Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Vörösmarty Mihály: ELŐSZÓ

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.

Zöld ág virított a föld ormain.

Munkában élt az ember mint a hangya:

Küzdött a kéz, a szellem működött,

Lángolt a gondos ész, a szív remélt,

S a béke izzadt homlokát törölvén

Meghozni készült a legszebb jutalmat,

Az emberüdvöt, melyért fáradott.

Ünnepre fordúlt a természet, ami

Szép és jeles volt benne, megjelent.

Öröm - s reménytől reszketett a lég,

Megszülni vágyván a szent szózatot,

Mely által a világot mint egy új, egy

Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.

Hallottuk a szót. Mélység és magasság

Viszhangozák azt. S a nagy egyetem

Megszünt forogni egy pillantatig.

Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.

A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel lapdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.

Lélekzetétől meghervadt az élet,

A szellemek világa kialutt,

S az elsötétült égnek arcain

Vad fénnyel a villámok rajzolák le

Az ellenséges istenek haragját.

És folyton-folyvást ordított a vész,

Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.

Amerre járt, irtóztató nyomában

Szétszaggatott népeknek átkai

Sohajtanak fel csonthalmok közől;

És a nyomor gyámoltalan fejét

Elhamvadt várasokra fekteti.

Most tél van és csend és hó és halál.

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,

Egyszerre őszült az meg, mint az isten,

Ki megteremtvén a világot, embert,

E félig istent, félig állatot,

Elborzadott a zordon mű felett

És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen,

Virágok bársonyába öltözik.

Üvegszemén a fagy fölengedend,

S illattal elkendőzött arcain

Jókedvet és ifjuságot hazud:

Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,

Hová tevé boldogtalan fiait?

Arany László születésnapján

PETŐFI SÁNDOR: ARANY LACINAK

Laci te,

Hallod-e?

Jer ide,

Jer, ha mondom,

Rontom-bontom,

Ülj meg itten az ölemben,

De ne moccanj, mert különben

Meg talállak csípni,

Igy ni!

Ugye fáj?

Hát ne kiabálj.

Szájadat betedd,

S nyisd ki füledet,

Nyisd ki ezt a kis kaput;

Majd meglátod, hogy mi fut

Rajta át fejedbe...

Egy kis tarka lepke.

Tarka lepke, kis mese,

Szállj be Laci fejibe.

Volt egy ember, nagybajúszos.

Mit csinált? Elment a kúthoz.

De nem volt víz a vederbe',

Kapta magát, telemerte.

És vajon minek

Merítette meg

Azt a vedret?

Tán a kertet

Kéne meglocsolnia?

Vagy ihatnék?... nem biz a.

Telt vederrel a kezében

A mezőre ballag szépen,

Ott megállt és körülnézett;

Ejnye vajon mit szemlélhet?

Tán a fényes délibábot?

Hisz olyat már sokat látott...

Vagy a szomszéd falu tornyát?

Hisz azon meg nem sokat lát...

Vagy tán azt az embert,

Ki amott a kendert

Áztatóba hordja?

Arra sincsen gondja.

Mire van hát?

Ebugattát!

Már csak megmondom, mi végett

Nézi át a mezőséget,

A vizet mért hozta ki?

Ürgét akar önteni.

Ninini:

Ott az ürge,

Hű, mi fürge,

Mint szalad!

Pillanat,

S odabenn van,

Benn a lyukban.

A mi emberünk se' rest,

Odanyargal egyenest

A lyuk mellé,

S beleönté

A veder vizet;

Torkig tele lett.

A szegény kis ürge

Egy darabig türte,

Hanem aztán csak kimászott,

Még az inge is átázott.

A lyuk száján nyakon csipték,

Nyakon csipték, hazavitték,

S mostan...

Itt van...

Karjaimban,

Mert e fürge

Pajkos ürge

Te vagy, Laci, te bizony!

Szalonta, 1847. június 1 - 10

Radnóti Miklós: NEM TUDHATOM...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Rajki Miklós: Bíztató

Bíztatlak: Örülj!

Örülj a világnak,

Örülj a kinyíló virágnak,

Örülj a rikkantó madárnak!

A zöldlombos erdőnek, a viruló mezőnek.

Örülj a hasadó hajnalnak,

Éjben az égen ragyogó csillagnak!

A szép napra ébredő reggelnek,

A neked köszönő embernek,

S minden ártatlan gyermeknek.

Örülj a feléd küldött mosolynak,

A hozzád szóló szavaknak!

