Nem viselem jól, hogy a párom alkoholt iszik és nem tudom, ezt hogy kezeljem. Adjatok tanácsot, kérlek! (beszélgetős fórum)

Nos én is így nőttem fel,utálom az alkoholt,abszolút nem iszom.Szerintem nagy a különbség egy alkoholista és egy heti párszor sör ivó között.Az én párom is megissza a magáét,1 sört is észre veszek rajta,de nekünk van 2 közös gyerek.Nehéz fizikai munkát végez,nem is tiltom neki,hogy megigyon 2-3 sört,vagy elmenjen a haverjaihoz,nem lehet szerintem senkit "bezárni".Mindenkinek kell egy privát kis szféra,ami a páromnak és nekem is meg van,különben egymás agyára mennénk.Van néha amikor kicsit túl lő a célon,de soha nem agresszív,az más tészta,hogy olyankor visszataszító,mint minden részeg.

De egyébként jó apa és pár is.Vagy megszokja az ember,vagy megszökik.

Én már feladtam,hogy küzdjek az alkohol ellen,nincs tökéletes ember.Attól mert néha iszik,az nem alkoholista,és nem biztos,hogy az lesz.

Na, erre mondom, hogy átmeneti állapot.

Attól, hogy valakinek fogadoznia kell, vagy kezet rázni, stb. azért hogy képes legyen korlátozni a vágyait, az már elindult a lejtőn. :((

Az ilyen embernek a legsűrűbben előforduló gondolatai a pia körül forognak.

És nem hagytam ki egyetlen n-betűt az előző mondatból!

Aki csupán VALAMIÉRT tartóztatja meg magát és korlátozza heti egy alkalomra az ivászatot, az nem a saját jószántából teszi.

Neki minden nap, a nap minden szakában előtör a gondolat, hogy jó lenne inni egyet.

Az az ember nem alkoholista, aki mellett ott van az ital és a lehetőség, de szabad akaratából meg képes állni, hogy igyon. Vagy egész nap eszébe se jut az alkohol, legfeljebb este egy-két pohár sör, bor a vacsora után.

Szereted te egyáltalán ezt az embert-úgy igazán, nem csak "mondva" és "irva"?

Mert szerintem itt a hiba.

Ne haragudj, de azt kell mondjam, hogy én úgy látom, hogy nem.

Szervusz!

