Önmagam megismerése

Régen nagyon sokat foglalkoztam azzal, hogy mi, miért és mit vált ki az emberből, a válságok, a nehéz élethelyzetek, a különböző veszteségek. Az így beinduló védelmi (önvédelmi) reakciókat saját magamon figyeltem meg és vontam le az eredményeit.

Később, a baráti körön belül is felvetődött a téma, hosszantartó beszélgetéseket, vallomásokat eredményezett ezzel kapcsolatban.

Egy nő ismerősöm beszélt hosszan a férje elvesztéséről, aki egyben barát és legjobb munkatárs volt nekem. Egy lány története, aki rendellenesség miatt elveszítette a pocakjából a babáját!☹️ És egy másik eset, talán a legérdekesebb. Volt barátnőmmel évekkel a kapcsolatunk után őszintén tudtunk beszélgetni a közös lányainkkal való terhességének megszakításáról (megszülethettek volna). Mindkettőnk számára fontos beszélgetés volt. Másik esetben egy komoly tűzkárt szenvedett menhelytulajdonos beszélt traumáról, felkavaró érzésekről az elvesztett állatokkal kapcsolatban. Egy súlyosabb ügy idegösszeroppanást eredményezett egy gyerekkori barátomnál, akinek még az első szülése előtt el kellett távolítani a méhét. (A felépülése és lelki nyomasztásának enyhítése érdekében, örökbefogadás mellett döntöttek, szerencsésen.)

Ezek az esetek sarkalltak arra, hogy mélyebb önvizsgálatot tartsak, hol vannak a határaim, pl. milyen mély traumatikus vagy depressziós mélységekből tudtam hatás-ellenhatás tekintetében épülni, váltani, illetve mennyi idő alatt. Mérlegeltem, ezek hogyan hatottak rám, mit eredményeztek, milyen gondolatokat ébresztettek azonnal, illetve valamivel később mennyire láttam másképp.

Fontos figyelni és nem csak felületesen nézni. Például mások munkához való hozzáállását, az általuk vélt cél elérése érdekében mire képesek. A tetteik megítélése, pl. mások alázása, valós értékeinek csorbítása.

Felismerni a környezetem reakcióit az én cselekedeteimre, kiből, mivel, mit váltottam ki.

Az így szerzett tapasztalataim alapján a saját megfigyelésem eredménye szánalmas, lesújtó. Az, hogy valójában mennyire sajátomnak tudom tekinteni mások problémáját. Az esetekből generált, gerjesztett érzések, majd azok lecsillapodása is gazdagította az énképemet magamról.

Én vagyok - aki nappal hőst játszik, állatokat ment, embereket húz ki a pácból.

Én vagyok - aki éjjel mindennek hátat fordítva menekülök a belső énem mögé, mert neki legalább elsírhatom magam...

Az így felállított hipotézis nem általánosítható, csak számomra nyugszik valós alapokon. Kettős, vagy többes én egy személyen belül. Kapcsolható tudományos alapon a genetika mesteri és egyben ördögi tréfájához, amit sikerül vagy negyven éve magammal cipelni. Az én traumámat a skizofréniával tudom azonosítani, bármely pozitív, vagy negatív tettem eredményéből levonva a következtetést... de lehet ez csak egy elmélet.