Koraszülött baba elvesztése - hogyan lehet ezt feldolgozni? (beszélgetés)

Szia.

Sajnos nagyon kegyetlen hozzánk a sors nekem36+6hetesen volt egy halva szülésem augusztus 24-én volt egy éve, de nem telik el nap, hogy ne gondolnék az én kisfiamra aki nagyon hiányzik. Sajnos nem láttam, de lehet, hogy jobb is nem tudom. Én is minden hónapban várom, hogy terhes legyek, de még nem jött össze. Legyél nagyon erős, tartsatok össze a pároddal nekem ez nagyon be jött.Mi már nem beszélünk a kisbabánkról a párommal, de én most is nagyon magam alatt vagyok, mert ma ismét megjött a havim és teljesen össze törtem.Biztos hogy nagyon nehéz lesz újra menned dolgozni, amikor én visszamentem akkor egész reggel bőgtem ameddig oda nem értem a buszhoz,mert tudtam, hogy nekem babáznom kellene otthon, ha nem lett volna ilyen kegyetlen a sors.

Kitartás ,fel a fejjel!!!!

A következőnél minden rendben lesz! :)

Szia!

Annyira de annyira sajnálom,hogy ezt át kell élned,de szeretnék neked elmesélni valamit.

Egyik legjobb barátnömel történt meg.

Esküvö után rögtön teherbe esett,de pár hetesen elvetélt.Utána amint lehetett probálkoztak és sikerült is nemsokára.

Minden rendben volt a 16hetes AFP eredménye lett rossz.Utolag kiderült a dokija elfelejtette már a 12hetes ultrahangot is.Mint kiderült iker terhességnek indult,de az egyik baba elhalt még az elején valamikor és ott maradt valami belöle a méhlepényen.A babának beteg lett a szive töle igy felkerült pestre a 23héten.Sajnos bármit csináltak egyszer csak elfojta magzatviz és 24hetesen 600grammal megszülte a kislányát.Másnap meghalt a picilány.2hónapig nem beszélt senkivel ki se mozdult a házbol.Utána mondtuk neki,hogy vagy orvoshoz megy vagy probál rola beszélni valakivel.Sikerült kinyilt elöttünk mesélt rola és fél év mulva az elsö hónap után ujra terhes lett!Ma már van két teljesen egészséges gyermeke.Az elsö fiu a 2. kislány.

Hidd el ez a terhesség után sokkal könyebben fogsz ujra teherbe esni és minden rendben lesz!

Nagyon szoritok neked és sok kitartást kivánok.

Nekem az elsö baba inszemmel sikerült a 2. meg jött magátol nem is számitottunk rá.Erre irtam,hogy sokat változik a szervezette az embernek a terhesség alatt.Puszi Niky

Ismételten köszönöm a hozzászólásokat, személyes történeteket és bátorító szavakat! Kár hogy ilyen szomorú téma kapcsán találkozunk ezen a fórumon..

Kiszsanett, nagyon együttérzek veled! Szeretnék annyit hozzáfűzni, hogy sajnos nem mindig segít a pozitív hozzáállás, látod nálam is ez lett a vége, pedig én is nagyon vártam, szerettem volna ezt a babát, minden értékem rendben volt és nem aggódtam! Sokszor beszélgettem kicsikémmel gondolatban, pozitív érzéseket küldtem neki, csak szeretet vette körül a családtól. Mivel eddig rendben volt minden és túljutottunk a bűvös 28. héten is, ezért abszolút nem készültem ilyen váratlan negatív eseményre, ami megtörtént velünk.

Ezzel csak bíztatni szeretnélek: sok minden nem rajtunk múlik, van aki végig aggódja a terhességet és nem vonz be semmilyen negatív eseményt. Persze azért fontos az alapvető pozitív hozzáállás, bízni abban, hogy minden rendben lesz. És valahogy mégis elfogadni, hogy bármikor történhet tragédia, ezt nem tudjuk irányítani, mégis így kell szeretni az életet..nehéz ez.

Szia kiszsanett!

Nehéz bármit is írni, csupa közhely lenne. Teljes szívemből kívánok nektek sok erőt, hitet!

