Mennyi szomorú lélek:-( (beszélgetős fórum)
"Hát megérte ennyire odaadónak lennem."
Az ember nem azért odaadó, mert megéri. Inkább azért, mert olyan az alaptermészete.
A másik lényeges dolog, hogy az "odaadást" érzi, érezte-e valaha a másik fél? Mert ha nem, akkor hibádzik valami.
Aztán még ott van a fiatalok saját élete, ami az örökösen gyorsuló világban nem könnyű. Amíg családot alapítanak, kicsik a gyerekek, kevésbé tudnak visszatekinteni a szülőkre. Ezt jó esetben később még bepótolják.
Egy gyerek addig gyerek, amíg élnek a szülei, amit ők természetesnek vesznek. Mi már tudjuk, hogy nem az, de ők még nem. Nemcsak a gyereknek kell a kapcsolatot tartania a szülővel, hanem a szülőnek is! Sőt, néha inkább a szülőnek, mert a gyerek "nem ér rá". :)
Majd itthon kitöltjük és visszavisszük. Kétlem, hogy erre lehet még szorítani fejenként plusz negyed órácskát. Látom lelki szemeimmel bizonyos kérdésekre adott hosszas körmondatokat.. :)
Képzeld el:
-Kovács néni, mennyit sportol?
-Kapálok én eleget!
-Mennyi zöldséget, gyümölcsöt, húst fogyaszt?
-Amennyire telik!
Olvastam a naplóidat. Szerintem már így is túl sokat "harcoltál", ami teljesen felesleges volt. Már bele sem kellett volna menned ebbe a kapcsolatba. Ha ennyire társfüggő vagy, akkor olyan mindegy. A következő sem lesz jobb. :(
Egyedül építsd fel magad és a gyerekeidre figyelj. Tudjanak felnézni az édesanyjukra! Jó ideig ne is társkeresőzz, mert az elsőnél úgy is megállsz mielőtt megismernéd. Ha pár sortól is szerelembe tudsz esni, akkor pláne ne írogass!
"Fontos tudni, hogy a törzskarton „egyéb információk” rovatában felsorolt kérdésekre önkéntesen lehet válaszolni, a beteg dönti el, közöl vagy sem információkat. Ide tartoznak például a biztosított keresőtevékenységére, táplálkozására, alkoholfogyasztására, testmozgási szokásaira, lelki egészségére vonatkozó információk."
Tudod, hogy a gyermekek nem a tulajdonaink.
Te most itt jársz (mármint itt a Földön) egy ideig, te pl. felneveltél két lányt (nekem is két lányom van) ezernyi más élményt összeszedve a világból, ők mennek tovább...
Segítenek? Nem segítenek? Ez már az ő világképük függvénye..., az ő karmájuktól függ...
Nagyon okosan írtad, érdemes megismételni:
"Fiatal az idő - ma hajnalban is! - és addig, amíg az ember talál magának valami célt, amit meg akar, vagy meg tud valósítani, ne merengjen a múlton."
Igen, ki kell lépni!
Van egy pont, amikor már nem érdemes tovább várni a csodára, de ezt a pontot Neked kell érezni.
De akkor menni kell.
Ez nálam 4 év türelmi idő után 12 év veled, de nélküled állapot után történt.
Kicsik voltak a gyermekeim - két lányom van - és imádtam Őket.
Akkoriban mindig az anya volt a kedvezményezett, de ő képtelen lett volna egyedül felnevelni őket.
Ők már nagyok, kirepültek (egyik angliában, másik németországban él) és nagy ívben tojnak rám.
Hát megérte ennyire odaadónak lennem.
No de búsuljon a ló.
Fiatal az idő - ma hajnalban is! - és addig, amíg az ember talál magának valami célt, amit meg akar, vagy meg tud valósítani, ne merengjen a múlton.
Sok gyerek így érez. Az én szüleim nagy békében váltak el, apró koromnál fogva nem emlékszem semmire.
Aztán csak 10 éves korom után volt kapcsolatom Apuval, aki egyébként értelmes ember volt, és mindig imádta Anyut.
Apa-hiányom az volt rendesen.
:(
Szohoz sem.jutok!
Szeresd nagyon Őt! Nagy szuksége van Rád!
Nem is az orvosra gondoltam, hanem a környezetre, szomszédokra, rokonokra. Sokan inkább struccpolitikát folytatnak, nem akarnak semmibe beleavatkozni, magánügy...
Pedig ha van egy jelzés - hatóságok felé - valami családon kívülálló személytől, a bántalmazónak nem lesz oka bosszút állni az asszonyon. Ha a nő teszi azt meg, azonnal el is kellene menekülnie, de nem biztos hogy van hova, vagy egyáltalán meg tudja azt oldani.
Belső, családi titkok feltárása nem az orvos feladata.
Detektálni tudjuk, de ennyi.........
Lehetni lehet, de nagyon nehéz.
"Fogy az idő, bezár egy ajtó,
titok a könny, a vér, a jajszó"
Zsédának van egy gyönyörű dala erről. A bántalmazott nőkről. Van már valami halovány törvény is a családi erőszakról.
Jobban oda kell figyelni erre.
