Seherezádé

Seherezádé

- "...tör a culikínja..."

- No, de Nagyi! Drága Nagyikám! Dehogyis... Csak felkorbácsolódott szerelmi energiáim feldolgozásán fáradozom. Tudod... ha Vele vagyok, megnyugszom... a testi kívánság elcsitul, a kezeink érintése mennyei érzést adnak, a pillantásaink szikrája isten fényének lángocskái, a beszélgetéseink mindannyiszor kölcsönösen a fennkölt kielégüléssel ajándékoznak meg minket.

A kölcsönös szeretet, megbecsülés és tiszteletérzés emel bennünket a magaslatokra, ahol már a lég megritkult, a fények Istentől valók, a hangok, a színek, az illatok a Menny légkörét teremtik.

Örökkön örökké

Hányszor lángol még fel...?

E rőzse nem hamvad,

csak lángja csitul

parázzsá.

Majd ismét a Nap tüzévé válva

perzseli...

...símogatja lelkem.

Mindig ugyanaz.

Hányszor még?

...de hisz...

ez mindennek alapja.

Te és ez a szerelem.

Erre építkezem, mint...

ősi sziklára...

a magasra...

...kolostort,

a szent helyet...

...mely imától zengő,

illatos és fényes...

üdítően tiszta légben

áll merészen,

örök nyúgalomban.

S nekem...

nincs már mitől félnem.

Velem vagy oly régen.

Te, az örök reményem.

A testem bizsergő szenvedése hatalmasodik el néhány távol töltött óra múltán. A karjaiba vágyom, szeretőm ölébe. Életem csak így élhetem, nélküle haldoklom... tán halott is vagyok. E kín elviselhetetlen. Szeretnek... ez mégsem elég! Szeretek... Belesajdul minden porcikám.

Sajogva izzik... perzsel a pokol örök tüze és a menny szerető lángtengere. Állatias, vad ösztönök gyötörnek. A teljes testi megrázkódtatás. Emberi érzések vegyülete mossa bensőm.

Szellemi erőm emel a fellegekbe. Én... az "én" percenként semmisül meg és születik újjá. E vad hajszában csillogóvá csiszolja valóm Isten... a Boldog Lényegülés.

Szent helyen vagyok. Az álmok és az éber látomások... mind-mind az én-változatok csodája segítenek... igen... ezek mutatják be a csodák egész sorát.

Megvisel ez a mámor... a szelíd szerelmet megélni jobb nekem.

Szerelmes vagyok! Örök érvényű őserő köt hozzá szakíthatatlan-láthatatlan égi fényből szőtt míves-selymes kötelékkel.

Most Seherezádé vagyok. Éjről éjre mesét mondok... Mesét e földi létemért, hogy egy újabb napot élhessek még... hogy vele élhessem gyönyörűséges létem... tudván, nélküle halott vagyok... meghalok. Igen... e szerep csak érte él. És mesét... az Ő égi helyéért.

Ó, Nagyikám! Ha most veled vagyok - mégis belehaltam... hozzád menekültem a fájdalom elől. Jeled... szíved hívó jelét meghallva repültem védelmező karjaidba, mint kisgyermekkoromban. Emberi lényem nem elég erős... hisz ivott, két napig féktelenül... és félek inni fog, ha e vendégeskedés véget ér... ha nem maradhatok nálad örökre.

Nagyi! Ne küldj vissza, kérlek! Ott mindenki mindenkit bánt. Fáj!!! A húsomba mar... ott ezer vad tép... férgek rágnak szét.

Most épp a szerelme öl meg, mint előbb a kétség... hogy szeret-e még. Nem küldhetsz vissza... itt minden olyan szép!

- "Menj. Ne félj!"