Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Reményik Sándor: Sziklák

A kősziklákat mindíg irigyeltem,

Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,

Állják a villámot, ha rájok sujt,

S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.

Számukra soha sincs "talán", se "hátha",

Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,

Mint zord, erős és önhitt férfiak,

És hófuvásos, sivatag-nagy télben

Fejükön csipkés jégből a sisak.

A kősziklákat mindíg irigyeltem.

A kemény szót most megtanulom én is,

De szívem bánja, mit kimond a szám,

Ajkamon éles az ige, mint a kard,

De belül egy hang kérdez: "igazán?"

S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

Már megtanulok én is síkraszállni,

S nem hajigálni kő helyett kenyeret,

S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,

Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.

Kőszikla, min a csákány eltörik.

Ó, de belül fáj keménynek lenni!

Tóth Árpád:

Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szivembe visszatér

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Sajó Sándor:

Nagyapám

Az én nagyapám haja hófehér

Magyarországon lakunk, ő meg én,

De mégis nagyon messze van szegény.

Vannak ott erdők, szép nagy zöld hegyek,

Karácsonyfából álló fenyvesek,

Nyaralni oda mégsem mehetek.

Piros alma terem az almafán,

Abból sem küldhet nékem nagyapám,

Pedig az ő faluja is hazám.

Másképp lesz ez, tudom, nemsokára,

Ha megnövünk mi is akkorára,

Együtt megyünk az ő falujába.

Visszavesszük a kerti almafát,

A zöld erdőt, az ős magyar Hazát,

A fehérhajú szegény nagyapát.

Aranyos!!! :)))

Ezek után tuti marad a tavasz....

ózsef Attila

TAVASZ VAN! GYÖNYÖRŰ!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,

A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,

Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik

Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,

Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.

Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!

Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -

A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Szívem tavaszból télbe vált

Szívem tavaszból TÉLbe vált.

Mi idézi meg a halált?

Mikor megláttalak tetszetTÉL.

Vidám voltál, nevetTÉL.

Sajnos én tudom, s vidámságod bánatom,

Hogy csak vidám voltál, s nem boldog

Meghallgattál, megszeretTÉL...

Örültem, hogy enyém letTÉL

Sajnos később elmenTÉL,

S végleg elfeledTÉL.. :(

Dsida Jenő: Erdélyi gyermek imája (Kolozsvár)

Nagy kerek világon

van egy kicsi ország,

kicsi Erdélyország.

Parányi kerek folt

a kerek föld hátán,

De ha a világra

sötét este szállott

s kikönyökölsz fényes

csillag-ablakodon,

ugy-e, jó Istenkém,

mégis megtalálod,

ugy-e, megtalálod?

Kis Erdélyországban

van egy pici gyermek,

akinek ajkai

imákat rebegnek:

Parányi bogárka

nagy füves mezőben,

de ha már az este

harmat-könnyet ejtett,

jóságos szemedet,

ugy-e, én Istenkém,

mégis rámfelejted,

ugy-e, rámfelejted?

Így imádkozom én

minden este szépen:

Töröld le a könnyet

az anyám szemében.

Aztán imádkozom

küszködő apámért,

tanító bácsiért,

mindennapi jóért,

s imádkozom mindig

összetett kezekkel

Elek nagyaóért,

drága nagyapóért.

Hajnali nyomok

Látom: ma erre jártál,

nyomot hagytál a harmatos gyepen.

A madarak is tán azért dalolnak,

s az Isten is azért mondá talán:

ma szép idő legyen!

Azért kelt fel a nap is ilyen korán,

hogy csókolhassa azt a kis nyomot,

amely a bükkerdőig elvezet.

A bükkerdőbe már be sem tekint:

a bükkerdőben úgyis elveszett.

Azért esett ma harmat,

hogy merre jársz, parányi nyom legyen.

S legyen amit egy furcsa vándor

csókolgasson a harmatos gyepen.

/Wass Albert/

Ellen Nitt:

Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,

ragyogó tükör a tenger,

s hogy rejtett aranyszemecskék

kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell

szállni merészen a széllel,

s akkor a hajós csodákra lel,

az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:

hullámok pörölye paskolt.