Örülj, ha egy ajtót neked kitárnak,

Ha valahol éppen tereád várnak!

Örülj, ha megfogják a kezedet,

Tanítsd meg örülni gyermeked!

Örülj és te is tárd ki szívedet!

Az öröm széppé teszi lelkedet és vidámmá kedvedet.

Örülj az ősznek, a tavasznak,

A fakadó rügyeknek, a lehulló lomboknak!

Nyáron a rekkenő melegnek,

Télen a hóval borított hegyeknek.

Örülj, ha jön egy zivatar,

Ha örülsz, akkor nem zavar.

Örülj a megkonduló harangnak,

A felröppenő sok - sok galambnak!

A felhangzó zenének!

Örülj minden csendes estének!

Örülj a farkát csóváló kutyának,

Örülj az egész világnak!

Hiszen annyi jó és szép van, aminek örülhetsz,

Örülj, ha valakivel törődhetsz!

Lásd meg mások örömét, örülj, ha bárkit öröm ér!

Örömöt adj minden kicsi örömért!

Az öröm az egy jó dolog,

akik örülni tudnak, azok boldogok.

Te is az lehetsz, ha akarod.

Somogyi Zsolt: Hogyha úgy érzed...

Hogyha úgy érzed, hogy rossz hozzád az élet

Mert a boldogságról nem mond szép meséket

Van, hogy másnak nyílnak néhanap a rózsák

Nem kerülheti el senki sem a sorsát.

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje

Minden nagy bánatnál van egy nagyobb bánat

Hiszen az embernek annyi minden fájhat.

El nem ért nagy álmok s elveszített társak

Sebek amelyek egy életen át fájnak

Annyi minden csalfa, könnyek a szemekbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje.

Túl leszel majd egyszer minden csalódáson

Nem azért van a szív, hogy örökké fájjon

Akármilyen hosszú nem örök a tél sem

És a legszebb rózsák neked hullnak végre.

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje.

Szabó Lőrinc

Idő

Év évre telt, évekre évtized,

s vitt, forgatott a forgó gömbsziget,

vitt a vén Föld, fényévek tengerén,

föl és le a Tejút fénykerekén,

a robbanás örvényében, amely

mindezt elkezdte. Könyv és sors, ezer

s ezer szikra gyúlt, látó gyökerem

nőtt a kövekbe, lelkekbe, velem

telültek Pest utcái, s én velük,

s lett élet, halál, lett történetük,

s míg minden jött s tűnt, ismétlődve, ma,

tegnap, holnap, mámora, undora

kéjnek s kínnak, gond, s új lakás, Buda,

s második gyerek, s millió buta

tragédia mindig, s komédia:

időtlen fények közt repűltem a

fényszigettenger porszemszigetén

szigetporszemek fényporszeme, én.

Tóth Árpád: Március

Március hónapra nem vagyok zavarban:

Ibolyadivat lesz a barna avarban,

Beljebb az uccákon s kijjebb a tereken

Ott is friss csokrait nyitja a szerelem.

.

Drága, szép, vad hónap, mely még hóval csapkod,

De félkézzel már a rügyek selymén kapkod,

Nyílik a kénytelen hosszú szobafogság,

S édes szájjal kurjant az ifjú Szabadság.

.

Petőfi hónapja! közibénk suhanva,

Bár lennél szabadság új, tündéri anyja,

Anyja szabad szónak s másnak, ami kell még,

Ne csüggednének a magyar szívek s elmék!

Anna Ahmatova

Arcomról a mosoly ledermed

Arcomról a mosoly ledermed.

Ajkam téli szélbe mártom.

Ma egy reménnyel kevesebb lett,

s eggyel több ének a világon.

Nem bánom,mi sír énekemben,

nevessék,szidják - arra szántam.

Megfulladnék a tűrhetetlen,

szerelmes,fojtó hallgatásban

Radnóti Miklós: TÖREDÉK

Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,

mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,

az áruló, a rabló volt a hős, -

s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,

már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,

mikor ki szót emelt, az bujhatott,

s rághatta szégyenében ökleit, -

az ország megvadult s egy rémes végzeten

vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,

mikor gyermeknek átok volt az anyja,

s az asszony boldog volt, ha elvetélt,

az élő írigylé a férges síri holtat,

míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

Oly korban éltem én e földön,

mikor a költő is csak hallgatott,

és várta, hogy talán megszólal ujra -

mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -

a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

JÓZSEF ATTILA: KOPOGTATÁS NÉLKÜL

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethesz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Ha elfáradtál....

