Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Wass Albert

Csak csendesen

Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,

csak nagyon halkan, nagyon csendesen.

Amerre járunk,

ne rezzenjen egy kis levél se meg,

ma lelkem olyan mint a tó:

legkisebb rezzenéstől megremeg.

Gyere a templomunkba:

a bükkerdő ma vár,

a Csend harmóniája

ott megint a lelkünkbe talál.

Gyere velem...

csak szótlanul, csak csendesen,

csak csendesen...

Wass Albert: Rügyek

Az orgona-bokorra cinke szállt,

s a kis rügyeknek halk titkot súgott:

a dombon látta már a napsugárt,

már jönni fog,

s a lombok börtönére fényt havaz!

Smaragd szívekben felpezsdült az élet.

Csodás remény: valahol újra éled

egy régi álom, csillogó tavasz.

Lelkünkben is

ilyen rügyecske tán a gondolat.

A jég alatt

szellem-páncélzat védi: kőkemény.

Egy forró csókra hirtelen kipattan,

s dalos tavasz lesz: csengő költemény.

Régóta olvasgatom itt a szebbnél szebb verseket, ha szabad én is hozzátennék egyet, bár a szerzője számomra ismeretlen

Megelégedés

Van egy virág, egy ritka szép virág

mely ülteté áldott égi kéz.

Hol ez virul, ott a boldogság lakik,

hol nem virul, ott az élet oly nehéz.

Oly könnyű volna ezt megszerezni,

s akik bírják, számuk mégis oly kevés.

Keresnék, ám de rosszul keresik,

e szép virág a megelégedés..

A legnagyobb rész abba a hitben él,

hogy e virág fenn, magasan virít.

Mily balgaság! a völgybe szállj alá,

ott nyitja bűvös, bájos szirmait!

Fenn a tetőn a vész zúgása jár,

s e szép virág a vészt állja ki.

Ő gyenge, csendes, lágy szellőt óhajt,

mely úgy enyelg, mely úgy tud játszani.

Ne véld, hogy a tied is nem lehet,

az Alkotónak áldott, szent keze.

Beoltá egy ágacskán pontosan,

minden teremtméyinek keblébe.

Az oltvány mérsékelt hevet kíván,

kiszárad a nap lángsugarában!

Tudd mindig mérsékelni vágyaid,

s boldogságod biztosítva van!

Ne arra nézz, más mily sokat kapott,

gondold inkább, hány maradt még, akit

boldoggá tenne csak egy része annak,

mi téged, mint egész sem boldogít!

S bár több van egynek, másnak kevesebb,

kellő mértékben áld mindig az ég!

A büszke tölgynek zápor árja kell,

a fűszálnak egy harmatcsepp elég!

Wass Albert: Tavasz-várás

Érzed? Jön a tavasz,

a fák alá

már tarka-fátylú verőfényt havaz.

A messzeségből hírnök érkezett:

madár lebeg a rónaság felett

s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.

Ugye testvér,

csábítanak most halk melódiák,

ezer kis visszatérő róna dal,

S ugye neked is tarka a világ,

s az álmaid megannyi könnyű lepkék:

már nemsokára zöldül a levél,

és visszaszáll a tavasz és a fecskék,

és a fecskékkel ő is visszatér...

Ha jönne már...

úgye testvér, megálmodod mi lenne?...

S egy kis meleg

belopódzik halkan a szívedbe...

Végül

Ha megkérdezem:

szeretsz-e?

Ne szólj, ne bólints.

Van dobod, szájharmonikád?

Vedd a szádhoz,

fogd a kezedbe,

és játssz valami

olyan zenét,

amit csak te,

más senki sem ért.

Mintha titkos levelet írnál,

csak nem kell bélyeg,

meg postaláda.

Szívedben várok a válaszért.

(Birtalan Ferenc)

Birtalan Ferenc:

Érdekes

Amikor a felnőttek szerint rosszak vagyunk,

annyi mindenre emlékeznek,

hogy így, meg úgy...

és akkor ők...

