Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Keserű gyermekkor = boldogtalan élet cikk

Keserű gyermekkor = boldogtalan élet


Sok éve készülök megírni életem nyomorúságos 20 évének történetét. Egy ideig szégyelltem, hogy ilyen szülőket kaptam a Jóistentől, bevallom, kicsit még most is szégyellem, hiszen csak álnéven van merszem leírni a történetet.
Keserű gyermekkor = boldogtalan élet

Kezdve a legelején. Adott egy 16 éves lány, akit a szülők egy évvel korábban férjhez adnak egy nála jóval idősebb, de befolyásos férfihoz. A házasság természetesen nem működik, a lány persze nem érzi jól magát, feltételezhető, hogy a férfi nem is bánik jól a lánnyal; a lényeg, hogy a lány hamarosan egy akkor majd' 30 éves férfi karjaiban találja magát, aki jóképű bár, de megjárta a hadak útját, szegény családban nőtt fel, sok szenvedéssel, nélkülözéssel.

Bár a szülők igencsak ellenezték a kapcsolatot, ők mégis együtt maradtak. Ez a lány lett az anyám, a férfi pedig az apám.


Hamarabb fogantam meg, minthogy összeházasodtak volna. Megszülettem, nagyon örültek nekem, az apámnak én voltam a mindene, még a széltől is óvott. Jó ember volt, de nagyon sokat szenvedett életében, és emiatt borzasztóan indulatossá vált, és az akkori divatot követve, az alkoholt sem vetette meg. Anyám ekkor 16, apám 30 éves volt, tehát 13 év volt a korkülönbség közöttük, apám egyfolytában féltékenykedett. Szinte mindennaposak voltak a viták, a verések (a részeg apám verte anyámat), anyám meg tűrte, és nem sokkal az én születésem után újra teherbe esett. Apám anyja, a nagy okos, nem örült, mert mit szól a falu, hogy nem telt el a normálisnak mondott 2 év a két gyerek születése között. Mivel apám folyamatosan verte anyámat, a második baba, szintén kislány, 7 hónapra született, nagyon beteges volt, majd amikor már azt hitték, hogy rendbe jön, tüdőgyulladást kapott, és 9 hónapos korában meghalt.

Anyám még ekkor sem kapcsolt, apámmal maradt (bárcsak velem együtt hazaköltözött volna az anyjához). Mert sajnos a tragédia után sem változott semmi, apám folyton ivott munka után, otthon meg úgy viselkedett, mint egy elmebeteg. Így telt el 3-4 év, amikor anyám megint terhes lett. Ezúttal kisfiút szült. Imádnivaló volt, a mai napig emlékszem a napra, amikor hazajöttek a kórházból, és én 4 évesen órákig képes voltam bámulni a picikét.

Anyám nem sokáig maradt otthon vele, dolgoznia kellett, mert pénz nem volt, ha mégis, azt apám elitta. Ez volt a divat, meló után beülni a kocsmába, hallgatni az idióta pletykákat, hazajönni, és se szó, se beszéd, a vacsorát fazékkal együtt kihajítani az udvarra, anyámat meg jól megverni. Mindig volt valami szóbeszéd, tudjuk milyen a falu, és apám, ha volt oka rá, ha nem, folyton bántotta anyámat.

Megszámolni se tudom, hányszor mentünk el rokonokhoz aludni estére, amikor anyámban tudatosult, hogy apám munka után megint a kocsmát célozta meg. El akarta kerülni a következő verést, és még mielőtt apám hazaért volna, fogott minket és elmentünk otthonról.

Nem mindig volt ilyen szerencsénk, mert olyan is volt, hogy apám hazaért, vacsora landolt az udvaron, anyámnak lekevert két pofont, anyám meg gyorsan felkapta az öcsémet, és elmenekült vele, én meg otthon maradtam ezzel a részeg idegbeteggel.

Soha nem felejtem el, hányszor kellett kivinnem a hányással teli lavórt a szobából, hányszor küldött ki a sötét éjszakába, vagy fel a padlásra, hogy anyámékat keressem.