Megindított Kéknefelejcs története, így leírom az enyémet is dióhéjban, h. lássa, nincs egyedül!!! De még mielőtt bármibe belefognék, erőt és vigaszt kívánok minden sorstársnak!

Én 3 hete, 28.hetesen vesztettem el a babámat. A picikém 500 g súlyú volt és halva született. Valószínűleg a méhlepényem nem működött megfelelően, de erre majd a szövettani vizsg. ad választ.

500g 28 hetesen. Aki eljutott idáig a terhességében, tudja, h. ez nagyon kevés. Kétszer ekkora súllyal kellene rendelkeznie egy ilyen idős babának.

A terhesség első trimeszterében feltűnt már az orvosomnak, h. pici a baba(és a kezdetekkor még nem szoktak nagy eltérések lenni a babák paraméterei közt), de úgy voltunk vele, h majd megnő, legalább nem 4 kg-os gyermeket kell a világra hoznom. Jártunk egy komoly klinikára is, az utolsó kontrollon azonban nemcsak a baba volt elmaradva a növekedésben, de a magzatvíz is vészesen kevés volt. 24. hét. Az utolsó lehetőség, h. a babát elvegyék, ha kromoszómarendellenesség miatt nem fejlődik kellőképpen. Magzatvízvétel még aznap-ezt javasolták. 3 hét helyett 2 nap múlva eredmény.Megsürgették az ügyet. Egy prof. asszony közölte a hírt velünk: nincs krom.rendellenesség. Fellélegeztünk. Majd folytatta olyan cinikus módon, hogy én még ilyet nem éltem: "de azért nem kell megnyugodni. 2 hete van a babának kb. Menjenek haza, mert itt ha be kell avatkozni, be fogunk és a babának ilyen korai szülés esetén nem sok esélye van az életre, vagy ha mégis megmarad, akkor számolni kell súlyos szellemi vagy egyéb rendellenességgel a továbbiakban." Köszönjük szépen... a párommal azt sem tudom hogy jöttünk ki a rendelőből. MEgmondták, h. menjek haza, inkább otthon haljon el a magzatom, esély se legyen a mentésére. (Hozzáteszem azt valóban nem akartam, h. beteg gyermekünk legyen és egy életen át viselni ennek minden fájdalmát). De felháborító volt az igazságnak (amit mi akkor még el sem hittünk) a közlése ilyen kegyetlen, embertelen, irritáló módon. Szóval lehet, h. szakmailag azon a bizonyos klinikán ott vannak a top-on, de így egy leendő szülő pofájába vágni a dolgokat,mikor 1. gyermekét várja, nem hiszem, h. ennek ez a módja. Nem akarok általánosítani, de ez a "hölgy" hozzájárult ahhoz, h.meglegyen a véleményünk a klinikáról...

Aztán kétségbeesve hívtam az orvosomat. Ő mondta, ne parázzak, hisz az UH mindig azt mutatta, h. ha nem is a kellő mértékben, de növekszik a kisbabám. Pár nap múlva mentem hozzá UH-ra és be is fektetett a kórházba. Mindenféle vizsgálatok, infúzió, laborok, stb. A picim szíve gyönyörüen dobogott, így utólag csodálkozom is, h. abban a kevés magzatvízben hogy bírta ilyen jól. NAgyon erős volt, az biztos.

A napok nehezen teltek a kórházban és hol bizakodó voltam, hol pedig teljesen feladtam a reményt, h. ebből már jó nem sülhet ki. Kb. 2 hét telt el a kórházban, amikor is újabb baj jött: terhességi mérgezés. Egyik napról a másikra felszökött a vérnyomásom, fehérje volt a vizeletemben, ödémás lett a lábam, kézfejem, mindenem, mellkasi fájdalmak (de kb. mintha szívinfarktust kaptam volna, olyan szinten),anyagcserezavar, terhességi cukorbetegség, puffadás, hasmenés, székrekedés, és egy olyan hihetetlenül elviselhetetlen érzés, mintha a bőrömben nem fértem volna el, annyira szétfeszített valami (valószínű a kb. 6-7 kg víz, ami pillanatok alatt rámjött). Senkinek, soha nem kívánom, h. ilyet átéljen, mert már úgy voltam vele, hogy az sem érdekelt volna, ha kiveszik a babámat, csak történjen valami, mert úgy éreztem, nem bírom tovább (a család is nagyon aggódott). Az orvosom azt mondta, amíg tartható az állapotom (vérnyomás gyógyszerekkel, fehérjemennyiség nem növekszik, nem fenyeget a veszély, h. összeomlik a keringésem), addig nem tehet semmit, jogilag sem megengedett, h. nyomós ok nélkül megindítsák a szülést. PErsze, ezt megértettem és azt akartam, h. a picikém is minél tovább a hasamban maradhasson, mert igazából rá nem volt kihatással ez a toxikózis, maximum az a rengeteg gyógyszer, meg injekció amit minden nap kaptam.

