Szakítás 17 év után. Te milyen levelet küldenél? (beszélgetős fórum)

"A félelemkeltés az erőszak minden formájának – a kocsmai verekedéstől a hagyományos hadviselésig – velejárója, segítője lehet, de a terrorizmus esetében ez a viszony fordított, az erőszak közvetlen áldozatai, kárvallottai legfeljebb csak szimbolikus kapcsolatban állnak az akció valódi céljával, kiválasztásuk másodlagos jelentőségű, legtöbbször véletlenszerű"

Ez a folytatása annak a mondatnak, amit a Wikipédiából szedtél, ugyan nem teljesen pontosan írtad ki, hogy alátámaszd a te véleményédet. Csak a terrorizmusnál éppen az nem lényeges, hogy ki az áldozat. Míg egy kapcsolatnál nyilván a másik fél az.

Úgyhogy szerintem te nem érted, mit jelent.

Másrészt pedig úgy állítasz fel lesújtó véleményt valakiről, hogy egyáltalán nem ismered sem a pontos körülményeket, a szituációt, a személyt/személyeket, hanem néhány elkeseredett és valószínűleg sértett, dühös sorból ítélsz.

A gyásznak (egy kapcsolat végét is lehet gyászolni) sok fázisa van. Nézz utána.

És lehet kulturáltan, a másik földbe tiprása nélkül is véleményt nyilvánítani. Próbáld meg te is.

Ne írj ki akkor fórumot, ha nem bírod a kritikát elviselni.

Egyébként gyanítom, hogy a volt párodnak is ez a véleménye kb.

Kedves fórumozók!

Szerintem még az elítélő véleményt is meg lehet kulturált módon fogalmazni. A másik sértegetése, lealázása, földbe döngölése nélkül.

Erre kérek mindenkit.

És ha valaki egy szó jelentésével nincs tisztában, nézze meg, de ne használja úgy, hogy fogalma sincs , mit jelent.

Pl. terrorista.

Nem is az önsajnálat, mert az még jó is lehet: az ember ül magában a gödör fenekén, mert időnként előfordul, hogy odakerülünk, aztán összeszedi magát és kimászik. Csak attól függ, hogy milyen hosszúra nyúl ez az időszak és megpróbálunk-e másokat is magunk mellé rántani, hogy nekik se legyen jobb.

De érzelmileg zsarolni?

Gyanítom egy ilyen levél-tervezet után, hogy nem az első, azért a "megint".

Taszító sokaknak az önsajnálat. Ha épülni akar valaki, nem is egészséges, nem visz előre és nem old meg semmit.

Azt nagyon nehéz elhinni, hogy soha semmit nem jelez. Illetve igen, ha már annyira szétfejlődik a két ember, hogy csak egymás mellett élnek.

Mi az oka, hogy nem tudtok leülni egy kávé mellé és megbeszélni?

Na pont itt van a baj forrása. Engem baromira hidegen hagy hogy mások mit gondolnak. Nem mások kedve szerint akarok élni.

Mi mindig szem előtt tartjuk hogy mikor lehetünk együtt. Úgy alakítjuk a beosztásainkat hogy lehetőleg együtt legyünk itthon. Akár vasárnap délben elindulunk kutyázni, letojva a "vasárnap ebéd szentségé"-t. Mert nekünk úgy jó.

Februárban volt 24 éve hogy együtt vagyunk. Csak egymásnak akarunk megfelelni, senki másnak. Szerencsére mindketten ugyanattól leszünk boldogok és az nem a pénz hajszolása. Persze dolgozunk tisztességesen, mert a pénzre szükség van, de ennyi. Nem az, vagy a másoknak való megfelelési vágy a motivációnk.

Egyébként minden megoldás jó, ha mindkét félnek ugyanaz a hajtóereje. Ha mindkét felet a bankszámla növekedése teszi boldoggá, hát hajtsanak mindketten. A gond ott szokott lenni, hogy nem egyeznek az igények. Vagy amit még jobban "bírok", mikor a nő azt akarja hogy a pasi talicskával hordja haza a pénzt, ha kell napi 14 órát hajtva, de emellett a maradék csepp idejében vele is - gyerekekkel is - maximálisan foglalkozzon, gyakorlatilag 0-24-ben alárendelve magát hol a pénznek, hol asszonykának... Aztán persze szakad a húr...

Ha tiszteljük a másik vágyait, igényét pénzre, pihenésre és megpróbáljuk összeegyeztetni a miénkkel, úgy hogy senki sem sérül, akkor bármilyen felállás működik. Sajnos az emberek annyira önzőek, hogy még a szeretett személy helyébe sem tudják beleélni magukat.

Én nem hiszek a sztereotípiákban, de azért mégis igaz, hogy az a férfi,aki nem bírja elviselni, hogy vége, általában 2 csoportba tartozik:

1. Megöli az exet

2. Megöli magát

Ezeknek enyhébb verziója, amikor csak fenyegetőzik, ilyenkor az 1. Fenyegeti az exet, hogy megöli, 2. Fenyegetőzik, hogy megöli magát.

Van egy harmadik csoport, azok, akik felnőttként viselkednek és továbblépnek

Tudja, hogy nagyon fontos nekem. Hogyan ne sajnáljam magamat? Mi az, hogy megint? Őt is sajnálom, mert neki se lesz sokkal könnyebb egy jó darabig.

Gondolkodom egy másik levélen azt is ideírom. Képtelen vagyok ezt az ügyet tárgyilagosan látni, kell a kívülállók véleménye.

Ha pedig valaki igyekszik egy-egy napot pihenni, elutazni, kirandulni, uszodaba, barhova, rogton megszoljak, szinte megkovezik.

Isten is megpihent a 7. napon :D

Az a nagy baj itt Mo.-on, hogy addig már csak-csak eljutottak az emberek -már a jobbik fele - hogy ha akarunk valamit, akkor azért dolgozni. kell.

A gond ott van, hogy a regenerálódás, a pihenés kultúrája, és ennek fontosnak tartása sajnos még nincs divatban. Ma azzal dicsekszenek az emberek, hogy mennyit melóztam, mit nyomtam le, és mim van.. Ahelyett, hogy azzal dicsekednének, hogy kiegyensúlyozott vagyok, a gyerekeim is, és de jót aludtam...

Nagy baj, hogy ebben rossz irányba hülyítjük egymást.

Ezért van az, hogy betelik a pohár előbb-utóbb mindkettőnek, azt hisszük, hogy csak mi teljesítünk, és a másik ebben nem partner, közben ő is ugyanebben a cipőben szorong.

Sajnálom, talán még tudatos életmód-tanulással lehetne ezen változtatni.

Én azt látom ebből a pár sorból, hogy egy rohadt kis önsajnáltató kihasználós puhapöcs vagy. Hol jelenik meg ebben a levélben a másik? A tényleges kapcsolat? Jó levél, ha én ilyet kapnék a férjemtől - ami esélyes lehet - akkor nyugodt szívvel válnék külön tőle így 20 év után, és meggyőződnék, hogy jól döntöttem.

Nem szoktam itt embereket bántani, de most úgy nagyon ez volt az eső reakcióm, talán az is lehet jó valamire, hogy most ezt szabadjára engedtem...

Marad a még több munka?

És a gyereked? Ő sem fontos számodra? Te mindig az apja maradsz, és az nem merül(het) ki abban, hogy megcsináltad és onnantól az anya gondja-öröme.