Ő azt mondja, szerinte nincs semmi kivetni való abban, hogy ennyire kívánja az alkoholt. A bátyja is így van ezzel, neki bezzeg engedi a felesége. Csak azt nem ismeri be, hogy ők ők, mi pedig mi vagyunk és lassan megelégelem annyira, hogy kitegyem a szűrét, mert a sógornőjével ellentétben nekem nincs semmi, ami miatt rászorulnék, hogy elviseljem ezt. Az más dolog, hogy a szívem fájna, de éhen nem halnék, ha elzavarnám... Amúgy pedig vannak gondjai, én tudom. A szülei elváltak, mikor ő 5 éves volt, mert az anyja ivott, apja meg nőzött vagy legalábbis én ezt tudom, a mamája ezt mesélte. Mamája nevelte fel őt a tesójával. Tehát, bizonyos, hogy sérült és tudom, hogy a mamája és papája hiába nevelték őket úgy, ahogy kell szeretetben, mindent megkaptak mindig (bár szerintem ez utóbbi baj), az igazi család hiányzott nekik, és az sem volt mindegy, amin keresztül mentek. De ő nem is akar beszélni róla, hiába kértem mindig is, hogy beszéljen, vagy ordítsa ki magából, de nem jó, ha magába fojtja. Beszélt... egy keveset, de nem tartott sokáig. Én azt érzem, neki jó, hogy sajnálják. Én se kevés szörnyűségen mentem keresztül, és én 23 évig éltem abban a rettenetben, de utáltam, hogy sajnáltak az emberek, hogy befordultam mert semmi önbizalmam nem volt, hogy senkit nem mertem hazavinni hozzánk, mert szégyelltem apu viselkedését. Amikor "elment" a keresztapám, aztán a papám, utána pedig otthagytam a főiskolát és apám nem beszélt velem 2 évig, pedig egy házban éltünk, a mamám sokat bántott. De talpra álltam, nem sírtam tovább, jól akartam lenni. Én úgy érzem, ő nem akar. És nem ért meg engem, vagy inkább nem akar megérteni. Éppen a családja és az átélt dolgok miatt próbáltam eddig is mindent rendben tartani, otthont teremteni, hogy ő is jól érezze magát, de én nem tudom, mit tehetnék még másképpen. Mert ennyit tudtam tenni, de egy icipicit sem változott a helyzet, így az én erőm is elfogy... Honnan merítsek erőt? Mert így, hogy a szeretetem is fogy, és néha már komolyan rosszul vagyok attól, hogy hazaérek munkából és már a levegőben érzem a szellőzetlen szobából jövő piaszagot. Egy fárasztó műszak után, erre hazajönni nem kellemes, az meg végképp kiábrándító, hogy még rám szól, bujjak oda stb stb... Ha elsírom magam (mert kezdek ettől a helyzettől én is visszaesni, bármennyire is próbálok küzdeni ellene), akkor hisztis vagyok. Pedig esküszöm, még akkor sem szólok, csak magamra csukom a fürdőajtót és csendben kisírom magam. Amikor ittas, ez a legjobb, amit tehetek, apu mellett megtanultam, belém ivódott. Ittas emberrel ne vitatkozz, ne szólj semmit, hallgass és számolj el sokáig. Amikor apunál kialakult az alkoholizmus, kicsi voltam, akkor nem fogtam fel így, csak azt láttam, mi történik éppen, akkor még nem voltam képes gyerekként, így átlátni a dolgot, tehát, most sem tudhattam, hogy a páromnál is már talán lehet erről beszélni. Én azt gondoltam, ez annyira az eleje, hogy elegendő, ha kompromisszumot kötünk, ő tartja magát, én is, és majd csak belátja, hogy jobb az élet alkohol nélkül, vagy legalábbis kevesebbel, mint amennyit ő iszik.

A leírtak alapján úgy látom, hogy pár dologgal szembe kéne nézned.

Az első, hogy a párod alkoholista függetlenül attól hogy most éppen milyen fázisban van. Emellett azzal is, hogy Te egyedül nem tudsz segíteni rajta és nem Te vagy az oka annak, hogy alkoholistává vált.

Az emberi játszmákról szóló könyv szerintem is hasznos lenne.

3 választásod van.

Az egyik, hogy tovább játszod a szerepedet ebben a "játszmában" és próbálsz megfelelni neki (a külvilág felé mutatva, hogy semmi probléma).

A másik, hogy kilépsz ebből a kapcsolatból, ez annál könnyebb lesz minél hamarabb megteszed. (pl.: januárban)

A harmadik, hogy rábeszéled arra, hogy szakembertől kérjen segítséget. Ha sikerül, akkor hosszú és küzdelmes út áll előtted (pár visszaeséssel tarkítva). Ezt Neked kell tudnod, hogy képes vagy-e végigcsinálni vele...

Láttam több embert is hasonló szituációban (hozzám közelállókat és van személyes tapasztalatom is). Sokszor azt látom, hogy azért nehéz kilépni belőle, mert ez a működés elfogadott példa családon és társadalmon belül is, valamint az alkoholisták sok esetben az intelligens, érzékeny emberekből lesznek. (Sajnos ezt ki is használják és a társ önbizalmát rombolják le, hogy ne tudjon kilépni a kapcsolatból.) Sok nőtől hallottam, hogy azért nem hagyja el alkoholista párját, mert "amúgy" egy nagyon kedves, értékes, intelligens...stb ember.

Neked kell döntened arról, hogy hogyan akarod élni az életed. Érdemes végig venni, hogy mit ad és mit vesz el ez a kapcsolat...

Ráerőszakolni a saját akaratodat egy másik emberre, az mindig bukást eredményez.

Neki kell, saját magában megérnie arra, hogy ne akarjon inni.

Azontúl, hogy masszívan lejön az elbeszélésed alapján, a hozzászólásodból, hogy ennek a férfinak komoly lelki problémái vannak.