Így teltek az esték, meg az éjszakák. A nappalom meg azzal, hogy az öcsémre vigyáztam sötétedésig, vagy addig, amíg vagy anyám, vagy apám haza nem ért. Ha valamit nem csináltam jól, kaptam én is. Emlékszem, anyám megfőzte a levest, apámnak kirakta egy lábasba, és beleállította egy vödör vízbe, hogy mire apám hazaér, elhűljön, és megegye. Az öcsém odament a vödörhöz, és a lábast felfordította, a leves egyneművé vált a vízzel. Anyám mindkettőnket hurkásra vert vesszővel. Máskor a fejemet verte a falba, már nem emlékszem, hogy miért...

Aztán volt olyan is, hogy apám ugyan megmondta, hogy ne menjek a főút közelébe játszani, mert elüt az autó, az egyik szomszéd gyerek mégis elcsalt. Amikor ezt apám meglátta, tört egy vesszőt, és összevissza vert vele, még arra is figyelt, hogy a hátam közepére egy hatalmas ikszet verjen...Ilyenkor, amikor egy-egy kiadós verés után már unták a szűnni nem akaró sírást, akkor ránk ordítottak, hogy fogjuk be, és ha még ekkor se hagytuk abba, akkor folytatták a verést.

Így telt el életem első 10 éve. Talán voltak szép pillanatok is, de higgyétek el, akárhogy próbálok emlékezni, nem jut eszembe egy sem.


Egy napon aztán, csoda történt, és anyám összepakolt néhány göncöt, és elindultunk, egy másik országba. Az út nem volt veszélytelen, de ez egy másik történet, a lényeg az, hogy mire észbe kaptunk az öcsémmel, már egy idegen országban voltunk, anyám ismerőseinél.

Idegen iskola, idegen, buta emberek, akik nem tudtak és nem is akartak minket befogadni, állandó csúfolódások, magány, félelem.

Az ismerősöknél nem maradhattunk sokáig, anyám keresett egy üresen álló házat, és kibérelte. Emlékszem, semmink nem volt, ágyat is a szomszédoktól kaptunk.

Anyám műszakban dolgozott, volt, hogy este 10 után ért haza, mi addig ketten az öcsémmel vártuk.

Mivel anyám úgy hitte, hogy apám nem jön utánunk, összeszűrte a levet az albérletünkül szolgáló ház tulajdonosával, egy részeges agglegénnyel. A románc azonban nem tarthatott sokáig, mert apám 5 héttel a távozásunk után, utánunk jött.

Volt nagy vita, sírás-rívás, a vége az lett, hogy anyám visszafogadta, és ezek után minden folytatódott ugyanúgy, mint azelőtt.

Ha rossz jegyet kaptunk, verés, ha rosszalkodtunk, verés, ha valamiért panaszkodni mertünk, verés. Vesszővel, szíjjal, mikor mivel. Ha apám agyát elöntötte a düh, akkor mindegy volt. Hiába könyörögtünk neki sírva, hogy ne bántson, ő ütött-vágott. Volt úgy, hogy összepisiltem magam, úgy megvert.

A féltékenykedés, és anyám terrorizálása is folytatódott. Ment a törés-zúzás, ha apám bedühödött.

Én érthetően akkor éreztem magam a legjobban, ha nem kell otthon lennem. Kosárlabda, atlétika, kézilabda, minden érdekelt. Egy kosármeccs előtt korábban elengedtek minket, játékosokat, hogy hazamenjünk, és elkészüljünk a meccsre. Apám otthon közölte velem, hogy sehova nem mehetek. Így cserbenhagytam a csapatot, pont a meccs előtt. Később a gimiben, a kézilabda edzésekre nem engedett el, meg az atlétikai versenyekre. Nagyon sokszor aláztak meg az edzők, mert azt hitték, nem akartam elmenni a versenyekre.

Azt hiszem, apámék összes bűne közül ez az, amit soha nem tudok megbocsátani. A megaláztatásokat, amelyek azért értek, mert az eszetlen apám azt hitte, minden úgy működik, ahogyan ő azt a tv-ben látja.

Ismerősök társaságában nekünk mindig vissza kellett húzódni, az asztalhoz nem ülhettünk le, be kellett vonulnunk a belső szobába. Ha nagy ritkán kint maradhattunk, akkor is csak aláztak minket, kiabáltak velünk.

Az öcsémmel, bár sok mindenen mentünk át együtt, nagyon sokat veszekedtünk, majd amikor ő is gimnazista lett, hirtelen elkezdett javulni a viszonyunk. Volt egy osztálytársa, akivel nagyon jóban volt, nem volt szimpatikus, 16 éves létére nagyon vagány és rámenős volt.

