Keserű gyermekkor = boldogtalan élet (beszélgetős fórum)

Azt én sem mondhatom, hogy agyba-főbe vertek volna, mint itt sok szegény gyereket.

Majdnem normális családban éltünk :) engem inkább lelkileg terrorizáltak. Az anyám egy ideges típusú anya volt, aki a szigorúságával, szeszélyességével állandó bizonytalanságban tartott. Nem voltam rossz gyerek, sőt, inkább szófogadó, jó kislány, zárkózott -, mégis ha néha 1x-2x fellázadtam valamiért, akkor zsarolni kezdett és emlékszem, hogy milyen rossz érzés volt, mikor azt mondta, hogy eladjuk a zongorád, vagy a kutyád, s így tovább. Persze, mondhatjátok, de jó neked, mert ez volt a legnagyobb bajod. Nem ez volt, de ma is érzem azt a rossz bizonytalanságot. Érzékeny Rák vagyok, nagyon rá tudok hangolódni az ilyesmikre.

A másik szülőm mostohaapa volt, akitől bizony előfordult, hogy kikaptam, igaz, nem tudom, miért vert meg, máig sem.

Anyu meg évekkel később bevallotta, hogy néha őt is megpofozta. Nem tartom természetesnek egy családban sem az ilyen jellegű "ügyintézést".

Nem mondanám, hogy boldogtalan gyermekkorom volt, ahogy itt olvasom vannak nálam rosszabb sorsúak is. A tulajdonképpeni boldogtalanságom 11 éves koromban kezdődött, amikor a mostohabátyám molesztálni kezdett, hónapok múlva kiderült és én is kikaptam miatta... pedig nem tehettem róla, de ez már egy másik történet.

Sajnos, ha nem is a 80%, de nagyon sokan azok... Csak éppen nem mondja meg senki, hoyg az... :-(( Nálunk is így volt.

Az apámról soha senki nem tudta (na jó, a szomszédokon kívül...), hogy igazából milyen velünk.

Amikor kisiskolás gyerek voltam, szinte mindennaposak voltak a verések... Mindig volt valami, ami neki gondot okozott. Az iskolában visszahúzódó, csendes-rendes gyerek voltam, nehogy valamiért be kelljen mennie, mert szégyelltem, hogy olyan, amilyen... Soha nem voltam osztálykiránduláson, osztály-vagy sulibulira is csak egyszer mehettem el, 8.-os koromban. Azt is csak azért, mert az osztálytársaim feljöttek "elkérni". Persze utána kaptam, mert "kellemetlen helyzetbe" hoztam őt, de megérte, mert legalább arra a 2 órára normális gyerek lehettem... :-(

Igen, szomorú, ha átörökíti a saját életére utána.

Ha abban nőtt fel, amiben, nagyon nehéz lehet neki másképp csinálni, de embere válogatja, hogy mivé is fejlődik, hogy jó, vagy rossz sül ki a dologból. Mindenesetre nem lenne szabad egyetlen gyermeknek sem így felnőni és senkinek sincs joga megütni a másikat, hiszen még egy állatot is sajnálunk megrúgni, nem? Hát akkor egy emberi lényt...

Ez borzasztó!!!!!

Azt hiszik sokan ezzel megoldódik a gond!!! Csak az ital nem old meg semmit!!!!

Persze nem azt mondom, hogy egyáltalán ne igyon valaki, csak tudja, hol a határ!! És ne a család elől igya el a pénzt!

Nem azért ítélem el az alkoholistákat mert én nem iszom egyáltalán, csak tudom, hogy ezzel nem old meg semmit, csak a családot teszi tönkre!

Ha az emberek a gondjukat, problámájukat az itallal akarnák megoldani akkor Magyarország 80 %-a alkoholista lenne!!!

Nem bizony, mert olyan is van, ahol ugyan nem milliomosként, de jómódúként élik ezt az alkoholista életet. Csak ugye nem a kocsmában fetrengve züllenek, hanem otthon a 4 fal között tartják rettegésben a családjukat...

Sajnos nálunk is ez volt... :-((

Így igaz!