Ég s víz határa s a tengerfenék

derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,

nagyritkán kék a tenger,

és hogy üres és szürke, még ha

csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-

por és rög, semmi más:

nincs aranyszem a porban, melyből ott

gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,

mint vágyva előre törni:

keresni, kutatni, hol rejlik a mag,

s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,

átragyog kéken a tenger,

s tudni: tisztább öröm nincs a világon

mint az, ha ember az ember.

Fordította: Képes Géza

HENKEE

Ahol az íriszek nyílnak

Ahol az íriszek nyílnak,

ott lakom Én,

indigó-selyme

Nekem bont kelyhet,

s táncol rajta a fény.

Ahol óceán partot mos,

ott lakom Én,

s fehér gyöngyöket,

kagyló-szelencben

Nekem őriz a mély.

Ahol szárnnyal kél a Hajnal,

ott lakom Én,

s ringó pirkadat

halvány alakban

harmatot hord Felém.

Ahol mások már nincsenek,

ott lakom Én,

s csendem zenéje,

némán mesélve

Nekem dúdol Reményt.

Őri István

Döbbenés

Néha rádöbbenek, hogy

bármikor elveszthetlek

s arra, hogy nem elég

ha csak egyszer mondom,

hogy szeretlek.

Hogy bármikor történhet Veled

vagy velem valami,

hogy milyen jó hangodat hallani.

Arra, hogy milyen nehéz

néha őszintének lenni

és milyen könnyű

egy szóval megbántottá tenni.

Hogy meg kell mondani

ha valami fáj,

arra, hogy mindent tönkretehet

egy összeszorított száj.

Hogy túl rövid az élet

arra, hogy veszekedjünk

s, hogy mindig csak

jobb sorsot reméljünk.

Arra, hogy mindig kell,

hogy legyen erőnk arra,

hogy nevessünk

s mindig kell idő arra,

hogy szeressünk.

Juhász Magda

Vigyél magaddal

Vigyél magaddal, szépen kérlek,

fáradt a szív, és zokog a lélek.

Vigyél magaddal, egy szebb világba,

ahol a Jóisten, tevéled várna.

Vigyél magaddal, itt minden kietlen,

a tűz is kialudt, magányos szívemben.

Vigyél magaddal, itt hagyok mindent,

hogy befogadjon, kérd meg az Istent.

Vigyél magaddal, úgy fáj a magány,

lelkem már örökké, a sírodnál áll.

Marie Marel

Mea culpa...

Uram, ha vagy, mutasd hatalmad!

Erőim elfogytak. Adj nyugalmat.

Mutass utat! Mondd, mit tegyek?

Nem kértem tőled csak békés életet.

Add vissza Őt, hogy legyen társam,

Vagy mondd, hogy hiába vártam,

szólíts magadhoz! Mutass jelet!

Uram, az élettel mitévő legyek?

A világot köröttem mindig szerettem,

tiszta emberségre gyereket neveltem,

de hibás volt minden, mit álmodtam.

Mindent, mit vágytam elrontottam.

Próbáltam a léttől egyedül nem félni,

próbáltam parancsaid szerint élni,

de legyőzött a zord világ hatalma.

Mea culpa...Mea maxima culpa...

www.poet.hu

Turmezei Erzsébet: Új évi kérés

Láttam Uram

Az egyik béna volt, a másik aszott sárga,

vagy nem volt lába...

De a Te fényed hullt a betegágyra...

S hitükkel elrejtőztek Nálad,

s úgy hordozták mázsás terhüket a

Te erőddel,

mint szalmaszálat.

S láttam, szalmaszál alatt roskadókat,

mert mázsás teher könnyű,

mint a kis szalmaszál, - Veled,

De nélküled?

A szalmaszál is mázsás súly lehet!

Új évbe indulok,

s nem tudom mi vár rám,

Csak azt tudom,

Velem vagy, s nem hagysz árván,

Csak azt tudom, utam már kijelölted,

s mint bízó gyermek járhatok előtted!

Te mérsz ki bút örömet, munkát,

terhet,

S irgalmad mindegyikbe áldást rejtett.