Ha elfáradtál, mert elmúltak az évek,

ne csüggedj, keress a korodnak megfelelő szépet.

Ami mellett fiatalon elmentél rohanva,

most ráérsz megnézni, botra támaszkodva.

Nevess, nevess, a bajt soha ne keresd,

örülj a mának, holnap már rosszabb is lehet.

Keress barátokat, bánatodat oszd meg.

Ha osztasz bármit is, egyre kevesebb lesz.

Soha ne hidd, hogy sorsod a legrosszabb,

mindenki magát hiszi a legnyomorultabbnak.

Légy vidám – mert teljesen mindegy -

az élet úgysem áll meg, és úgy sokkal könnyebb.

Ne sajnáltasd magad, légy arra büszke,

sok mindent átéltél, és mégsem törtél össze.

És mert visszahozni semmit sem lehet,

fogadd el így, és élj emberhez méltó, derűs életet.

(Ismeretlen)

A költészet világnapjára - március 21

Konsztantyin Szimonov - VÁRJ REÁM

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

.

Várj reám, s én megjövök.

Fordulj daccal el,

ha álltatják ösztönöd,

hogy: feledni kell...

ha lemondtak rólam már

apám s lányom is,

s jóbarát már egy se vár--

...szinte látom is:

borral búsul a pohár,

s könnyet ejt szemük,

rám gondolva. De te várj

s ne igyál velük.

.

Várj reám! Ó átkelek

minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

"Szerencsés legény".

Nem tudhatja senki sem,

te meg én csupán,

hogy te jártál ott velem

öldöklő csatán,

s te mentettél meg, de hogy ?

Egyszerű titok:

várni tudtál rám, ahogy

senki sem tudott.

(Lányi Sarolta fordítása)

Weöres Sándor: Tavaszköszöntő

Sándor napján megszakad a tél,

József napján eltünik a szél,

Zsákban Benedek

Hoz majd meleget,

Nincs több fázás, boldog, aki él.

Már közhírré szétdoboltatik:

Minden kislány férjhez adatik,

Szőkék legelébb,

Aztán feketék,

Végül barnák és a maradék.

Endrődi Sándor - Tavasz felé

Tavasz s tél küzdenek egymással,

Harcol a fagy és napsugár

Egy-egy hiszékeny bokor ága

Rügyét is bontogatja már.

A völgyből egy legény siet föl,

Útközben vígan fütyörész...

Mily könnyű fiatalnak lenni,

S öregnek lenni mily nehéz!

A nedves, földszagú barázdán

Itt-ott piros bogárka fut,

Odább, a lejtős erdőszélen

Labdáznak immár a fiúk;

Cikázva gabalyodik össze

Amennyi láb, amennyi kéz -

Mily könnyű fiatalnak lenni

S öregnek lenni mily nehéz!

Amott a szürke dombok alján

Egy ifjú pár jön boldogan,

Ahogy az útra fel lebegnek,

Elnézem őket hosszasan.

Lelkem a messze múltba röppen,

S szemem lassanként könnybe vész...

Mily könnyű fiatalnak lenni,

S öregnek lenni mily nehéz

KÁNYÁDI SÁNDOR

EGYSZERŰ ÖRÖM

Öröm már az is, ha a Nap

bőkezűbb, mint a tegnapi,

egy kis langymeleg, annyi csak,

hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,

s meghervadjon a jégvirág,

hogy elláthass a sarokig,

csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,

véred is enged, csörgedez,

jeget-pengető hangot ad;

ennyi kell, egy kis enyhe fény,

és amíg csöpög az eresz,

indulót vacog a fogad.

Farkas Éva - Csak egy délután

Ülj ide mellém, fogd meg a kezem,

Hagyd, hogy behunyva maradjon szemem.

Nem kérdezek, és most te se beszélj,

Hallgasd, ahogy a csend nekünk mesél.

A hétköznapok kínjai után,

Legyen szép ünnep ez a délután.

Nem kell ígéret, nagy fogadkozás,

Csak ez a csendes, néma kézfogás.

Úgy menj el majd, hogy észre ne vegyem,

Milyen gyorsan múlt az én ünnepem.

Valóság volt? Lehet, álom csupán,

Hogy a miénk volt egy egész délután.

Garai Gábor : Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!

A többivel megbirkózom magam.

