz, csendben elvesztem önmagam,

Fényt teremteni erőtlen vagyok, magamhoz vonni bizonytalan.

Felbukkansz újra és újra, játszva-ölelni tárod karjaid,

Szólítasz álmomban, hívlak az álmodban, menni nincsenek lábaink.

Őrjöngő vággyal rázzuk egy másik dimenzió rácsait.

Vonzol és taszítasz, fuldoklom, ha érintem hullámaid.

Örülsz-Örülök. Szenvedsz-Szenvedek. Megölsz-Megöllek.

Megidézlek, hogy itt légy csillaghulló jövőmnek.

Magammal sem vagyok már millió lélek között,

Rám simul a hófödte lét, árnyékom visszaköszön.

A Hold rejtve lopódzik a csillagtalan égre,

Nesztelen suhan a fázó lelkeket féltve.

Már nem tudom, mitől élek szebben,

Ha megtagadlak, vagy ha

Még szeretlek.

Gyógyulj meg kedvesem

Gyógyulj meg kedvesem, mert ezt akarom,

És mosolyodat érezni magamon,

Nélküled már mit sem ér az életem,

Behálóz és átsző ez a szerelem!

Gyógyulj meg kedvesem, semmid se fájjon,

Hozzád egy gyógyító angyalka szálljon,

Légy gyógyult, vidám, jókedvű, gyönyörű,

A szerelemben ez ilyen egyszerű!

Gyógyulj meg kedvesem, mert úgy hiányzol,

A szívem és a testem érted lángol,

Azt szeretném hogy egészséges legyél,

És azt, hogy engem örökre szeressél!

Egyszer megkérdeztem apukámtól, mi az a vers?

Ezt írta rá:

A vers

Tarka szóruhákban pompázó gondolat,

Mely úgy tör fel a mélyből, miként forrás fakad.

Széthinti lelkünk fájó sebeit,

Az örömkönnyek boldog cseppjeit,

S szívünk rejtett kincseivel dúsan megrakodva,

Szárnyaló sasként tör fel a magosba,

Majd egy röpke perc,- és fáradtan lehull,

Mint arcunkon a mosoly, lassan elcsitul

Olykor fagyos lehelet, dermedten csikorgó hó,

Másszor lágyan csengő, hullámzó halk muzsikaszó,

Amint féltett titkainkból egy apró darab,

Felszakadva lassan a felszín felé halad,

Hogy megfesse a világ szürkülő egét

És betöltse fénye, minden szegletét

S hol végigzúdul e szikrázó szópatak

Életre kel tőle sok hervadó gondolat

Ez hát a vers, szavak gyújtotta láng, mely sistereg

Olykor meg édes méz, mely lelkünk mélyéből pereg

/Sándor Gyula/

Hogyan?

hogyan lehet feledni?

Álomképet eltemetni?

Csókod számon égni hagyni?

Mégis többet nem zaklatni.

Merre kéne tovább indulnom?

Folyton ezen gondolkodom.

Nem akarok én senkinek sem ártani,

Csak a karjaidban boldog lenni.

Egy pillanat műve volt hogy megismertelek,

Az idő most mégsem segít, hogy elfelejtselek.

Szorítva húz magához, s telnek a percek,

így az idő fogságában egyedül merengek.

Engednélek, ha engednél,

Felednélek, ha felednél.

Remélnék, ha remélnél,

szeretnélek, ha szeretnél.

Hazugság az előző négy sorom,

Mert hazugság az egész sorsom.

Nem tudnálak elfeledni,

Emlékeimből elengedni.

A szívem akkor is majd téged remél,

Ha te már régen elengedtél...

/Boyocka/

Johann Wolfgang Goethe - Rád gondolok

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti

a tengerár;

Rád gondolok, forrás vizét ha festi

a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol

az utakat;

S éjjel, ha ing a kis palló a vándor

lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám

és partra döng;

A ligetben, ha néma csend borul rám,

téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva

összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Oh, jössz-e már?!

Shakespeare: 75.szonett

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

Tavaszi zápor fűszere a földnek;

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint a fösvény, kit kincse gondja öl meg.

Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Majd fél: az idő ellop, eltemet;

Csak az enyém légy – néha azt szeretném,

Majd hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt,

Egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam s még kaphatok.

Koldus-szegény királyi gazdagon:

Részeg vagyok és mégis szomjazom.

Wass Albert: Őszi dal

Elmentek

már a madarak, a fecskék

Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.

Szép álmomat a lelkemből kilesték

Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.

De elmentél, veled a nyár, az álmok.

Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.

A hervadásban elmerülve állok,

És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.

Neked nagyon hideg volt itt az élet,

Nem jött bíborral már az alkonyat.

S megsemmisült sok délibáb-reményed

Csillagtalan nagy éjszakák alatt.

De érzem már: te vagy lelkemnek minden,

S nem kérek tőled semmi, semmi mást,

Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem

Körülötted az őszi hervadást.

Őri István : Várlak

"Várlak.. és nem jössz

szólítalak.. és nem felelsz

kereslek.. és nem talállak

önmagam sötétje fedi el a tájat -

várlak..

várlak..

várlak..

Elnyel a múlt

szaggat a jövő

a jelen elröppent

Nélküled semmi nincs -

nehéz várni..

de kell!

ha nincs is remény,

akkor is

várni kell!