Minket ( négyen vagyunk testvérek ) az édesanyám ( nagyszüleim segítségével )egyedül nevelt! Mind hárman gyári munkások voltak! A szegények közé tartoztunk! Aztán édesanyám megismerte a nevelőapukámat és külöm kőltöztünk! Ő is esztárgályos volt így a pénz nem vetett fel minket! De nagyon BOLDOGOK voltunk!!!! minden nyáron elmentünk dolgozni és ha valami ruhára szükségünk volt abból a pénzből vettük meg! Soha nem kényszerítettek minket a nyári munkára de tudtuk, hogy ezzel segítjük a szüleinket! A nevelőapukámat édsapaként szerettük!

Sajnos már nem élnek! Édesanyámat 18 éve vesztettem el! Még csak 47 éves volt! Apukámat 7 éve Ő 66 éves volt!

Szóval a pénzhiány nem mentség!

Hát, a te életed se semmi... én nem csodálom, hogy azt kívánod apádnak, hogy szenvedjen. Megérdemli a rosszat.

Csak azt nem értem, hogy ilyen esetben a másik szülő miért nem lép fel határozottabban? Persze, tudom, vannak visszatartó erők: pénztelenség, falu szája, hova menni, őt is bántja, stb. -, de én tuti, hogy anyatigrisként ugrottam volna a rá a férjemre, ha bántani merészelte volna a gyermekemet, hasonló helyzetben és természetesen elhagytam volna gyerekestől-mindenestől. Valahol kell lennie valamilyen menhelynek ilyen esetben, ahol az ember talpra áll, amíg talál magának saját lakást.

Azért az jó, hogy egyikőtöket sem tört meg az élet!

A szegénység ilyen kegyetlenségeket hoz ki az emberekből? Borzasztó, mennyire lelketlenek voltak a szüleid. Bár, ha belegondolok, a nagymamámat sem szerették az ő szülei (a sok testvér között nem ő volt a kedvenc, őt sem kímélték a vesszőtől szegénykémet, stb.), ő is mesélt hasonló rémségeket.

Nem semmi, amit megéltél és érthető, hogy megszakadt a szíved - viszont azt is írod, hogy most már saját családod van és boldogan éltek. Szerintem ez a legfontosabb most! (mert a szörnyűségeket nem lehet elfeledni, a nyomai mindig megmaradnak, kitörölhetetlenül, s ha akarod, ha nem, időnként előjönnek, de nagyon fontos, hogy utána megtalálod-e a boldogságod, boldogulásod az életben. Kívánom ezután is a legjobbakat!)

Nem felejteni kell, az nem segít semmit, épp ellenkezőleg. Abba csak belebetegedni lehet, ezt te magad is tapasztalod. Emlékezni, feldolgozni és elengedni, ez a megoldás.

Nem elásni kell a múltat a mélybe, hanem mindent pont hogy előásni kell, sajnos muszáj emlékezni és átélni minden érzést. Míg ezt meg nem teszi az ember, addig nem lesz vége, nem tud továbblépni.

Addig mindenféle betegségekbe és destruktív kapcsolatokba fut bele. Ez a tapasztalat. Az enyém, és itt is jópár emberé.

Néhány éve terveztük, hogy elköltözünk 200 km-re mostani lakhelyünkről, egy csodás tanyát vettünk, felhívott az apja (nem a férjemet, hanem engem),hogy mit képzelek én, hogy csak úgy elköltözünk, hogy fogja így látni a fiát meg az unokáit? Jót röhögtem, majd azt mondtam neki: úgy ahogy eddig, sehogy! Majd leraktam.

Állítólag nagyon szereti a gyerekeit, csak hát a felesége nem engedi, hogy jöjjön, meg nincs pénze, hogy hozzon vmit. Jó vicc! Nálunk nem pénzben és ajándékban mérik a szeretetet. A gyerekeimért pedig bármi áron, bármit megteszek!

Végül nem költöztünk el, nagyszüleim miatt, (nem akartam őket itt hagyni), és azóta született még egy gyermekünk, mégsem jött a "szeretett" fiához. Tavaly találkoztunk vele egy családi összejövetelen (a nővérénél, akit imádunk), és a lányom megkérdezte a férjemtől, hogy "Apa, ki ez a bácsi?" Mikor megmondta neki, hogy az apja, lányom új kérdést tett fel: És akkor miért nem szeret minket? A másik papa és a mama szeret. Mit lehet erre mondani? Csak megölelte és azt mondta: én is szeretlek!