Akkor a többi nem is érdekel,

szerencse, balsors, kudarc vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,

nem kell más, csak ez az egy oltalom,

még magányom kiváltsága se kell,

sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,

ha jókedvemből, önként tehetem;

s fölszabadít újra a fegyelem,

ha értelmét tudom és vállalom,

s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

S hogy a holnap se legyen csupa gond,

de kezdődő és folytatódó bolond

kaland, mi egyszer véget ér ugyan –

ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

Osvát Erzsébet: Mondóka

Sándor, József, Benedek,

Fagyoskodtunk eleget.

De fukarul őrzitek a meleget!

Három ravasz zsugori,

Bontsátok a zsákot ki!

Fusson a hideg,

jusson a meleg:

erdőre,

mezőre,

libalegelőre

a kiskertbe,

házba,

házunk udvarára.

Gyertek szaporán,

Hozzátok a zsákot

Bontsátok a zsákot!

Irgum-burgum-murgum,

Meddig várjunk rátok?

Juhász Gyula: Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el,

De az idők végéig megmaradnak,

Mint csillagok ragyognak boldogan

S fényt szórnak minden születő tavasznak.

Valamikor szép tüzes napok voltak,

Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.

Ilyen nap volt az, melynek fordulója

Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai

És lángoló Petőfi szava zengett,

Kokárda lengett és zászló lobogott;

A költő kérdett és felelt a nemzet.

Ma nem tördel bilincset s börtönajtót

Lelkes tömeg, de munka dala harsog,

Szépség, igazság lassan megy előre,

Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz,

És emlékezve mámoros lesz tőled,

Tűnt március nagy napja, szép tavasz,

Mely fölráztad a szunnyadó erőket,

Mely új tavaszok napját égre hoztad,

Mely új remények ibolyáját fontad.

Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,

Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

Petőfi Sándor: Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok! –

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,

Kárhozottak ősapáink,

Kik szabadon éltek-haltak,

Szolgaföldben nem nyughatnak.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordtunk!

Ide veled, régi kardunk!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,

Méltó régi nagy hiréhez;

Mit rákentek a századok,

Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

(Pest, 1848. március 13.)

Zanner Anikó - A tél bosszúja

Hidegen muzsikál a viharos szél,

ridegen jelzi ittlétét a tél.

Eddig ravaszul meghúzta magát,

most vicsorítva érezteti fagyát.

Fehéren bókolt a hóvirág,

ibolya szerénykedett kéken,

kidugta fejecskéjét a nárcisz,

szirmot bontott a szép hunyor.

Mostanra mindegyik lekonyult.

Vihog a tél sunyin bazsalyogva,

szegényeket jól kigúnyolja.

- Azt hittétek, nagyon enyhe leszek?

- Meggondoltam: nem így teszek.

- Nem megyek el, még maradok,

amíg itt leszek, fagyoskodjatok.

De...

Minden élőlény várja, hogy elmenjen,

a természet mielőbb újjáéledjen.

Ébredjen minden bokor, fa és virág,

szórja a Nap melengető sugarát,

a tavasz hozza el csodás varázsát.

Kun Magdolna: Ha fáj a lelked

Ha összezúzta lelked az ember és a világ,

s úgy érzed, annyira fáj, hogy nem bírod tovább,

hát keress magadnak egy rejtett kis zugot,

olyan zugot, hol elfeledhetsz minden bánatot.

Mert lehet, hogy a világ, csaló, hazug álnok,

de a romlatlan természet nyugalommal áldott,

olyan mélynyugalmú felüdítő csenddel,

aminek a szomorúság ellentmondani nem mer.

A természetben megleled mindazt a sok szépet,

amiben talán még sohasem volt részed,

azt az önfeledt és szabad, boldog szárnyalást,

amit akkor érzel, ha szíveden mosoly suhan át.

Aranyosi Ervin: Mire vágyom?

Én békére vágyom,

szerte a világon

és legyen valóság,

megvalósult álom!

Szeretetre vágyom,

néhány kedves szóra,

mosolynap ragyogjon

minden földlakóra!

Igazságra vágyom,

nyílt őszinteségre,

a hazugság szennye,

oldódjon fel végre!

Emberségre vágyom,

gyógyító esélyre,

minden gonoszságot

temessünk el mélyre!

És társakra vágyom,

igaz emberekre,

hogy a történetünk

válhasson kerekre!

Kézfogásra vágyom,

egy szívdobbanásra,

földi mennyországra,

s nem is vágyom másra!

Somogyi Zsolt : Hogyha úgy érzed........