Rád

mert hátha egyszer feltűnsz

az úton, ahol én is megyek

hátha szembe jössz velem

hátha felismerjük egymást

hátha Te is rám vártál

mint én Rád

hátha megállunk

egymással szemben

és azt mondjuk:

"Itt vagyok!"

hátha megfogjuk egymás kezét

és elindulunk egy másik úton

egyfelé, együtt

hátha megérkezünk valahová

és azt mondjuk:

"Hazaértünk. Menjünk be,

ez a mi otthonunk."

s hátha ott boldogok leszünk

örökkön örökké

mint a mesékben

mint az imákban

mint az elsuttogott vágyakban

mint a gyötrelem sikolyaiban

mint -az életben

Várlak..

gyere..

próbáljuk meg újra

hátha.."

Egyre gyakrabban rajtad felejtem a szemem, rengetegszer rajtakapom a gondolataimat nálad. Kívánom a közelségedet, és szeretnék minél közelebb kerülni hozzád. Az előbb néztelek, majd megérintettelek, és rémülten éreztem, mennyire vágyom rád.

Eddig sohasem éreztem, amit most érzek. Eddig sohasem féltem, hogy mi lesz, ha mégsem kellek. Most félek! Most akarom, hogy kelljek.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszu-hosszu őszt,

lehet-e némán teát inni véled,

rubin-teát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

az utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt,

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

József Attila: Gyöngy

"Gyöngy a csillag, úgy ragyog,

gyöngyszilánkokként potyog,

mint a szőllő, fürtösen,

s mint a vízcsepp, hűvösen.

Halovány bár a göröngy,

ő is csámpás barna gyöngy;

a barázdák fölfüzik

a bús földet díszitik.

Kezed csillag énnekem

gyenge csillag fejemen.

Vaskos göröngy a kezem,

ott porlad a sziveden.

Göröngy, göröngy, elporlik,

gyenge csillag lehullik,

s egy gyöngy lesz az ég megint,

összefogva sziveink."

........

Engedj közelebb,

Engedd, hogy én is ott legyek,

Látni akarom, és érezni azt, amit lehet

Égjen a tűz, engedd, hogy meglássalak,

Hogy ha fáj, ne mondj igazat.

Mondd azt, hogy sohase féljek,

Mondd azt, a tűz el nem éget,

Mondd azt, hogy semmi se fájhat,

Mondd azt, hogy vársz míg megtalállak.

........

Republic

Republic:

Én mennék veled, de nem akarod,

csak nézek utánad az ablakon.

ahogy egy kisfiú, ha nem hiszi el,

hogy most már menni kell.

A mesének vége és álmodom,

hogy virág nyílik a domboldalon

a felhők fölött ragyog a nap,

ha itt lennél velem.

Én letörölném a könnyeid,

és elmondanám, hogy szép lehet

a holnap, hogy ha elhiszed,

ha itt lennél velem.

Ha itt lennél velem,

és fognád a két kezem

én nem engedném el

többé már sosem.

Ha itt lennél velem,

és fognád a két kezem.

én nem engedném el,

többé már sosem.

Kedvesem.

A mesének vége és álmodom,

hogy reggel újra fel kel a nap,

igazat mond és megsimogat,

ha itt lennél velem.

Én mennék veled, de nem akarod,

csak nézek utánad az ablakon.

ahogy egy kisfiú, ha nem hiszi el,

hogy most már menni kell.

Ha itt lennél velem,

és fognád a két kezem.

én nem engedném el

többé már sosem.

Ha itt lennél velem,

és fognád a két kezem,

én azt kérném megint,

hogy hazudj még nekem,

Kedvesem.

Ha itt lennél velem,

és fognád a két kezem

én nem engedném el,

többé már sosem.

Ha itt lennél velem,

és fognád a két kezem,

én nem engedném el.

Kocsis Gabriella: Mondd, Kedves

Tudod-e, kedves, mi vagy nekem,

mily gondolat szövi át fejem,

mikor kezed kezembe teszed,

ölembe hajtod fejed.

Mélységgel megáldott tó vagy,

kisimult tükrében lakó végtelen,

nem támad vad hullám

tajtékzó édes vizeken.

De ott a sötét fenéken,

igen, ott ring benned élet,

buzog mindennek forrása,

éled zöldbe folyt fényben.

Én csak kitárt karokkal fekszem,

benned ringok ölelő bölcsődben.

Mondd, kedves, tudod-e,

mondd, mi végre lettél nekem Te?

Álmomban sokszor megfordultál

Könnyeket hagytál magad után

Mesébe illően kezdődött minden

Mégis megszűnt amiben eddig hittem.

Bármit megtettem volna érted

Bár te ezt tőlem sosem kérted

Nem volt egyikőnknek sem kegyelem

Mert ez sosem volt szerelem.

Ne higgy nekem…

Ne higgy nekem, ha mosolygok,

Álarcz ez csak arcomon,

Mit felöltök, ha a valót

Eltakarni akarom.

Ne higgy nekem, ha dallásra

Látod nyílni ajkamat,

Gondolatot föd e dal, mit

Kimondanom nem szabad.

Ne higgy nekem, hogyha hallasz,

Fölkaczagni engemet,

Megsiratnál, hogyha látnád

Egy ily percben lelkemet.

(Szendrey Júlia)

Kormányos Sándor:Vártalak...

Tekintetekbe szőtt varázs,

csodás,igéző pillanat,

nézni egymást,hosszan tűnődve:

eddig miért nem láttalak?

Dobbanó szívek ritmusán

reszkető vágy,ha átszalad,

rájönni édes kábulatban:

Én mindig téged vártalak!

csodás,igéző pillanat,

nézni egymást,hosszan tűnődve:

eddig miért nem láttalak?

Dobbanó szívek ritmusán

reszkető vágy,ha átszalad,

rájönni édes kábulatban:

Én mindig téged vártalak!