Ne szenvedjük el a halált ! (beszélgetős fórum)

"Ezért élni kell, nem meghalni! "

Én is értelmetlennek tartom a halált mint megváltó eszközt vagy mint bizonyságot vagy mint harc velejáróját. Jézus áldozatát sem értem, hogy miért kellett neki értünk meghalni a kereszten. Jézust egy szerencsétlen, szenvedő embernek gondolom amikor a kereszthalálára gondolok.

Nem tudom a vallás mint olyan befolyásoló tényező-e én úgy gondolom, hogy ez hozzá tartozik a körforgáshoz, a testünk nem azért van hogy örökkön örökké ugyanabban legyünk, azt gondolom, hogy a fejlődés része az is ha "elhasználsz" egy-egy testet.

De ez csak egy meglátás :)

A bibliával valóban sok minden megtörtént, a fordításokból eredő hibák mellet sok szándékos csonkítást, hamisítást is elszenvedett, de talán nem kellene 'a gyereket a mosdóvízzel együtt kiönteni'. A bibliának megvan az értéke, nem véletlenül még máig is a könyvek könyve.

„Én annyira szeretem Atyánkat, Jézust, az Angyalokat, és annyi mindent köszönhetek nekik! :) Szeretnék majd egyszer újból velük lenni, és ha ezért meg kell halnom, hát na. . . :) Egye-fene vállalom. :D De úgy tervezem hogy az még soká lesz. :D”

Ezért élni kell, nem meghalni! Igazi nagyjaink nem azt kérik tőlünk, hogy vállaljuk értük akár a legszörnyebb halált, hanem azt hogy éljünk a lehető legjobban, a legtökéletesebben. Hamis próféták azok akik a szenvedés, a halál áldozatát kérik tőled, ne hallgass rájuk!

Názáreti Jézus nem arra tanított bennünket, hogy meghaljunk érte, hanem arra, hogy hogyan éljünk a legjobban, a legtökéletesebben, hogyan kerüljük el a halált. Az élet felvirult ahol ő megjelent, a betegek meggyógyultak, a halottak feltámadtak, az éhezők eledelt kaptak. Jézus csak azért vállalta a halát, hogy tanítását alátámassza, bizonyítsa. Hogy bizonyítsa azt, hogy az embernek több elérhető, mintsem a legjobb esetben egy hosszú boldog életet éljen és végül mégis csak elszenvedje a halált.

A halál szellemi fejlődésünkre nézve nem visz előbbre bennünket még egy lépéssel sem, ahelyett tönkreteszi az eszközöket, melyek segítségével előbbre haladhatnánk. A halál után egy újabb inkarnációban ismét fel kell vennünk a munkát ott ahol arra kényszerültünk, hogy abbahagyjuk.

A halál jelenségre számtalan példa van. A halál elkerülésére a színeváltozással, mint a halálnak egy emberhez méltó változata, csak nagyon kevés. Az egyháztörténet csak egy esetről szól, és helyes belátás hiányában még azt se olyanképpen ábrázolja.

A színeváltozás egy valóságos jelenség, az egyetlen ilyen esemény melyet a keresztény vallások említenek, az ami názáreti Jézussal történt. Ilyen színeváltozáson többen is átmentek nem csak keresztény körökben, már az ókorban is és később is. Ezek az emberek ma is élnek, és némelyek ma is köztünk vannak. Ezt a jelenséget az alábbi, egy amerikai expedíció jegyzeteiből származó idézetben átmenetnek nevezik:

«Másnap reggel elhagytuk a falut, két falubeli, akik nyilvánvalóan felvették a munkát elkísértek bennünket. A harmadik nap estére egy faluba érkeztünk, ami körülbelül húsz kilométerre volt attól a falutól, ahol én a feliratokat láttam Keresztelő Szent Jánosról. Én nagyon szerettem volna, hogy a társaim is láthatják a feliratokat, azért elhatároztuk, hogy egy ideig ott maradunk. Jast elkísért bennünket oda. A társaim nagyon kíváncsiak lettek, a feliratok olvasása iránt, elterveztük tehát, hogy letérképezzük, és magunk is követjük az utat, úgy ahogyan a jegyzetekbe említve volt. Azon este megjelent a Mester, aki a negyedik csoport élén állt és az éjszakát nálunk töltötte. Magával hozta az első és a harmadik csoport üzenetét is. Ő ebben a faluban született és itt nőtt fel, az ő elődei voltak azok, akik a jegyzeteket készítették, amelyeket attól az időtől fogva megőriztek. Azt mondták róla, hogy ő az ötödik nemzedékhez tartózik a jegyzetek írója után, és hogy a családnak egyetlen tagja sem viselte el a halált. Mindannyian magukkal vitték a testüket, és bármikor vissza tudtak jönni.