Akkor ők is gyerekek voltak,

és nem emlékezhetnek arra, hogy így, meg úgy,

mert ahhoz előbb felnőttnek kell lenni.

De ezt nekik is hiába magyarázták.

:o)

Az örök kedvenc Shakespeare-től

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt,

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

részeg vagyok és mindig szomjazom.

KEREKES LÁSZLÓ - NAPTOLVAJ

Egy tollvonás kiszántja

Mélyéről a százéves bánatot

Egy pillantás kitárja

Sarkig a szívbeszorult ablakot

Csak emeld arcod

Az öledbe hulló

Végtelen felé

Csak lásd a távolt,

A lelkedbe búvó

Jeltelen zenét

Te az életed hordod:

Hamvából is - az elszökött Napot

S tenger kékjévé oldod

A szürkévé gyávult pillanatot.

Ivan Krilov: A kvartett

Egy maki,

egy vén csacsi

egy kecskebak

egy tányértalpú medvével karöltve

elhatározták, hogy kvartettet játszanak:

szereztek két hegedűt, nagybőgőt, kottát és brácsát,

hogy mindazok, akik hallják, megcsodálják

őket, s így felszerelve leültek a földre.

Izgatottan rángatták a vonókat,

de csak visongtak mind a hangszerek.

"Testvéreim - kiált a majom -, ácsi, ácsi! Várjatok csak!

Hiszen így muzsikálni nem lehet!

Nem ültök rendesen!

A kecskebakkal üljön szembe

tányértalpú medve,

és a szamár meg szembeül velem!

Így! Most aztán, ha rázendítetek,

táncra kerekednek az erdők és hegyek!"

Hát átcsoportosult a társaság,

de bizony, így is baj volt a zenével.

"Hopp! Megvan! - így kiált

fel a szamár. - Higgyétek el,

ha egymás mellé ülünk, nem lesz itt semmi baj!"

Nosza, egymás mellé ültek hamar,

de az összhang most is éppúgy hiányzott.

Vita kerekedett, elhangzott száz ok,

hogy ki üljön, ki merre,

hol üljön a majom és hol a medve.

Kíváncsiskodva egy pacsirta szállt oda,

hogy micsoda e pokoli zenebona?

"Ó, hát segíts mirajtunk - esdekeltek -,

teremts közöttünk némi rendet,

mert láthatod, van ám kottánk és hangszerünk:

csak biztosan nem jól ülünk!"

A kis pacsirta meg ezt válaszolta:

"A muzsika tudás és hallás dolga:

ezért, barátaim, ülhettek ti akárhova,

mégsem lesz muzsikus belőletek soha."

/Ford.:Végh György/

Egy festőt egyszer arra kértek,

rajzolja le a békességet.

A feladat egyszerünek látszott,

s ő nyomban neki is látott.

Rajzolt tengert, széltől mentesen,

rajta egy hajót, mely állt csöndesen.

Utasa mind lusta álomba merült...

s a kép összegyűrve a szemétbe került.

Nem békesség volt a papíron,

hanem szélcsend és unalom.

Aztán újabb rajzba kezdett,

s egy szunditó öreg bácsit festett.

De békességet nem ábrázolt ez sem,

nekiállt hát, hogy tovább keressen.

Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,

békésen legelésző bírkanyájat...

A papírkosár lassan tele lett,

s közben be is esteledett.

Ám az este sem volt békés,

messziről hallatszott a mennydörgés!!!

Vihar közeledet, az ég rengett,

a festő az ablaknál töprengett,

Nézte a szélben sodródó leveleket,

a villámokat, mik átjárták az eget!!!

A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,

kövér esőcseppek verték az ablakot.

A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,

Istent kérte hát, hogy csodát tegyen!!!

Tekintete ekkor ismét a fára esett,

s ott meglátta, amit egész nap keresett.

A fa egyik vastag benső ágán,

úgy a fának szíve táján,

a viharról szinte mit sem sejtve,

ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve!!!

Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég!!!

Ez hát az igazi békesség!

"Uram, te megmutattad békességedet!"

- szólt a festő, és nem tévedett.