Aztán ez az állapot másfél-2 hétig tartott kb. Majd egy reggel elég furcsa lett a picimnek a szívhangja, alig találta a nővér, amit nem is csodálok, hiszen nagyon picike volt egyébként is. Az esti szívhangmérésnél szintén nagyon halk, szinte alig érzékelhető szívhang volt, pedig NST-vel nézték, miután a kis hasi dopton egyáltalán nem érzékelt semmit. Akkor már éreztem, hogy tuti nagy baj van/lesz. Már a terhességem alatt igyekeztem felkészíteni magam (főleg a klinikai "élmények" után) a legrosszabbra és így kevésbé volt sokkoló, mikor júl. 31-én már az UH sem mutatta kicsi manókám szívhangját. Igazából talán fel sem fogtam. Inkább most, ahogy telik-múlik az idő és érzem azt az űrt, amit kicsi bogárkánk maga után hagyott a lelkemben/lelkünkben.

Biztos, hogy nehéz túlélni pl. egy vetélést 8-10 hetesen, de amikor már érzed is azt a kis életet magadban, amikor alig várod, h. mocorogjon, mert már szabályszerűen kitapintod ahogy a hasadra teszed a kezed... na ez már igazán nehéz... attól azonban mégsem nehezebb, mint amikor egy baba nem halva születik, hanem 1-2 nap vagy hét elteltével választja a másik világot... szóval minden elismerésem azoknak, akik még látták élve a gyermeküket...

Azért nagyon hálás vagyok az orvosomnak, hogy minden tőle telhetőt megpróbált és a végsőkig bizakodó volt, s nem utolsósorban azért, mert természetes úton tudtam megszülni halott magzatomat, így talán a szervezetem is gyorsabban regenerálódik, bár ez csak a munkába állás szempontjából fontos, mert egyenlőre nem is tudok egy másik gyermekre gondolni... nekem ez a picike "kellett" volna és egyenlőre nem érzem, hogy bárki is tudná őt pótolni.

Drága Kismaszatunkat hamvasztás után örök nyugalomra helyeztük és hiszem, hogy Ő vigyázza odafentről minden lépésünket.

A bizonytalanság, ami végigkísérte egész terhességemet, iszonyatos volt. Találtam is egy ehhez kapcsolódó idézetet, mikor a kórházban feküdtem:

"A kétely éltet, de belehalsz.

A biztos megöl, de túléled."

Ugye milyen óriási paradoxon? Mégis milyen igaz... A biztos megölt, hiszen iszonyatos érzés volt elveszíteni a gyermekemet, de tudom, h. túlélem...

Magunkat azzal tudjuk csak vigasztalni, hogy talán Isten akarta így, megvolt az oka, h. mindez miért történt. Erre a miértre már most, pár hét elteltével is találtam magyarázatokat, de még számomra mindig nem elegendőek. Kutatok tovább, bár lehet, hogy nem kellene, de ez olyan dolog, h. az ember úgysem tud igazán belenyugodni...

Aki olvassa ezt a hosszúra nyúlt monológot, arra kérem, hogy hasonló esetben ne feledkezzen meg a párjáról sem és emlékeztesse a családtagokat is, hogy ne csak az anyukát támogassák, hanem az apukát is, mert az én páromnak szinte egyedül kellett feldolgoznia a történteket, mindig mindenki csak utánam érdeklődött, h. én, az anya hogy vagyok, pedig higgyétek el, az apukáknak is nagyon-nagyon nehéz!!!Én láttam a páromat összeomlani, ezért hívom fel a figyelmet a férfiak fájdalmára is! Csak látszólag erősebbek nálunk...

Aki mögött van szerető család,szintén nagyon sokat segíthet hasonló esetekben! Nagyon hálás vagyok a családomnak.

Még egy dolog:

Én nem tudtam elhinni, h. velünk is megtörténhet a csoda, h. minden rendben lesz. Bevonzottam a negatív gondolatokat és ezt a Gyermekem is megérezte...bár igyekszem nem hibáztatni magam a történtekért,mégis sokat tépelődöm, h. mit kellett volna másként csinálnom. Rájöttem: az agyban kell rendet tenni és HINNI a rendületlenül abban, amit, vagy akit nagyon szeretnénk...

drága kicsi hadvezérünk, Ármin, nagyon szeretünk!

Kedves Fórumozók, köszönöm, ha elolvastátok a történetünket és mindenkinek gyönyörű, egészséges gyermekeket kívánok!

Sok erőt kívánok neked, és kitartást, hogy minél előbb fel tudd dolgozni a babád elvesztését.

Ha nem bánod szeretném megosztani az én történetemet, hátha segít legalább egy kicsit.

2003-ban megismerkedtem a világ legédesebb, legönzetlenebb pasijával:). 2004 februárjában a világon a legboldogabb voltam amikor a terhességi tesztem pozitív lett. Bejelentettük a családnak, mindenki nagyon boldog volt. Aztán jött a DE.... 3 hétre a pozitív teszt után iszonyatos görcsökre keltem, és igen a babámat elvesztettem :(. Borzalmas volt nem hittem el, hogy megtörtént. Nekem az előző kapcsolatomból már volt egy 4 éves fiam, talán miatta is össze kellett szednem magam és bár nem sírhattam amikor akartam belül borzalmas érzés volt. Aztán 5 hónapra a borzalmas számomra tragédia után megtörtént a CSODA. A teszt ismét pozitív lett. Másnap rögtön rohantam az orvoshoz és igen megerősítette TERHES voltam. Iszonyúan boldog voltam, ugyanakkor nagyon féltem is. Nem akarok oldalakat regélni ennek már 6 éve azóta született még 2 fiam szóval összesen 4 csodálatos fiam van a legkisebb most 9 hónapos :)). Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy van fény az alagút végén és bár tényleg borzalmas ez az egész de biztos vagyok benne, hogy túl lehet jutni rajta, ha nem is 100%-ban de kárpótolnak ezek a csodás gyermekek. Kitartás és sikerülni fog!!!

Ez szörnyű,hogy ennyien járunk ugyan abban a borzasztó cipőben! Remélem hamarosan mindenki átpártol majd a babázós fórumokra! :)

Sok erőt és kitartást mindenkinek!

Kitartás:)

Én 6 hét után visszamentem dolgozni.Igaz a császárom nagyon fájt még,de úgy éreztem megőrülök ha otthon maradok.

Ha teheted menj el egy barátnőddel sétálni,beszélgetni...mozdulj ki és ne legyél egyedül:)

Nagyon sokat segít, hogy ilyen sokan írnak nekem, köszönöm!

Remélem erőt tudok meríteni mások tapasztalatából és képes leszek túljutni ezen. Már több, mint két hét telt el, de többnek érzem, bárcsak már több hónappal járnánk előrébb.

Sziasztok!

Sajnos nekem is volt hasonló történetem,én 3 babát veszítettem el egyszerre,a 23.héten.

Részletek a naplómban,akit érdekel!

Van egy hasonló fórum,a Baba a pocakban vetélés/missed ab után!,gyertek oda is,biztos van ott is,aki tud segíteni!

Kitartást és sok erőt mindenkinek!

Szia

Öszintén átérzem ami veled történt én velem tavaly augusztus 28-án történt meg terhességem 41.hetébe szülés után 1 órával halt meg a kisfiam,nekem sajnos orvosi rossz döntés miatt nem császároztak meg.

Nem akarlak elkseriteni de ez egy nagyon hosszu folyamat lesz,nem igazán lehet feldolgozni hanem probálni kell ezzel együtt élni ami nagyon nehéz .

Én pszichésen is nagyon nehezen viseltem és a mai napig vannak pszvhés eredetü szédüléseim emiatt.