Csak egyet adj!

Hogy cél iránt haladjak,

S szalmaszálak alatt ne roskadjak!

S ha szereteted mázsás teherrel

tenné próbára ezt a gyenge vállat,

Segítsd úgy hordozni mázsás terhemet

A Te erőddel!

Mint szalmaszálat!

Szívemből

Egy szép napon láttalak meg téged,

A két szemed rég megigézett.

Valahonnan ismertelek, de

Csak az arcod rémlett.

Eső veri a vállamat,

Könnyem áztatja arcomat.

Fáj az igazság ott,

Hol a hangod simítja arcom.

"Szeretlek", de ez már régen volt,

"Szeretem hallani a hangod."

Már nem tudom, hogy álmodom,

Vagy eldönteni, hogy akarom.

Tóth Enikő Lilla

Reménytelen szerelem

"Nincs bennem feléd sem harag, sem gyűlölet

köszönök mindent, nagyon jó volt veled.

Melletted újra mosolyogni láttam mindent,

kedves voltál és figyelmes énvelem.

Feledni nem tudom a sok boldog percet,

csak egyet kérek tőled, te is ezt tedd.

Ne felejts el engem soha, erre kérlek,

csak legyek egy szép emlék, maradjak ennek.

Kívánom neked hogy nagyon boldog légy,

az élet akárkit is sodor majd melléd.

Légy mindig vidám, erős és bátor,

vigyázz, kívánságom életbe lép mától!

Nagyon szeressed szíved választottját

imádd, csodáld minden mozdulatát.

Szeresd úgy ahogy én szerettem volna,

lásd, e versike olyan, mintha szívem szólna... "

Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:

a csillagok járása változó.

És törvényei vannak a szeleknek,

esőnek, hónak, fellegeknek

és nincsen ború, örökkévaló.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,

ha sáska rágja is le a vetést.

Ha vakond túrja is a gyökeret.

A világ fölött őrködik a Rend

s nem vész magja a nemes gabonának,

de híre sem lesz egykor a csalánnak;

az idő lemarja a gyomokat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,

ha csattog is a baltások hada.

Mert erősebb a baltánál a fa

s a vérző csonkból virradó tavaszra

új erdő sarjad győzedelmesen.

S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda

a gyilkos vasat rég felfalta már

s a sújtó kéz is szent jóvátétellel

hasznos anyaggá vált a föld alatt...

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

ha egyenlővé teszik is a földdel,

nemzedékek őrváltásain

jönnek majd újra boldog építők

és kiássák a fundamentumot

s az erkölcs ősi, hófehér kövére

emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,

ki nem hamuval és nem embervérrel

köti meg a békesség falát,

de szenteltvízzel és búzakenyérrel

és épít régi kőből új hazát.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

a fundamentom Istentől való

és Istentől való az akarat,

mely újra építi a falakat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,

kik megtagadják ma a nevemet:

ha fordul egyet újra a kerék,

én akkor is a barátjok leszek

és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.

Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk

és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:

a víz szalad, de a kő marad,

a kő marad.

És üzenem mindenkinek,

testvérnek, rokonnak, idegennek,

gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,

annak, akit a fájás űz és annak,

kinek kezéhez vércseppek tapadnak:

vigyázzatok és imádkozzatok!

Valahol fönt a magos ég alatt

mozdulnak már lassan a csillagok

a s víz szalad és csak a kő marad,

a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.

A tiszták és békességesek.

Erdők, hegyek, tanok és emberek.

Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát

s a csillagok tengelyét olajozzák

szorgalmas angyalok.

És lészen csillagfordulás megint

és miként hirdeti a Biblia:

megméretik az embernek fia

s ki mint vetett, azonképpen arat.

Mert elfut a víz és csak a kő marad,

de a kő marad.

Wass Albert: Erdély

Valahol van egy furcsa ország,

Bérce templom, völgye szentéj,

Bánatország az az ország,

Neve: Erdély.

Kékebbek ott az esték,

Sárgábbak ott a rónák,

S a falevelek mindig hullanak

Este tájt.