Megkérdeztük tőle, hogy lehetséges-e, hogy a jegyzetek írója eljön hozzánk, és elmond egyet- mást nekünk. Azt válaszolta, hogy annak nincs semmi akadálya és még az estére megbeszéltük a találkát.

Alighogy leültünk, mikor hirtelen egy férfi jelent meg a szobában, akit mi körülbelül 35 évesnek becsültünk. Bemutatták nekünk, mi mindannyian kezet fogtunk vele. A külső megjelenése nagyon meglepett bennünket, mert mi azt vártuk, hogy nagyon öreg. Az átlag termetnél nagyobb volt, szögletes arcvonásai voltak, de a legbarátságosabb tekintettel, mint amilyet én valaha láttam. Minden mozdulatáról egy erős jellem tanúskodott. Az egész lényéből egy fény sugárzott ki, ami az értelmünket felülmúlta. Mielőtt újra helyet foglaltunk, Emil, Jast és a két másik férfi a szoba közepére álltak, egymás kezét fogva egy kört alkottak, és néhány percnyi csendbe merültek, aztán mindenki leült és a férfi, aki olyan hirtelen a szobában megjelent, beszélni kezdett: “Ti azért kértétek ezt a beszélgetést, hogy jobban megértsétek az okmányokat, amelyek fel lettek olvasva nektek és meg lettek magyarázva. Én mondhatom nektek, hogy ezeket az okmányokat én írtam, amelyek a nagy lélekről, Keresztelő Szent Jánosról szólnak, és amelyek nyilvánvalóan olyan nagy meglepetést keltenek bennetek. Ezek a jegyzetek az igazi eseményeket tartalmazzák az idő alatt, míg ő nálunk tartózkodott. Ahogyan ezek a jegyzetek kimutatják, ő egy messzemenő ismerettel és egy csodálatos értelemmel rendelkezett. Keresztelő Szent János belátta, hogy a mi tanunk az igazi, nyilvánvalóan mégse jutott el annak a megvalósításáig, másképp nem halt volna meg. Én ebben a szobában hallgattam János és apám beszélgetéseit, és ez volt a hely, ahol a tanításának nagy részét kapta. Innen ment át apám a másvilágra, ahova testét magával vitte, és János ennek az átmenetelnek szemtanúja volt. A családnak nincs egyetlen tagja se apám felől, se anyám felől, aki nem vitte volna magával a testét az átmenetnél. Ez az átmenet a test szellemi tökéletesítését jelenti olyan mértékben, hogy az ember annyira tudatos lesz az Élet vagy Istenről, hogy az ember úgy látja az életet, mint ahogyan Isten azt látja; akkor megvan az embernek az előjoga, hogy a legmagasabb tanítást kapja és abból a birodalomból képes az ember mindenkit segíteni. Mi nem szállunk le abból az országból soha, mert azok, akik ezt a helyet elérték, nem érzik soha többé a vágyat, hogy visszatérjenek egy alacsonyabb tudat-állapotába. Azok mindannyian tudják, hogy az élet előremenetel és felemelkedés, nincs lehetőség visszatérni, és senki sem kívánja azt. Mi mindannyian igyekezünk segíteni azokon, akik több fényre törekednek. Az üzeneteket, amelyeket mi folyton kiküldünk az Egyetemesbe most a Föld minden részén, tolmácsolják Isten gyerekei közül azok, akik befogadók azzal szemben. Ez a mi legfontosabb célunk, ennek az országnak vagy a tudatos lét ezen állapotának elérésével, mert akkor képesek vagyunk mindenkit némiképpen segíteni. Mi beszélhetünk velük és taníthatjuk azokat, akik befogadók azzal szemben és fel tudjuk emelni tudatukat, vagy közvetlen őáltaluk, vagy mások segítségével. A munkát egy más valaki nem teheti meg helyetted, se nem segíthet örökké. Neked kell elhatározni, hogy magad végzed el azt és aztán neki állni. Akkor szabad vagy és bízhatsz a saját erődben. Mikor mindannyian úgy, mint Jézus a tudathoz jutnak, hogy a test egy szellemi dolog és megsemmisíthetetlen és ragaszkodnak ehhez a tudathoz, akkor képesek leszünk mindenkivel kapcsolatba állni és a tanítást, amit mi kaptunk szélesebb körben tovább adni. Nekünk megvan az előjogunk tudni, hogy mindenki elérheti azt, amit mi elértünk és azzal minden életkérdést megoldhat és kiderül, hogy mindaz, amit az ember eddig nehéznek és titokzatosnak tartott, nagyon egyszerű.”»