Csodálatos isteni békesség ez,

mit a viharban alvó madár jelképez!!!

A világ legyen bármily nyugtalan,

ha szívünkben Isten békessége van!!!

Ő minden gondot vállára vesz,

s bennünket szabaddá, békéssé tesz!!!

Az Ő békessége tökéletes,

minden félelemtől mentes!!!

Kaffka Margit: Rügyek

Jöjj, nézd kicsikém!

Télies, szürke gallyak hegyén

Bársonyos, hűs pici rügybe zárva

Szunnyad a vén bokor ifjú ága,

Száz színes, illatos, dús virága, –

Itt benn vár, – pihen.

– Úgye, csoda ez, kicsinyem?

Halld, halld, a madár!

Fészket rak, hogyha párra talál.

– És őrzik, etetik, féltik, ójják,

A pici eleven sok fiókát

– Mind fura, nagyétű, hangos jószág,

S lassan – nagyranő.

– Fiam! Tietek a jövő!

Beh kék a szemed,

Amikor fénylőn visszanevet!

Kis ember, fiókám, szívem, vérem!

Virágom, levelem, – reménységem!

Minden árny, minden lomb téged védjen!

Élj dús tavaszt!

Áldott a dalod, az útad!

KÉSIK A TAVASZ

Tavasszal a három barát:

Sándor, József, Benedek -

teli pakolt három zsákot,

s cipelte a meleget...

Minden évben így volt eddig,

de most - lássatok csodát -

szőrén - szálán felszívódott

ez a három jó barát.

Sem a Sándor, sem a József,

s ugyanígy a Benedek -

nem hozott az idén semmit...

de főként nem meleget.

Fogunk vacog, ázunk, fázunk,

didereg a sok madár...

minden felnőtt, minden gyerek

három teli zsákra vár.

Nézegetem a naptárat:

Sándor, József, Benedek...

elmúlt már a névnapotok,

itt lenne a helyetek.

Tagore

BAJADÉR

Az út porán Madera kapujánál

Ugaponta közönyösen hevert.

A kapu zárva volt, a lámpa oltva,

az ég bús arca felhőkkel kevert.

A jámbor alvó mellett csöndbe rezzent

egy női láb. Az ékszere dalolt.

A pap ocsúdva látja, lámpa lobban,

s két szem tekint rá, lágyan, mint a hold.

A bajadér bámulta Buddha papját,

kösöntyű lángolt pálma-termetén

és részegen az ifjúság borától

szólt az alvóhoz: "Mért vagy itt, szegény?

Nem méltó hozzád a por és a bánat,

"ne a port csókold, adj csókot nekem",

... "Csak menj előre lassan, én követlek,

ha kell, melletted termek, gyermekem!"

Szilaj villám nyargalt az égen által

és Ugaponta mélázott tovább,

a lány remegve menekült hazáig

és ő szomorún nézte lábnyomát.

*

És múlnak hónapok esőbe, fénybe

és Ugaponta némán megbúvik.

És a tavasz jön tréfás furulyákkal -

akkor a Szent kimegy a kapuig.

Ki fekszik ott Madera kapujánál,

ki az, akit az úti por takar,

ki az, kinek kelés nő rózsa-mellén,

s elpoklosítja a fekete var?

A bajadér! A pestis rágja testét!

Ide kergették a kapu elé!

Nincs egy barátja, aki száraz ajkát

egy korty szelíd vízzel üdítené!

Ugaponta fejét ölébe vette,

és ült vele az út porába lent

és megitatta és sebét bekente

és megszentelte életét a Szent.

"Ki vagy?" kiált a nő, "Irgalmas angyal!"

"Te jó, miért adsz annyi jót nekem?"

"... Mert megígértem, hogyha kell, követlek,

s most itt vagyok melletted, gyermekem."

VAK LEÁNY

Egy vak leány jött a kertembe reggel

s virágfüzért adott, zöld levelekkel.

Én a virágot a nyakamba tettem

s könny csillogott föl mind a két szememben.

A lányt megcsókoltam, majd szóltam: "Áldott,

vak vagy te is, akárcsak a virágok.