Csöndes faluk fehér harangszavára

Imádkozó bükkerdők orgonája:

Zsolozsmásan felzúg a patak.

Ott mindig ősz van.

Erdély árva lelke:

Az őszi szél kószálgat szüntelen.

És megsúgom: hiába jön a tavasz,

A hóvirág,

A régi hóvirág már nem terem.

Mert ott az erdők keresztfát teremnek

És Golgota a hegynek a neve.

S ki ott él: valami régi nyárnak

Halálosan beteg szerelmese.

Elátkozott álmok kísérik,

Ha belekábult ott a tájba:

Mert átokország az az ország.

Nagyon ködös és nagyon árva…

Fészkefosztott fiainak,

Széttépett, bús fiainak,

Mégis, mégis, jaj de drága!

Pallag, 1928

Wass Albert: Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait,

S a zöld erdőkön napsugár ragyog,

Felébrednek a nedves pázsiton

Piciny, fehér kis földi csillagok...

A harmatcseppes rétek bársonyára

Fehéren hull ezer csillagvirág,

Felette lágyan elsusog a szellő,

S az erdő szélén intenek a fák...

Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó Ezüst sugártól tündökölt az ég,

Reggel is sokáig oltogatta

Erős fényét a kékes messzeség...

Egyszer meglátott messze valahol

Egy sápadt fényű testvér csillagot...

De elvesztette... s keserves bánatában

A horizonton végig vágtatott...

Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,

S a földre hullva többé nem ragyog...

A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén

Keresik azt a sápadt csillagot...

Verseim piciny csillagvirágok,

S én egy olyan hulló csillag vagyok,

Ezer darabra tépve lelkemet

Keresem azt a testvér csillagot...

(Ifjú Erdély, 1925)

Tornóczi Köles Ildikó

Tavasztündér

Aranyhaja libben

holdsugár tükrében,

Tavasztündér táncol

csillagfényes éjben

Lágy, selymes hangja

bűvöli a tájat,

dallamára langyos szél

ringatja a nádat.

Táncol a holdnak,

a szélnek, a fáknak,

melengető szívétől

a folyó megárad.

Szikrázó lépte nyomán

jég és hó megolvad,

didergős, zimankós tél

táncától elhamvad.

"Tavasz van, tavasz van!"

Suttogják fák, bokrok,

meghajol egy fűzfa,

s köszöni a táncot.

Várnai Zseni - Ne irigyelj...

Ne irigyelj, púpos ember,

amiért egyenes vagyok,

a lelkemen oly nagy púp van,

hogy majd belészakadok.

Te nem látod, de én érzem,

hogy ez a púp mily nehéz,

bele van ám gyömöszölve

egy mázsányi szenvedés.

Te vak ember, ne haragudj,

én sem látok messzire,

bukdácsolok, botorkálok,

s nem találok semmire.

Fogadj engem testvérednek,

szegény néma, s hidd nekem,

én is csak dadogva szólok,

s nem érti meg senki sem.

Szeressetek engem, bénák,

nyomorultak, szegények,

ügyefogyott vagyok én is,

össze-vissza beszélek,

képzelődöm, álmodozom,

mint az őrült, s azt hiszem,

üvegből van, s összetörik,

összetörik a szívem.

Nem akarok mást csinálni

Egyetlen dolog

Nem akarok mást csinálni.

Csak fekve felhőket vizsgálni.

Aztán úgy maradva csillagokat számlálni.

Felkelni és előlépni, majd hátrálni.

Virágot szedni, zenélni, sétálni,

éjszakahosszat beszélgetni és várni.

Kutyával játszani, nevetni, ugrálni,

szántani, vetni, ásni, kapálni,

csodálkozni, segíteni, keresni és találni,

szöszmötölni, gondolkodni, csak állni,

bámulni, kezet fogni, föld felett járni,

hangyákat számolni, valami jobbra vágyni,

pohárból inni, tintával írni, ajtót bezárni,

nézni, látni, lépni, mászni, félni, fázni,

létezni, lélegezni, szívemmel vért pumpálni...

mindegy mit, csak veled csinálni.

Horváth István