Mi 6 honapja probálkozunk ujra de még nem sikerült,pedig a történtek után most juttotam el addig hogy tényleg szeretnék ujra babát.

Sok kitartást kivánok és eröt mert ez nagyon kell!

szia

Szia.

Történetünk sajnos hasonló.Én is a terhességem végén veszítettem el a kisfiam.Szintén császár volt.(Sote 2)

Velem ez egy éve történt,de nincs olyan nap hogy ne gondolnák rá.Nincs olyan nap,mikor fel ne merülne bennem a kérdés hogy:MIÉRT???

Nekem sokat segített a párom.Együtt próbáljuk feldolgozni ezt a tragédiát.

Pszihologushoz jártam,ajánlom neked is mert tényleg segítenek.

Valahogyan fel kell dolgozni ami történt.

Én ezek után (még) nem szeretnék gyereket.Nem állok készen rá.És félek hogy a tragédia újra megtörténhet.

Sok erőt,kitartást kívánok nektek!Támogassátok egymást,másképp ezt nem lehet feldolgozni.

Szia!

El sem tudom képzelni, hogy mit érzel!

Fogadd szívből jövő őszinte részvétemet.

Nagyon sok kitartásra és erőre lesz szükséged, de hidd el sikerülni fog, képes vagy rá!

Soha, de soha ne add fel, igenis lesz egy tündéri szép babád, akire ha ránézel minden gondod szerte foszlik!

Kedves Kéknefelejcs!

Nekünk 2009. szeptember 30.-án születtett meg a kisfiúnk, a 32. héten, sűrgősségi császárral, mert elzáródott a köldökzsinór és nem kapott oxigént, tápanyagot. 1274 grammal született Ervinke. Ugyanúgy történt velünk is, ahogyan írtad, lélegeztették, gyógyszereket kapott, nem bíztattak minket. 2 napig jól volt a kisfiúnk, aztán a 3. naptól romlott az állapota, végül összeomlott a keringése, szeptikus sokkot kapott és október 6.-án éjjel 2-kor csörgött a telefon a koraszülött intenzívről, hogy sajnos nem sikerült az újraélesztés. Tudom, mit érzel és min mész keresztül, de bízni kell a jövőben és hinni kell. 8 hetes kismama vagyok, borzasztóan aggódom, hogy mi lesz, de pozitívan állok hozzá a terhességhez, mert másképp nem lehet, nem szabad, reménykedek és bízom, nagyon.

Kitartást kívánok, felejteni nem lehet és nem is kell, ő mi Angyalkánk és első gyermekünk marad. Ha bármi kérdésed van, kérdezz bátran.

Szia!

Mi 2 babánkat vesztettük el a 8. és a 11. héten. A mai napig nem tudtam feldolgozni, De a ti szörnyű veszteségetekkel az én fájdalmam nem érhet fel. Nagyon sok erőt kívánok és azt ,hogy ne adjátok fel, mert csak egy baba töltheti be azt az űrt amit érezhettek.:(

Szia!

őszinte részvétem. sok erőt, és kitartást kívánok neked, és bízzál benne, hogy lehet még Kisbabád.

tudom mit érzel, ez nagyon nehéz mindenkinek. én 22 éves Fiamat veszítettem el, és ezt soha nem lehet feldolgozni, csak próbálni kell túlélni.

vigyázz magadra, pihenj sokat, és utána biztos sikerülni fog.

Fogadd együttérzésemet a baba miatt. Mi a párommal, négy éve veszítettük el a kisfiúnkat.

Én teljesen belebetegedtem, a mai napig hiányzik. Nektek is Dórika biztos sokáig fog hiányozni, főleg neked, mert a részed volt és bárki bármit is mond, elfelejteni nem lehet. De ha szeretnétek még babát, akkor nem szabad, hogy belebetegedj. Gyászold meg a kicsit, mert csak így nyugszik majd meg a lelked, de gondolj arra, hogy lehet még babátok, aki hozzátok készül leszületni. Ez adjon Nektek nagyon sok erőt. Szívből kívánom, hogy enyhüljenek a fájdalmaid és hamarosan egy csodálatos kis gyeremeknek adj majd életet!