Csodálkozom, hogy ezt te nem veszed észre, csak erőszakoskodsz vele.

Rólam a szegedi diliosztályon derült ki, hogy nem alkoholista vagyok hanem depressziós - de inkább boldogtalan és kiégett.

Ahogyan írtam már tucatnyi tesztet töltöttem ki, rengeteg vizsgálaton vettem részt és olyan gyógyszerekkel ismerkedhettem meg, amik a Pentagonnál is csak a majomkísérletek fázisában vannak.

A doki azt mondta: Maga mit keres az addiktológián - meg voltam győződve ugyanis, hogy masszív tintanyelő vagyok, kiderült nem:)

A pia volt a katalizátor, van aki embert öl, van aki hisztizik, van aki Xanaxozik és van aki magába roskad.

Én az emberölést kihagytam - azóta is kimegyünk a barátaimmal a tanyára bográcspartit tartani, borozgatunk - és lássatok csodát, semmi bajom!

Nem vitatom, ha egy kényszeres, rögeszmés személyiség és egy magamfajta összeáll, akkor annak nem lesz jó vége, így is lett.

De nekem volt betegségbelátásom, és sikerült feltárni a gondjaim okát - azóta élek és virulok!

Fel a fejjel!

Sandman

Nem nehéz elhinni, hogy meghallod a hangján.

Az én férjem is szokott időnként inni és én is hallom a telefonban is, hogy ivott e. Teljesen más a beszédének a tónusa.

23 éve vagyok férjnél és a férjemnél nem volt gond sosem az ivás. Igaz, hogy csak bulikon iszik és csak ritkán esténként 1-2 sört.

Amikor fiatalabb volt, akkor ha ittas volt, akkor is jó fej és kedves volt. Ahogy "öregszik", valahogy más lesz a piától. Nem lesz agresszív, nem lesz kötekedő, de más lesz, ami engem zavar, így ezt meg is mondtam neki. Ő pedig tudomásul vette. Iszik alkalmanként, de mindig tudja, hogy mennyit ihat. Én szerencsés vagyok ilyen szempontból, mert a férjem ha eljut egy bizonyos állapotig, akkor lefekszik és alszik. Eszébe nem jut, hogy akkor akarjon gyereket nevelni, illetve megbeszélni bármit. Igaz, arra felhívtam a figyelmét még a kezdetekkor, hogy nekem ez nem jön be, így mellőzze a félrészegen nevelést, illetve a probléma megoldását, mert ezeket csak tiszta fejjel lehet.

Ha a párod nem alkalmas erre, akkor bizony meg kell válnod tőle. Látod azt, hogy milyen az élet egy alkoholista mellett, így ne menj bele. Kíméld magad ettől a jövőtől!

Osztom. :)

fuu de igaz!

Nem nehéz elhinni:) Aki alkoholista mellett nőtt fel, az tényleg egy köszönésből pontosan megmondja mit és mennyit ivott a másik.

Nálam is működik:)

Látod-látod!

Rájöttél te magad is a helyes megoldásra! :)

Akkor meg mire vársz?

Csak az időt húzod, amivel a saját esélyeid csökkented.

Bizony, hogy sajnos alkoholista! :(

Igaz ennek fokozatai vannak, amiben ő még csupán az elején tart.

De ha erről önként nem mond le, te csinálhatsz, amit akarsz, ő a vesztébe fog rohanni. :(

(ezt viszont már se megerősíteni nem tudom, se cáfolni, mert nincsenek adataim arról, hogy hány alkoholista családban felnőtt ember választ pontosan ilyen társat magának)

(abban viszont, talán, igazam van, hogy aki az ivászatot, zugivást, a részegséget, a kézremegést, a pia szagát, a másnaposságot, vagy akár az egy hete elfogyasztott szesznek a bőrön keresztül kipárolgó szagát ismerik, azt nem lehet átverni)

(nekem is volt ilyen kollégám a régi cégnél)

(Isten nyugosztalja, ha nem ivott egy-két hétig, akkor is éreztük, ha csak a folyosón végigment, hogy ő járhatott arra)

OK.

Valóban figyelmetlen voltam. Tévedtem.