Hogyha úgy érzed, hogy rossz hozzád az élet

Mert a boldogságról nem mond szép meséket

Van, hogy másnak nyílnak néhanap a rózsák

Nem kerülheti el senki sem a sorsát

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje

Minden nagy bánatnál van egy nagyobb bánat

Hiszen az embernek annyi minden fájhat

El nem ért nagy álmok s elveszített társak

Sebek amelyek egy életen át fájnak

Annyi minden csalfa, könnyek a szemekbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje

Túl leszel majd egyszer minden csalódáson

Nem azért van a szív, hogy örökké fájjon

Akármilyen hosszú nem örök a tél sem

És a legszebb rózsák neked hullnak végre

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje

Sohonyai Attila - Napról napra

…nem tudom milyen örökké szeretni.

Milyen, ha lehozzák a csillagokat.

Miként lehet valakivel megöregedni,

s szép szavakban esküdni, a valójában

bebizonyíthatatlant...

De azt tudom, milyen, utánad inni az üvegből,

milyen előbb takarni be téged, mint magam,

hogy reggel neked kedvedért kávét főzök,

s ha elönt a félelem, első, hogy téged felhívjalak.

Hogy mosolygok, ha sokáig készülsz,

és egyre jobban tetszik, mikor kócos vagy,

amikor a hibáinkat megnevetjük,

…amikor a biztonságot úgy hívod: „két karodban”.

…nem tudom milyen örökké szeretni.

Milyen, ha lehozzák a csillagokat.

Én azt tudom, hogy te vagy az a valami,

ami miatt akarom, hogy a mát kövesse,

mindig egy holnap.

Dóró Sándor: Minden csoda

"Mennyi mindent nem értékelünk amíg természetes,

nem látjuk az apró csodákat,

mikor a sors megálljt parancsol,

figyelünk mindenre, látjuk nyújtózni a fákat.

Észrevesszük, hogy milyen áldás, mikor a Nap ragyog,

emberek sétálnak a járdán,

átjár a nyugalom, te pedig hagyod.

Ami rossznak tűnik elsőre,

mögénézve csak felismerést hoz eléd,

hagy időt, hogy felismerd az okokat,

az élet egy új lehetőséget lehel beléd.

Ne rohanj mindig, nem muszáj jelet kapni,

anélkül is szeresd, hogy minden csoda,

vedd észre mennyire szerencsés vagy,

minden érted történik, mindennek megvan az oka. "

Csokonai verséből ez a sor :

Kedv, remények, Lillák, isten véletek

Benedek Elek

Tavaszi ének

Isten áldott napja csak elmosolyodik:

Megmozdul a vén Föld s mindjárt tavaszodik.

Kibújik a fűszál s csudálva csudálja:

Hová lett Tél apó hófehér bundája.

Mi ez? Valóság-e? Vagy tán csalfa álom?

Imé, már bogárka mászik a fűszálon.

Tegnap még szendergett a Föld kebelében,

Ma már sütkérezik a Nap melegében,

Virágrügyek a fán már nem álmodoznak,

Áldott nap csókjára mind kibomladoznak.

Látom már, tudom már: két-három nap múlva

Valamennyi fa lesz virágba borulva.

Híre sincs, nyoma sincs a nagy csendességnek.

Pacsirta nótája száll a magas égnek.

Versenyt énekelnek a dalos madarak.

Ez a legszebb verseny. Nincs miatta harag.

Zümmög a méhecske. Futkároz a hangya.

Lót-fút, serénykedik. Nem hallik a hangja.

Szeretném hallani. Nem hallok semmit sem.

Ne búsulj, kis hangya! Hallja a jó Isten.

Megtelt a határ is szántóvető néppel,

Vidám arcú gazda eke után lépdel.

Szíve meg-megdobban édes boldogságtól,

S imát küld az égbe dalos pacsirtától.

Én is a kertemben elbűvölten járok,

Reám mosolyognak csudaszép virágok.

Hosszan nézem a fák szép virágos ágát,

S áldva magasztalom Isten nagy jóságát.

Áldom, Isten, áldom a te szent nevedet,

Kinek egy szavára a Föld felébredett.

Ki ha nem akarnád: madár nem dalolna.

Ez az egész világ olyan néma volna!

Áldom, Isten, áldom a te szent nevedet!

Te ébresztéd fel a szendergő rügyeket.

A Nap mosolygása a Te mosolygásod,

A mi szépet látok, a Te alkotásod.

Minden a Te műved: az Ég, a Föld, a Nap;

Hogy a merre nézek, virágok nyíltanak.

Te ékesítéd fel az egész világot.

Legyen a Te neved mindörökké áldott!