Baird T. Spalding: The Life and Teahings of the Masters of the Far East

Ja, én nem hiszek a bibliában.... :)

Én Istenben, Jézusban és a többi felemelkedett mesterben, meg az Angyalokban hiszek. :) A biblia nekem túl sok változtatáson ment át ahhoz hogy eldöntsem hogy az a nekem való.... :) Szóval inkább más könyveket olvasok. :)

Nem tartom lehetetlennek azt, hogy valaki tovább éljen, mert egy könyvemben volt erről szó, hogy valahogy úgy gondolja a szerző, hogy tovább fognak élni az emberek, meg a halál sem kötelező dolog....valami ilyesmi volt, nem tudom idézni pontosan, bocsi. :S Szóval nem tartom lehetetlennek azt amit mondasz. :) Hát nem tudom.... :) Én annyira szeretem Atyánkat, Jézust, az Angyalokat, és annyi mindent köszönhetek nekik! :) Szeretnék majd egyszer újból velük lenni, és ha ezért meg kell halnom, hát na... :) Egye-fene vállalom. :D De úgy tervezem hogy az még soká lesz. :D

Áh,kezdem kapizsgálni....

Azért így mindjárt máshogyabban hangzik a dolog:))

Számos példa van erre a "halál jelenségre",hisz ott van Krisztus,vagy Naguál,amikor fénylényként testestül lelkestül emelkednek fel,vagy itt van pl a reinkarnációs újjászületések ..stb.

Én nem tudom valóság -e ez,vagy csak a képzeletünk,a hitünk hozza létre ezeket a jelenségeket,vagy hitrendszereket,nem is akarom eldönteni ezt a kérdést.

Csak egyet tudok.

Aki elment így vagy úgy,soha többé nem tért vissza.

S ily módon ,akár hogyan csűri csavarja az ember,akár mit tesz hozzá,vagy vesz el a tényekből,a valóság csak ugyanaz marad .

A halál ,az emberi ,hétköznapi értelemben vett megsemmisülés elkerülhetetlen.

Nem anyagiakhoz ragaszkodunk, testünk nem anyagi, annak ellenére hogy mi azt anyaginak tapasztaljuk. Testünk a személytelen öntudatunknak, az isteni kilétünknek, az Én Vagyok-nak, az Isten egyszülött Fiának, Leányának, a Krisztusnak a kivetítése az anyagi világba – nem anyagi.

A színeváltozás melyen átmegyünk, mielőtt a halál elkerülhetősége valósággá válik, nem anyagi, hanem szellemi jelenség, a tudaton át kihat testünkre, testünk személytelen öntudatunkkal együtt párhuzamosan fejlődik, átszellemül.

A haláltól való félelem, az iszony a halállal szemben, szerintem első sorban az Eredeti Ihlet kifejezésre törekvő jellemének, vagy a bibliai „Legyen …!” parancsnak való engedelmesség, megnyilvánulása. Az anyagiakhoz való ragaszkodás csak másodlagos.

Engem nem az anyagiakhoz való ragaszkodás késztetett erre a témára, hanem belátás, hogy valóban van a halálnak egy könyörületesebb emberhez méltóbb változata, és az az ember feladata itt a Földön, hogy elérje a tudatnak azt az állapotát, melyen ez lehetővé válik.

Szinte hihetetlenül hangzik, mégis megvagyok győződve arról, hogy vannak embertársaink akik ezt végbevitték. Némelyek közülük már több száz éve köztünk élnek, mások a tudatban oly magaslatokat értek el, hogy az anyag korlátozásai föle kerültek és születésük óta már több ezer éve köztünk vannak.