Te nem tudod, hogy mily szép, amit adtál

és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál".

LÁMPA AZ ÚTRA

Béke veled, béke szívem.

Válni kell, váljunk szelíden.

Teljesülés ez a bús út.

Nem halál. Mondj néma búcsút.

Bánatunkból dal, mesés lesz,

vágyunkból emlékezés lesz.

A fészekről messze röppen,

száll, tovább, vidám körökben.

A kezed még lanyha, drága,

halk legyen, mint éj virága.

Csöndben állj, Föld és - csodás dal -

most beszélj a hallgatással.

Lámpámat magasra tartva

fényt vetek nagy-nagy utadra.

Tagore

Csalogány csattog. Honnan tudta már

a fény előtt, hogy kél a napsugár,

midőn még az éj sárkánya az ég

köré fonta fekete kötelét?

Szárnyas kis hírnök, hogy talált reád

Kelet heroldja a sötéten át,

míg szunnyadtál a bozótban, s a lomb,

az ég sátra sűrűn föléd hajolt?

Az éjbe-merült táj felett a te

dalod volt az élet üzenete.

Ébredj, alvó, emeld fel homlokod,

öleld az áldó, vérpiros napot,

s zengd a csalogány ujjongó dalát

Ismeretlen

Őszi felhő a szívem,

fátylán át nézi lelkem a világot,

köd emberek közt félve járok.

S napfényre vágyom

tüzes érzelemre,

melynek lángját

nem oltja el az este,

csillagok fénye alatt

él tovább egyre,

s tűzvirágként beragyogja

a születő szerelmet.

de csak esőcseppekkel sírok,

s áztatom fáradt szívem,

szürke világom betakar,

s nincs kiút belőle.

De hiszek mégis

a szerelem erejében,

hogy napfényt hoz

a szürkéskék égre,

s akkor dalolok majd

mint teszik az angyalok,

kiknek a világ

örökké ragyog.

KIRE BÍZZAM?

Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?

Milyen hazába, kinek írjam?

Milyen motetta szent hevére,

Milyen ezüstbe fürdő éjre,

Milyen barbár, durva szavakra,

Lódobogásra, lélekharangra,

Milyen vajúdó állati testre,

Milyen villámra, fergetegre,

Milyen ugarba vetett magra,

Milyen vulkáni tűz-salakra,

Milyen kardélen kéklő fényre,

Milyen irdatlan szenvedélyre?

Égő könnyek, ha megerednek

Milyen folyammal versenyezzek,

Milyen áradás, lavina, átok

Rejtse magába elmúlásod,

Zsombékjaim zsurlóhegyére

Milyen apadó ártatlan vérre,

Hová rejtsem el hallgatásom,

Keresztre vert feltámadásom

A fájdalmat mert szóra bírtam?

Ha nem vagy a titkot kire bízzam?

(Koosán Ildikó)

Dsida Jenő: A KIS VIRÁG

Árnyékos erdőn

Bolyongtam én,

Sötétzöld sátor

Borult felém.

Egy kis virágot

Találtam ott,

Amely csillagként

Világított.

Utánanyúltam,

De kérve kért:

"Ne ölj meg! Nagy kár

Egy életért!"

Gyökérrel együtt

Kivettem őt,

Elültetém a

Házunk előtt.

Kertünk csendjében

Lel most hazát,

S virulni fog még

Sok éven át.

Garai Gábor:

Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást Uram!

A többivel megbirkózom magam.

Akkor a többi nem is érdekel,

szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,

nem kell más, csak ez az egy oltalom,

még magányom kiváltsága se kell,

sorsot cserélek bárhol, bárkivel,

ha jókedvemből, önként tehetem;

s fölszabadít újra a fegyelem,

ha értelmét tudom és vállalom,

s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

S hogy a holnap se legyen csupa gond,

de kezdődő s folytatódó bolond

kaland, mi egyszer véget ér ugyan -

ahhoz is csak jó kedvet adj, Uram.

Himnuszunk is úgy kezdődik, hogy a jó kedvet említi előbb, aztán a bőséget...