Mindenkinek. És segíteni annak, aki nem képes kitörni.
Igen, ki kellene. De vagy meg vannak félemlítve, vagy valami olyasfajta megfontolásból tűrnek mert maguk is szégyellik magukat, vagy nem akarják az eltartó családfőt elveszteni, még saját maguk mondják hogy csak leestek a lépcsőn meg ilyenek.
És hálistennek vannak, akik kiállnak magukért, ki tudnak törni.
Azért a férjüket bántalmazó nők kevesebben vannak... :-)
Igen.
Ironizáltam.
Sajnos része a társadalmunkban az "asszony verés", főleg ittas állapotú férfiak által.
Ez ellen gyakorlatilag semmit nem lehet tenni.
Azt érzi a sérült fél.
Nehéz ez mindenkinek más a küszöb.
Vagy jön valami löket és kiderül az ég.
Abba kell belegondolni, hogy mennyi év rámegy a várakozásra, hátha megjavul a helyzet.
Jaj szegénykém nem lehetett könnyű.
Nekem a sógoromék mentek szét és nagyon lehet a gyerekeken látni.
Ki kell állniuk magukért.
Nagyon nehéz biztos nem voltam ilyen helyzetbe, de a környezete csak észre veszi.
Nagyon sajnálom őket, de hallottam olyat is amikor nő bátja a férjét.
Szerintem ebben az egészséges önzés legyen a mérték.
Illetve, azzal ne hitegesd magad, hogy a gyerekeitek nem érzékelik a feszültségeket.
Ismerek házaspárt, akik csak akkor váltak el, amikor a kisebb gyerekük is betöltötte a 18-at. Úgy szereztem tudomást a válásukról, hogy "Anyuék végre elváltak, hálistennek."
Ha már csak a harc maradt, ideje tisztázni a dolgokat.
Sziasztok!
Igazából nekem nem is kellene szomorúnak lennem , mert van két gyönyörű,okos,gyerekem...Csak a párkapcsolatom,ami nem kielégítő és elszomorító,de gondolom ezzel nem vagyok egyedül.Van aki azt mondja, hogy ha rossz a párkapcsolat,ki kell belőle lépni, és van,aki azt mondja,harcolni kell érte.De meddig? Mi a határ? Mikor van az elég,és meddig kell harcolni???
Mi jutott eszembe: egy gyerekdal. Oviban tanulták a gyerekeim.
Koszorú, koszorú,
Mért vagy olyan szomorú?
Azért vagyok szomorú,
Mert a nevem koszorú.
Jól indult a hetem, kis bemelegítő csevegés, aztán "megyek" dolgomra. Idézőjel, mert itt maradok a gép előtt, csak nagyrészt mással leszek elfoglalva.
Mindenféle példa létezik. Nálunk a válás utáni kapcsolattartás teljesen rendben volt, nem beszéltem a gyerek előtt soha negatív értelemben az apjáról, holott ő volt a hunyó, ő hagyott el egy másik szerelem kedvéért.
Nekem fontos volt az, hogy a gyereknek akkor is meglegyen az apja, és meg is volt. Mellesleg én az apjával is jó kapcsolatban maradtam. Veszíteni is tudni kell... :-) Igaz, hogy férjhezmenni ezekután soha többet nem akartam. :-)
Nade a kicsi gyereknek (óvodás volt) pont a válás jelentette a problémát, mert nem értette, mi történt. Egy olyan korú gyereknek ezt nagyon nehéz elmagyarázni. Szerette az apját.
Annyira szíven ütött, hogy el se tudom mondani, amikor azt kérdezte tőlem, hogy azért ment-e el az apja, mert ő rossz gyerek volt?
Ott abban a pillanatban megpróbáltam nem kettő, hanem akár három helyett is szeretni, elmagyarázni hogy dehogyis, csillagom. De hát a tények makacs dolgok: az apu nincs itt, és nem is fog már velünk lakni. Ez neki akkor is fáj, ha (talán) sikerül megértenie, hogy nem ő volt ennek az oka.
Fájdalmas dolgok ezek.
Biztosan csak ironizált.
Mert való igaz, hogy azt az eljárós kezű férfiak szinte kivétel nélkül letagadják, - ha a világ előtt sikerül letagadniuk. A társuk előtt nem szégyellik a maguk bunkóságát, mások előtt már lehet hogy igen. Mellesleg büntetendő cselekmény, már amennyiben kiderül. Ma már az. De mivel nemcsak fizikai hanem lelki terror is létezik, esetleg pont a bántalmazott nők nem mernek feljelentést tenni.
Régen nem volt büntetendő, és ahogy a szitás példa is mutatja, elfogadott társadalmi norma volt az asszony ilyetén fegyelmezése.
Ma már nem ilyen természetesen, hallgatólagosan elfogadott dolog ez és büntetendő is, - szerintem mégis legalább annyi a bántalmazott nő, mint régen volt. Az ilyen habitusú férfiak szokásai nem változtak.
,,Az a jó, hogy ma senkit nem ver a férje (ura), mert az akkora bunkóság lenne, hogy semelyik férfi nem vállalja azt be."
Ezt nem hiszed ugye?
Vagy viccesen értetted?