"De hogy valóban erősen remélhetjük, hogy a halál valami jó, azt megérthetjük a következőkből is. Mert két dolog közül egyvalami a halál: vagy abból áll, hogy a megholt semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már, vagy pedig - ahogyan mondogatni szokták - abból, hogy a lélek itteni helyét egy más hellyel váltja fel és máshová költözik. És ha semmi érzékelése sincs, hanem olyan, mint az álom, amelyben alvás közben még álomképeket sem látni, hiszen akkor csodálatos nyereség a halál. Mert úgy hiszem, ha valakinek ki kellene választania azt az éjszakát, amelyben úgy aludt, hogy még álomképet sem látott, azután élete többi éjszakáját és napját e mellé az éjszaka mellé állítva meg kellene fontolnia és meg kellene mondania, hány napot és éjt töltött már el életében kellemesebben és jobban, mint ezt az éjszakát - akkor, úgy gondolom, nemcsak valamely közönséges ember, hanem maga a nagy király is úgy találná, hogy a többihez képest nagyon könnyen meg lehet azokat a napokat és éjeket számlálni. Ha tehát ilyen a halál, én bizony nyereségnek mondom; mert így egész ideje nem tűnik többnek, mint egyetlen éjszakának."

Platón: Szókratész védőbeszéde

Én nem akarok ragaszkodni ennyire az anyaghoz. :)

Különben is, nem egyszer élvezzük az ittlétet. :)) Bár, arra nem emlékszünk.... :))

Nos, úgy gondolom hogy a testünk igaz hogy a tulajdonunk, pontosan ezért szokásunk például megbetegíteni....csakhogy mi, szerintem anno test nélkül léteztünk.....és a hazatéréshez nem vihetjük a testet, hiszen ahová valóban tartozunk, oda nem kell. :)))

Az, ha valaki nem akar meghalni, az azt jelenti hogy fél a haláltól, vagy bizonyos földi dolgokat nem akar elengedni....

Igen, én is úgy értelmezem hogy a lelkünk nem hal meg, de nem csak a lelkünk, a testünkkel is elkerülhetjük a halált, természetesen nem változás nélkül. A halál is egy változás, csakhogy visszavonhatatlan és nagyon kíméletlen, sok nagyszerű dolgot egy iszonyatos, rút módon tönkretesz.

Van azonban a halálnak egy nagyszerű emberhez méltó változata, amely csak azt távolítja el tőlünk ami nem hozzánk tartozik, ami nem a miénk. Ez a színeváltozás. A testünk az Isten egyszülött fiának, leányának, az Én Vagyok-nak, a Krisztusnak a lakhelye bennünk, a testünk hozzánk tartozik az a saját elidegeníthetetlen tulajdonunk. A színeváltozás kíméli és tökéletesíti a testet.

Ha teremtményeknek tekintjük magunkat, akkor valóban értelmetlen, hogy azt gondolnánk nekünk jár az örök élet, - nem jár.

De az ember, és nem csak az ember, hanem minden élőlény és létező 'élettelen' dolog nem teremtménye Istennek, hanem fejleménye, része. Onnan igaz a vallások állítása, hogy Isten mindenütt jelen van.

Az ember szellemi képességei révén beláthatja isteni kilétét, más lényeknek ez nincs megadva. Az ember azonban, Istentől elkülönült tudatával képtelen belátni e magas származását, a vallásos ember inkább örökre elkárhozik, mintsem elismerné isteni kilétét és kijelentené, hogy ő az Isten egyszülött Fia, Leánya a Krisztus, hiszen az Istenkáromlás lenne!

Az ember aki teljesen megérti a Krisztus lényét, elismeri Isteni kilétét, és teljes őszinteséggel, tökéletes alázatossággal kijelenti hogy ő az Isten egyszülött Fia, a Krisztus és kifejezésre hozza, ő az okozatok világából az Ok világába lép át és törvényhozóvá válik, a körforgás örök érvényű törvénye rá nem vonatkozik.

Talán csak egyszerűbbnek tűnik, mert az efféle gondolkodással csak ritkán találkozunk. A vallások ugyanis azt tanítják, hogy a lélek halhatatlan, és halálunk után, ha előírásaik szerint éltünk, akkor lelkünk megkapja a megérdemelt jutalmat vagy büntetést.