Nyár volt, iskolaszünet, mivel mi sose voltunk nyaralni, ezek a hónapok általában unalmasan, magányosan teltek. Az öcsém a szomszédos városban meg akarta látogatni a rámenős barátját. Anyám nem engedte, mert aznap munka után egyébként is úgy volt, hogy bemennek a városba. Apám, miután anyám elment dolgozni, megsajnálta az öcsémet, és elengedte.

Az öcsém soha többé nem jött haza. Hiába kerestük mindenhol, hiába vontuk kérdőre a barátját, nem tud róla semmit sem. A biciklijét és a cuccait a folyóparton találtuk meg. 3 nap múlva találták meg a testét a folyóban. A mai napig nem tudjuk, mi történt, miért halt meg az öcsém. A rámenős barát szülei mindenkit lepénzeltek, a rendőrtől az igazságügyi orvosszakértőig, ezért a halál oka hivatalosan vízbefulladás lett, pedig a nyomok nem erre utaltak.

Le voltunk sújtva. Nem részletezem, borzalmas volt. Apám úgy tűnt, nem érzi át, hogy ennek voltaképp ő az oka, hisz ő engedte el az öcsémet, de nem vádolta senki. Csendben eltemettük az öcsémet.

Eljött Mindenszentek, a rokonaim jöttek gyertyát gyújtani az öcsém sírjára. Apám a kocsmában volt. A testvérei utána mentek, jól beszívva hazajött, majd nekiesett anyámnak, és elkezdett vádaskodni, hogy anyám a hibás, amiért meghalt az öcsém, mert annak idején eljött a másik országból, és ha ott maradtunk volna, akkor az öcsém még most is élne.

Ki se jött velünk a temetőbe. Emlékszem, szakadt az eső, mi ketten anyámmal zokogtunk a testvérem sírja előtt.

Nem értem, ezek után miért maradt anyám apám mellett - maradt, és következő év januárjában bejött a szobámba és közölte, hogy terhes.

9 hónap múlva megszületett a kisöcsém, a kis imádni való gyönyörűség, mindenki úgy vigyázott rá, mint a hímes tojásra. Ha beteg volt, rettegtünk mindannyian, ha megnyikkant, hárman ugrottunk egyszerre.

Én akkor már 21 éves voltam, de apám változatlanul alig engedett el, ha menni akartam valahová, és addigra ebből kezdett mérhetetlenül elegem lenni. Elterveztem, hogy elköltözöm végre otthonról. Mondtam, hogy unom a sok utazgatást a munkám miatt, és egyébként is felnőtt vagyok, elmegyek. Apámnak nem tetszett, de nagy káromkodások közepette végül is segített beköltözni az albérletbe.

Aznap, amikor elköltöztem, 2000. augusztus 1-jén, elkezdődött az Életem.

Elkövethettem egy csomó marhaságot, és nem hasítottak szíjat a hátamból.

Bár alig tudtam megélni, nagyon boldog voltam, és vagyok a mai napig.

Szerető férjem van, egy gyönyörű kislányom, és normális életem. De bárhogy is próbálok tenni ellene, a múlt itt él bennem, a lelkemben, és folyamatosan emészt. Egyetlen perc sem múlik el úgy, hogy ne jusson eszembe, milyen borzalmas életem volt.

Az apám már nem él. Amikor meghalt, megrendültünk, mert hirtelen ment el. Utána úgy hittem, hogy megbocsátottam neki. Nemrég jöttem rá, hogy amíg csak élek, haragudni fogok rá.

Anyámra is. Azért mert nem foglalkozott velünk, soha nem tudtuk neki elmondani a gondjainkat. Nincs olyan emlékem,amelyben magához ölelt volna akár egyszer is.

Haragszom azért, mert túlságosan gyenge volt akaratában és mert nem menekült velünk elég messzire apámtól.

Haragszom a szüleim szüleire, akik csak felelőtlenül gyártották a gyerekeket, és nem gondoltak arra, hogyan fognak felnőni egy fikarcnyi szeretet nélkül a borzasztó nagy nincstelenségben.

És végül haragszom a rendszerre, amelyben senki nem vette észre, hogy micsoda szenvedés ilyen "családban" élni.




Írta: Nyomoronc, 2010. február 9. 10:03
Fórumozz a témáról: Keserű gyermekkor = boldogtalan élet fórum (eddig 239 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook