Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

László Ilona – Veled

Hozzám nőttél észrevétlenül,

Beépültél húsomba, vérembe,

Itt élsz velem legbelül,

Tested lenyomata beégett testembe.

Szemeid néznek vissza tükrömből,

Mosolyod lebeg az éjszakában,

Ajkad mesél vágyról, szerelemről,

Ismertelek már egy más világban.

A szeretetnek vagy örök szelencéje,

Flastrom az összes sebemre,

Az odaadás forró, édes kemencéje,

Nyugtató csók a lelkemre.

Nem tudunk semmit a jövőről,

Csak tobzódunk önfeledten a mában,

Pillanatokat lopunk az időből,

S a végtelent leljük egymás karjában.

Varró Dániel

ESZEDBE JUT, HOGY ESZEDBE NE JUSSON

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

valahogy mégis elfelejteni,

leírod, aláhúzod, kiragasztod,

szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,

az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,

leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,

elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,

a szíved közben összevissza ver,

sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt

el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -

mikor megnyugszol, akkor veszted el.

Pilinszky János

Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,

maradék szemérmem némasága ez,

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,

sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:

mint Izsák az atyját, én se kérdezem,

mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,

szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:

minek adtál ennem, ha nem eleget?

miért vakitottál annyi nappalon,

ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,

fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,

karjaid közt végre kisírom magam,

csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,

ennem is ha adtál, soha magadat,

örökkön-örökké sírok amiért

annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,

ahogy szoritásod egyre hevesebb,

ahogy ölelésem egyre szorosabb,

egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Karinthy Gábor

Szerenád

Azért jöttem, hogy felkeresselek.

Azért jöttem, hogy fenyegesselek,

hogy megharapjalak, hogy üsselek.

Azért jöttem, hogy megszeresselek.

Azért jöttem, hogy megsirassalak.

Azért jöttem, hogy szívig hassalak,

hogy könnyeimmel vérig mossalak.

Azért jöttem, hogy felforgassalak.

Azért jöttem, hogy cirógassalak,

hogy dédelgesselek, nógassalak.

Kettőnk fölött is lebukik a nap:

Azért jöttem, hogy egyszer lássalak.

Heine:

Bánat

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé,

Eljönni onnan, hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged

Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek,

Kergetni egy álmot, soha el nem érni

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet

Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet,

Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak

Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni

Mással látni meg őt és utána fordulni

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni, sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat

S imádkozni,

Hogy Ő sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig

Aztán, hogy elfordulok

Fáradt szememhez nyúlok

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul ítélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam, hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé ,már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak mily nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagy sokára mondanám halkan

Semmiség, csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

Ady Endre:

Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,

Erősnek hisszük szerfelett magunkat.

Lelkünk repül, száll, magával ragad,

Bús aggodalmak mindhiába húznak.

Csalóka álmok léghajóján

A vihar szépen fellegekbe tüntet,

Míg lenn a földön kárörvendő,

Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött - sok keserü álmunk,

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,

Szivünk a vágyak tengerén evez,

Hajónkat szélvész, vihar összetépi,

De egy zord erő küzdelemre készti.

Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,

Nincs egy reményünk, mely valóra válna,

Míg sírba visz az önvád néma átka.

Reményik Sándor

Én a szívemet...

Én a szívemet szétszakítottam:

ahány darabja, annyifele van.

Én azt gondoltam, hogy ezt így lehet

és csorbát nem szenved a szeretet.

Hittem, hogy minden darab új egész

s akit szeret, azért mindenre kész.

Mindenre kész, - de ah, - erőtelen

e balga, szétforgácsolt szerelem.

Ez a tudat éget, mint a kereszt

én Istenem, nem így akartam ezt.

Nem így: kapni más lelke aranyát

s cserébe tarka rongyot adni át.

Arany lélekkapun menni által

s fizetni pár színes szóvirággal.

Egyformának lenni mindenkihez:

emberfeletti nagy szív kell ehhez.

Én a szívemet szétszakítottam

ahány darabja, annyifele van.

Pár rongydarab jutott mindenkinek

és nem jutott az egész senkinek.

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal –

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz,

mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy,

mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen,

nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,

Akkor – magától – minden elcsitul,

Akkor – magától – éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Rudyard Kipling - HA

Ha nem veszted fejed mikor zavar van,

s fejveszte téged gáncsol vak, süket,

ha kételkednek benned, s bízol magadban

de érted az ő kételkedésüket,

ha várni tudsz és várni sosem fáradsz

és hazugok közt se hazug a szád,

ha gyülölnek s gyülölségtől nem áradsz

S mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád.

Ha álmodol - s nem zsarnok az álmod,

gondolkodol - s becsülöd a valót,

ha a sikert, kudarcot bátran állod

s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,

ha elbírod, hogy igazad örökre

maszlag gyanánt használják a gazok

s életműved, mi ott van összetörve

silány anyagból építsék azok.

HAmind, amit csak nyertél, egy halomban

Van merszed egy kártyára tenni föl

S ha elvesztesz és elkezded újra,nyomban,

Nem is beszélsz a veszteség felől.

Ha paskolod izmod, inad acélhoz

S szíved is, mely nem a hajdani

Mégis kitartasz, bár misem acéloz.

S csak akaratod int:”kitartani”.

HA szólsz a néphez s tisztesség a vérted,

királyokkal jársz s józan az eszed.

Haellenség , de jó barát se sérthet

S mindenki számol egy kicsit veled

Ha a komor perc hatvan pillanatja

Egy távfutás neked s te futsz vígan

Tiéd a föld és minden ami rajta

és – ami több – ember leszel fiam.

Ellen Nitt: Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,

ragyogó tükör a tenger,

s hogy rejtett aranyszemecskék

kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell

szállni merészen a széllel,

s akkor a hajós csodákra lel,

az idô nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:

hullámok pörölye paskolt.

Ég s víz határa s a tengerfenék

derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,

nagyritkán kék a tenger,

és hogy üres és szürke, még ha

csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-

por és rög, semmi más:

nincs aranyszem a porban, melybôl ott

gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,

mint vágyva elôre törni:

keresni, kutatni, hol rejlik a mag,

s szeretni, és gyûlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,

átragyog kéken a tenger,

s tudni: tisztább öröm nincs a világon

mint az, ha ember az ember.

Remenyik Sándor:

NE ÍTÉLJ

Istenem, add, hogy ne ítéljek -

Mit tudom én, honnan ered,

Micsoda mélységből a vétek,

Az enyém és a másoké,

Az egyesé, a népeké.

Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem add, hogy ne bíráljak:

Erényt, hibát és tévedést

Egy óriás összhangnak lássak -

A dolgok olyan bonyolultak

És végül mégis mindnek

Elhalkulnak és kisimulnak.

És lábaidhoz együtt hullnak.

Mi olyan együgyűn ítélünk,

S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek -

Versben, s mindennapi beszédben

Csak a szükségeset beszéljem.

De akkor szómban súly legyen, s erő

S mégis egyre inkább simogatás:

Ezer kardos szónál többet tevő.

S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.

Mindenre ámen és igen.

Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.

Ámen. Igen. És a gonosztól van

Minden azonfelül.

1939

Wilhelm Nakatenus SJ (Aachen, 1682.)

Egy meghallgatott imádság

Erőt kértem az Úrtól,

s Ő nehézségeket adott, melyeken megedződtem.

Bölcsességért imádkoztam,

és problémákat adott,

melyeket megtanultam megoldani.

Előmenetelt óhajtottam,

gondolkodó agyat adott és testi erőt kaptam,

hogy dolgozzam.

Kértem bátorságot,

és Isten veszélyeket adott,

melyeket legyőztem.

Áhítottam, hogy szeretni tudjak,

és kaptam az Úrtól bajba jutott embereket,

akiken segítsek.

Kegyes jóindulata helyett alkalmat kaptam a jóra,

és mindent megkaptam, amire szükségem volt.

Imádságom meghallgatásra talált.

Mese Arról Ki Hogyan szeret _____ Somlyó György

Van, aki azt hiszi, tehet,amit akar,hisz, szeretik

Van, aki azt hiszi,tehet,amit akar,hiszen szeret

Van, aki úgy érzi, minden tettérevigyáznia kell, éppen, mert szeret.

Van akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.

Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.

De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel,s nem érti,

hogy mások feleletlenül a gyülölettel tévesztik össze a szerelmet.

Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely fénycsóvák csapdájába esett.

Van, aki úgy, mint oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.

Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.

Van, aki úgy, mint a radar, amely a repűlők útját vezeti a levegőben..

Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.

Van, aki vakon,mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.

Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.

Van, aki aki bölcsen, mint medve a téli álmot.

Van, aki önmagát szereti másban,

S van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

Ma kitörlök a naplómból

Két napot: a tegnapot és a holnapot

A tegnapból tanultam.

A holnap pedig a következménye lesz annak,

Amit ma teszek.

Ma azzal a meggyőződéssel

Nézek szembe az élettel,

Hogy ez a nap

Soha többé nem fog visszatérni.

A Ma az utolsó lehetőség arra,

Hogy intenzíven éljek,

Hiszen senki sem tud biztosítani arról,

Hogy látni fogom a holnapi napfelkeltét.

Ma elég bátor leszek ahhoz,

Hogy ne szalasszak el több alkalmat.

Csak egyetlen lehetőségem van érvényesülni,

Ma beruházok a legértékesebb

Erőforrásomból: az időmből,

A legbizonytalanabb munkámba:

Az életembe

Ma minden percet szenvedéllyel töltök,

Hogy a Mát egy különleges,

Egy páratlan nappá tegyem az

Életemben.

Ma szembeszállok minden akadállyal,

Amely az utamba áll,

Bízva benne, hogy sikert aratok.

Ma ellenállok a pesszimizmusnak

És meghódítom a világot egy mosollyal,

És pozítiv hozzáállással

Mindig a legjobbat várom.

Ma minden megszokott feladatomat

Fennkölt önkifejezésként végzem el.

Ma úgy töltöm az időt, hogy boldog legyek

És otthagyjam a lábnyomaimat,

És a jelenlétemet

Mások szívében.

Ma meghívlak Téged, hogy kezdjünk egy új korszakot,

Ahol álmodhatjuk,

Hogy minden, amibe belefogunk lehetséges

És mi meg is valósítjuk,

Örömmel és méltósággal.

Boldog napot és

Jobb holnapot kívánok!

Garai Gábor: Valahogy adj erőt…

Valahogy adj erőt nekem,

hogy ezt a két hetet kibírjam;

mint vak kéz érdes lemezen,

emlékeden dadog az ujjam.

Tapogatózva keresek:

- hol őriz belőled a város

kézzelfogható érveket

a lélek tapasztalatához.

Ülök az asztal-szegleten,

ahol ebédünk elfeleztük;

most egy fél-szavad fölszedem,

mint fél-pár elveszített kesztyűt.

De te magad nem vagy sehol.

És bűnöd sincs, mit elfeledjek.

Árván szédelgek csak komor

árnya körül fényes kezednek.

Ha most kérdeznél,

elmondanám

Volt egyszer egy este

amikor,

mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei,

tudtam

téged kereslek.

Fáztál,

és takarót adott neked a szeretet,

s egy pincér, meg a sötétség puha teste,

a bátortalan vágy,

hogy valakit ismét szeressek,

Mert féltem az újtól,

nehogy valakit ismét elveszítsek.

Volt egy mosoly is még

voltak lopott csókok,

lopott volt minden pillanat,

az örömök, a kínok.

Már tudom, semmi sem volt igaz,

már tudom,

illúzió volt minden

Nem volt igaz az ölelés...

...De nem fáj már: a Nincsen.

Most már szinte mindegy,

mit írtam akkor

mit éreztem éppen

Már nem karcolt több csíkot a bánat

az éjszakai égen.

Ne mondj semmit még,

mert véget ér az álom.

Felébredünk, s egymásra nézve

semmit sem találunk

Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,

szorítjuk a semmit

mert nem tudhatjuk mi jön még

meddig tart:

a Meddig?

Ne mondj semmit még,

így szótlanul szeretlek.

Olyannak, mint a kép:

mit önmagamnak festek.

Csak annyit mondj majd egyszer:

Jó reggelt ... az éjszakánknak vége

S megkapod az életet,

az életért cserébe.

Most legyünk csendben,

mert ránk zuhant az ég

Felállni nem lesz könnyű,

hallgassunk

most még...

Szabadi Lívia: Még csak...

Még csak tanulok repülni,

hozzád közelebb kerülni,

hogy értsd mit a szem nem tehet,

megértsd mit a szív már szeret!

Még csak tanulok repülni,

érzésekbe belemerülni.

Feledni a múltat, s élni a jelent,

jövőmet keresni, talán csak veled!

Még csak tanulok repülni,

bús álomba szenderülni,

ha veled sohasem lehetek,

lelkedben élve már szeretek.

Még csak tanulok repülni,

vágyban oly gyakran hevülni...

szenvedély szikráit szórva,

veled maradni egybeforrva.

Már megtanultam repülni,

szerelmes szívedben rezdülni.