Én arra a belátásra jutottam, hogy a halál után se jutalmazás, se büntetés nem ér bennünket. Isten nem egy valaki, nem jutalmaz és nem büntet, de gondolatainknak, érzelmeinknek, tetteinknek következményei vannak. E dolgok alkotják, formálják, erősítik jellemünket. A személytelen (ön-)tudat, vagy amit a vallások az ember lelkének neveznek, a halál alkalmával nem szűnik meg létezni de nem is változik lényegesen. Az elhunyt lelke legfeljebb belátja, hogy teste és személyisége, melyhez szertelenül ragaszkodott számára végleg elveszett.

Ha az elhunyt élete folyamán nem tanulta meg hogyan kerüljön hajlamai fölé, akkor azok börtönévé válnak, hajlamai rabságában 'éli' túlvilági életét, míg belátja, hogy munkája befejezetlen maradt. Akkor egy újabb reinkarnáció lesz aktuális számára.

De térjünk csak vissza a halál elkerülésének lehetőségéhez. Az ember tudata fejleszthető, ezzel nem ismereteinek bővítésérem sem képességének fejlesztésére gondolok, hanem a személytelen öntudatára, ami valójában az isteni kiléte az Én Vagyok, az Isten egyszülött Fia, Leánya, a Krisztus minden emberben.

Tulajdonképpen nem 'fejlesztés' a helyes kifejezés, inkább elismerés, szóhoz juttatás, a Krisztus minden emberben egyaránt jelen van, de nem mindenki engedi 'szóhoz jutni'.

Názáreti Jézus, aki az emberek (ön-)tudatát igyekezett javítani, felemelni, belátta isteni kilétét, elismerte a Krisztust, és kifejezésre hozta azt. Ő elindított és végbevitt magában egy folyamatot, egy életre szóló lelkigyakorlatot, ami a színeváltozásában érte el csúcspontját. Akkor megkapta a biztonságot, hogy bármi is történik vele ő tovább fog élni, akkor képes volt vállalni a gyötrelmes halált, hogy tanítványainak átadhassa azt amire ő szert tett.

Nekünk is egy ilyen színeváltozáson kell átmennünk, hogy elkerüljük a halált, nem válunk halhatatlanná, mert vállalhatjuk azután is a halált, de továbbá nem fenyeget a kényszer.

A színeváltozás nem megy önműködően végbe, nem úgy mint a serdülő kor, nekünk magunknak kell elkezdeni és végbe vinni a munkát, anélkül a természet végzi a dolgát, testünk megöregedik, hanyatlik és végül arra kényszerülünk, hogy elszenvedjük a halált.

Az örök élet titka egy folytonos változás, egy bizonyos állapotból egy tökéletesebbe. A halál is egy változás, de nagyon kíméletlen, tönkreteszi az eszközöket melyek szükségesek a szellemi előremenetelre, és nem viszi az embert jelentős lépéssel előbbre.

A színeváltozás a halálnak tehát egy nagyszerű emberhez méltó változata, nem csak kíméli a testet, hanem tökéletesíti is. Azon felül megadja egy magasabb rendű természeti törvény ismeretét és a lehetőséget azt tudatosan alkalmazni.

Aham.

Ezt értettem,de mégsem értem.

Egyszerűen nem tudom összehozni a két dolgot,a tudatosságot,és az örök élet akarását testben és lélekben.

Emberek vagyunk,igen,a legfejlettebbnek gondolt lények ezen a földön,mégis olyannyira ostobák is,hogy az megmosolyogtató.

Folyton a szent grált keressük,amiből kiinnánk az élet vizét,mert nekünk igenis jár az örök élet!

Miért járna?Hogy gondolhatja ezt bárki,aki tudatosságot hangoztatja?

Hogy nem tudja elfogadni azt ,ami örök érvényű törvény,aki megszületik,meg is hal,mert így működik a föld,és az összes élőlény(és a nem élőlények is) ezen a bolygón.

Minden egy körforgás része,egyszer táplálkozol élsz,aztán mást táplálsz a maradványaiddal,és így van ez jól.

Nézz szembe a haláloddal,és máris elkezdesz igazán élni.

Ne kérj időt,mert nincs időd,csak ez a pillanatod van ,és a következő,meg a következő,ha megéled!:))

Ez egy kicsit bonyolult...legalábbis így más embernek olvasván.

A tudatossággal nem fogjuk elkerülni sem az öregséget, sem a veszteséget. Sajnos.

De nekünk, mint a Föld evolúciújának szülötteivel együtt kell élnünk ezekkel a számunkra nem biztos, hogy elfogadható tényezőkkel.