Érdekes téma, hogy ki, hogy tudja feldolgozni a gyermekkorában elszenvedett traumákat?Én már írtam, hogy állami gondozottként nőttem fel.Szeretetet nem, csak verést, és büntetéseket kaptunk.( Ez nem mostanában volt,mert én 1973-ban lettem 18 éves.) 18 éves koromban kitettek az utcára, egy kis bőrönd ruhával, és azokkal az apró kacatjaimmal,amik nekem a vigaszt nyújtották a 18 év alatt.Nekem szerencsém volt,mert 1973 június 30-án kiraktak az intézetből, és július 19-én megismerkedtem a férjemmel.Azt hittem amit érzek iránta az a lángoló szerelem.Biztos volt benne az is, de később érett fejjel rájöttem, hogy mint férfit csak 50%-ban szerettem.A másik 50% az apai szeretet utáni vágyakozás volt.Semmit nem tudtam az életről, nem tudtam bánni a pénzzel.Ő beosztotta a fizetésemet, reggelit ebédet vett nekem, minden nap együtt vacsoráztunk.Ő vett nekem ruhákat, mert ízlésem sem volt. 1975-ben összeházasodtunk, 1977-ben megszületett a nagy fiunk.Aztán lett egy törés a házasságunkban amit főleg anyósomnak köszönhetek.Elváltunk, és én dacból megint férjhez mentem.Kétszer nem lehet az embernek szerencséje, ráadásul a harag, a sértettség rossz tanácsadó.Az új férjemmel 3 hónapi laza házasság után különváltunk.Bár még a mai napig sem vagyunk törvényesen elválva,még is az első férjemet tartom az igazinak,mert természetesen újra összekerültünk.1996-ban megszületett a kis fiunk.A férjem mellett arany életem volt,és van, csak az a baj, hogy nem tudom kitörölni az agyamból azt az érzést, hogy őt mint apát szeretem elsősorban és csak másodsorban mint férjet.A múltam, a sivár gyermekkorom viszont még a mai napig is kísért.Rengeteget álmodom a verésekről a megalázásokról, amiben az intézetben volt részem.Soha, de soha nem lehet elfelejteni a gyermekkort, csak leásni jó mélyre a tudatunk alá.

Sajnos bár nem akarok emlékezni rá, de a depresszió, a pánikbetegség, az epilepszia ami az orvosom szerint a gyermekkoromban ért megpróbáltatások váltottak ki, állandóan eszembe juttatják.még is azt mondom, hogy jobb állami gondozottként felnőni,mint egy Édesanyának, és Édesapának sem nevezhető emberek mellett felnőni.A nevelőknek nem volt kötelességük szeretni bennünket, viszont egy Édesanyának, és Édesapának kötelessége lenne.Én nem csalódtam akkorát mint a cikk írója, és szerintem bár ennyire is boldog most a férjével, soha nem fogja tudni elfelejteni a borzalmakat amit gyermekként átélt.

Átérzem amit itt leírsz.Szerencsére testvérem nem halt meg de ettől eltekintve ugyan ez volt nálunk is a megszokott hétköznap.

A szüleim ugyan élnek de pár éve rájöttem,hogy úgy tudom "megbosszulni" a gyerekkori sérelmeimet,hogy a legminimálisabbra veszem a törődést amit feléjük "kellene" intéznem.Apámat egy évben kétszer hívom fel telefonon.Még ezt sem érdemelné...Anyámmal kegyesebb vagyok mert legalább havonta egyszer beszélünk telefonon...Elváltak de mindkettő 8km-en belül lakik hozzám.Én igyekszem nem így felnevelni az egy szem lányomat.Ez mondjuk meg is látszik rajta.

Az unokájukkal mindketten annyit törődnek amennyit anno velünk.

Kutyából nem lesz szalonna!

Élj úgy ahogy azt Te is elvártad volna tőlük.Akkor nem történhet semmi.

Egyszer régen nekem azt mondta egy barátom,hogy a rokont ugyan nem válogathatjuk meg de nem muszáj tartani a kapcsolatot!

Egy igaz barát sokkal többet ér mint egy szülő akiben nincs szeretet!

Kívánom,hogy szép életed legyen és ne a gyermekkorod kísértsen tovább!