Tudom, ez mindig így lesz jelen,

hisz ez éltet, ez a szerelem!

Szabadi Lívia: Döntések

Az út utánad, s előtted egyaránt szalad,

az élet csak előre, hátra sose halad.

A múlt ösvényein tekeregned de kár,

mert jelenedben mindig jövőd titka vár!

A szádba sült galamb magától nem repül,

a korsó kútról haza magától nem kerül,

a léted lelkedben jelent egész életet,

a világ forgásában csak egy lélegzetet.

Hinni hittel, tenni mindig csak tettel lehet,

hisz kaptál Istentől sorsot, egy röpke életet.

Végtelen időben a lét porszemnyi lehelet,

de rajtad áll, hogy hozod meg a döntéseket!

Múltad állóvizéről a hajó már kifutott,

s halad a cél felé, tudd meddig jutott...

mert az élet tengerén sok ugyan a hajó,

de kevés az olyan hely, ami kikötésre jó!

Szabadi Lívia: Kereslek...

Hajnal hulló harmatában,

Csillagfényes éjszakában,

Hullám törte tó tükrében,

Havas tájban, hóesésben,

Napsugarak melegében,

Árnyas fának levelében,

Vágyak sűrű erdejében,

Álmaimnak tengerében,

Madárdalos reggelekben,

Bíborvörös szerelemben,

Életemben, s életedben...

Megleltelek a szívemben!

Szabadi Lívia: Lényeg

Az élet olykor nagy gond,

de mindig igazat mond...

ha nem találod helyed,

felrázza bolond fejed,

ad egy pofont neked

és megmutatja, hogy

lehet tűz vagy ép jég,

szíved súgja mit lépj,

hogy itt vagy máshol

vagy a világon bárhol,

de megtalálod helyed,

s azt, ki szívből szeret!

Te vagy saját igazad,

mutasd meg magad!

És végül megérted...

Nincs rossz vagy jó,

csak néha egy szó,

ami ront vagy segít

vagy jókedvre derít,

mert itt vagy máshol,

vagy a világon bárhol

megérted a lényeget:

Te irányítod az életed!

Isten, hit, reménység segítse utadat,

szeretet érlelje benned a szavakat,

életed rajtad áll, találd meg önmagad!

Ma elmosogattam éppen este nyolcra,

Rakosgatom fel a bögréket a polcra.

Kettő van fületlen, de elölről szépek,

Egészen olyanok, mint a többi épek.

Csak a fületlen részt hátulra kell tenni,

S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni!

Mert hiszen töretlen használhatóságuk,

És csak szépséghiba ez a kis hibájuk.

Most az jut eszembe: sok felebarátom,

Hogyha képletesen fületleneknek látom,

Úgy teszem-e őket életem polcára,

Hogy ne lássak mindig arra a hibára?

Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra,

Mert csak ha így térek egykor nyugovóra,

Akkor tesz el úgy az igazságos Isten,

Ahogy a bögréket rakosgattam itten:

A mennyei polcra nagyirgalmú szemmel,

Hátrafelé az én letörött fülemmel.

(Máriássyné Szemere Katinka: A fületlen bögre)

Várnai Zseni:Úgy megnőttél

Amikor még piciny voltál,

olyan nagyon enyém voltál,

engem ettél, engem ittál,

rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,

mindig messzebb, messzebb mentél,

először csak a kiskertbe,

aztán a nagy idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel

akkor is nem engem érzel,

nem anyádat, nem apádat,

valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,

már a válladig sem érek,

alig-alig hihetem már,

hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,

vagy Te lehettél parányi?

Sosem voltál nehéz nékem,

nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,

ágaskodik hát a lelkem,

nőni akar, hogy elérjen,

homlokodig hogy felérjen.

Húzol engem TE fölfelé,

mint a napfény maga felé,

fát, virágot, lombos ágat-

fölemeled az anyádat

Elekes Ferenc: Sorsnak nevezi

Az ember jár-kél gyanútlanul,

meghall és meglát dolgokat,

megbotlik, s nem tanul.

Az ember olykor számotvet s keresztet,

ha van benne Isten,

az ember visszanéz, s lám,

ahányszor győzött, annyiszor vesztett.

Értelmét kutatja szónak, tettnek,

társakat keres, s ha befogadják,

úgy él akkor is, mint a kivetettek.

Az ember hányódik,

tegnap ott, ma itt,

az ember gyáván sorsnak nevezi

gyarlóságait.