Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Szalai Borbála

Betűország kincsei

Sok újdonsült

kisdiáknak

kitárul egy új világ:

titokzatos

Betűország

ma nyitja meg kapuját.

Csodálatos

ez az ország,

gazdagsága rengeteg:

minden betű

kincset érő

titkokat is rejteget.

S, aki egyszer

megismeri

mind a betűk titkait

magáénak

tekintheti

Betűország kincseit.

Gárdonyi Géza: Mikor a gyermek

Mikor a gyermek gőgicsél,

az Isten-tudja, mit beszél!

Csak mosolyog és integet

Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?

S mint virággal az esti szél,

az anyja vissza úgy beszél,

oly lágyan, oly édesen

De őt nem érti senki sem.

Hogy mit beszélnek oly sokat,

apának tudni nem szabad:

Az égi nyelv ez. Mély titok.

Nem értik, csak az angyalok.

Hermann Hesse

A magány

Egy erős szellem terjesztette szét

A hegyek fölött nagy, fehér kezét.

Tekintetének fénye rám mered,

De én nem félek: nem bánt engemet.

Fekete mélyben bukkantam reája.

Magas csúcsokra csalogat ruhája.

Mély álmaimból gyakran keltem én.

Játszom az élet s halál ösvenyén.

S órákon át, míg szívem fájt nekem,

A hegyi úton lassan járt velem.

És hűvös kezét áldón tette ottan

Hő homlokomra és én - megnyugodtam!

Paul Geraldy : Szeretnék szeretkezni Veled

Szeretkezni szeretnék Veled

Vadul suttogni Neved !

Elvenni egy percre az eszed !

Érezni bőrömön a kezed !

Csókolni akarom testedet ,

Gyönyörbe hajszolni véredet ,

Felfedni minden titkodat ,

Elűzni összes gondodat !

Érezni akarom a szád !

Bőröd borsódzó bársonyát .

Hajad rám omló illatát ,

Látni szemed szép csillagát .

Hallani akarom szívedet ,

Érezni lüktető kéjedet !

Repülni Veled az égre ,

Zuhanni együtt a mélybe !

Aludjon el minden lámpa ,

Jöjjön sötétség a világra !

A homályban vágyón , ha kereslek ,

Érezd , milyen , hogy Szeretlek .

Váci Mihály :

Felcserélt szenvedélyek

Fájó, nehéz az olyan szerelem,

amit nemcsak a nyers élvezet éltet:

melynek kevés, ha a test meztelen,

s fogasra dobva kinn marad a lélek.

Érzékeink, sorsunk s az értelem

vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,

bőrünk agyunk, tudatunk részegen

habzsolta, tervezte is azt, mit érzett.

Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek

a láz, - a harc, rajongás, fegyelem,

s egymást örökké felcserélve égtek

a cél, gyönyör; a csók, történelem,

- hogy mindkettő ebbe majd belevérzett:

s vív, sír bennünk - s én Veled, Te velem.

Kányádi Sándor: Nyergestető

Csíkországban, hol az erdők

zöldebbek talán, mint máshol,

ahol ezüst hangú rigók

énekelnek a nagy fákon,

s hol a fenyők olyan mélyen

kapaszkodnak a vén földbe,

kitépni vihar sem tudja

másképpen, csak kettétörve,

van ott a sok nagy hegy között

egy szelíden, szépen hajló,

mint egy nyereg, kit viselne

mesebeli óriás ló.

Úgy is hívják: Nyergestető;

egyik kengyelvasa: Kászon,

a másik meg, az innenső,

itt csillogna Csíkkozmáson.

Nemcsak szép, de híres hely is,

fönn a tetőn a nyeregben

ott zöldellnek a fenyőfák

egész Csíkban a legszebben,

ott eresztik legmélyebbre

gyökerüket a vén törzsek,

nem mozdulnak a viharban,

inkább szálig kettétörnek.

Évszázados az az erdő,

áll azóta rendületlen,

szabadságharcosok vére

lüktet lenn a gyökerekben,

mert temető ez az erdő,

és kopjafa minden szál fa,

itt esett el Gál Sándornak

száznál is több katonája.

Véres harc volt, a patak is

vértől áradt azon reggel.

Támadt a cár és a császár

hatalmas nagy hadsereggel.

De a védők nem rettentek

alig voltak, ha kétszázan -,

álltak, mint a fenyők, a harc

rettentő vad viharában.

Végül csellel, árulással

délre körülvették őket,

meg nem adta magát székely,

mint a szálfák, kettétörtek.

Elámult az ellenség is

ekkora bátorság láttán,

zászlót hajtva temette el

a hősöket a hegy hátán.

Úgy haltak meg a székelyek,

mind egy szálig, olyan bátran,

mint az a görög háromszáz

Termopüle szorosában.

Nem tud róluk a nagyvilág,

hőstettükről nem beszélnek,

hírük nem őrzi legenda,

dicsőítő harci ének,

csak a sírjukon nőtt fenyők,

fönn a tetőn, a nyeregben,

s azért zöldell az az erdő

egész Csíkban a legszebben.

1965

Pilinszky János: Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.

Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,

vagy egyszerűen az, hogy létezel

mozdítja meg itt és most a világot.

Nekem az örök szép vers

József Attila:MAMA

Kányádi Sándor: VOLNA MÉG

pedig volna még

volna még valami

mondanivalóm

a nyíló nárcisz-

mezőkről például

az alkonyi szélben

riadtan lobogó

hegyi füvekről

a hegyekről a folyókról

égről földről

a tengerekről

az óceánok alatt

vergődő tűzhányókról

a szerelem végtelen

napéjegyenlőségeiről

amikor az idő is

ellankad mint a patak

ha szomját oltja

benne a szarvas

egyszóval kettőnk

dolgáról az emberiség

nevében volna még

talán volna még

Dsida Jenő:

Erdélyi gyermek imája

(Kolozsvár)

Nagy kerek világon

van egy kicsi ország,

kicsi Erdélyország.

Parányi kerek folt

a kerek föld hátán,

De ha a világra

sötét este szállott

s kikönyökölsz fényes

csillag-ablakodon,

ugy-e, jó Istenkém,

mégis megtalálod,

ugy-e, megtalálod?

Kis Erdélyországban

van egy pici gyermek,

akinek ajkai

imákat rebegnek:

Parányi bogárka

nagy füves mezőben,

de ha már az este

harmat-könnyet ejtett,

jóságos szemedet,

ugy-e, én Istenkém,

mégis rámfelejted,

ugy-e, rámfelejted?

Így imádkozom én

minden este szépen:

Töröld le a könnyet

az anyám szemében.

Aztán imádkozom

küszködő apámért,

tanító bácsiért,

mindennapi jóért,

s imádkozom mindig

összetett kezekkel

Elek nagyaóért,

drága nagyapóért.

Radnóti Miklós

TÉTOVA ÓDA

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ,

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

Wass Albert:

Vizek felett

Ó Istenem, de könnyű volna

az élet-terhek hordozása,

ha tudnám azt, hogy minden könnyem

Valakinek a mosolygása.

Ha tudnám azt, hogy minden álmom,

amit az élet szétzilál,

Valakinek valóra vál',

és lelkem minden barázdája,

amit a sors naphosszat árkol:

neki lenne a boldogsága.

Ha tudnám azt, hogy amíg bírom,

minden ütést érette adnak.

Lélekölő fekete éjek

az Ő álmain virrasztgatnak,

minden derékba tört reményem,

őrlése száz malomkeréknek:

minden, amit csak reám mérnek:

simogatás egy Sorstestvérnek.

Mint tenger-őr elnéznék messze,

csalnám a vihart magam ellen,

vigyáznék: az Ő vitorlája

mindig fehéren lengedezzen,

s ahova akar, oda menjen.

Ó Istenem, de szép is volna:

így őrködni valakiért

vizek felett az őrtoronyba'.

Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,

S a földre hullva többé nem ragyog...

A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén

Keresik azt a sápadt csillagot...

Verseim piciny csillagvirágok,

S én egy olyan hulló csillag vagyok,

Ezer darabra tépve lelkemet

Keresem azt a testvér csillagot...

Erdélyi Gábor:

Éjjel

Csak aludj

Én itt vagyok Veled!

őrzöm álmod, megfogom kezed

mig Te megszövöd sorsomat.

Nyugodt vagy...

csak a takaró ölel át

befonva tested vonalát

lélegzeted könnyű fuvallat a gyenge fényben-

Már nem félek.

Kimondhatatlan szavakkal kereslek

reggelente smaragd tükörbe nézek

(mikor kinyitod szemed!)

Tökéletes Vagy!

Mint régen látott tiszta álmaim

rádfeszülnek forró vágyaim

szivárvány tündérei.

Még nem fekszem melléd...

nézlek megnyugodva.

Vágyakozom a tiszta mozdulatra

-alszol és átölel kezed!-

Csak aludj!

Én itt vagyok Veled....

félem álmaid és keresem kezed

csak szeretlek Gyönyörűm.

Add a kezed- Reményik Sándor

Add a kezed, így szépen, csöndesen,

Nyugodtan add.

Sima, ragyogó tükör a szívünk,

Nem vet hullámokat.

Add a kezed, ilyen jó hűvösen.

A csóknak édes mérge

Megmérgezné a nyugodalmunkat,

Ha hozzánk érne.

Add a kezed, nincsen vágy a szívünkben,

Innen hova hághatna még a láb?

E csönd, e béke: ez itten a csúcs

És nincs tovább.

Add a kezed; lenn lakodalmas nép,

Mirtusz menyasszonyfőn;

A mirtuszt édes, irigyled-e még

Itt, e kopár tetőn?

Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,

S a zuzmó tengve él,

A lelkünket a nagy csend összehajtja,

Mint két ágat a szél.

Add a kezed, látod lemegy a nap;

A nappal szembe

Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,

Kezed kezembe.

Add a kezed, egy percig tart csupán

Ez az igézet -

Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,

S több mint az élet!

Valahol az égen...

Valahol az égen, van egy

fényes csillag,

Iránytűje lehet a mesés

angyaloknak.

Hogy merre is van, azt

senki sem tudja,

De biztos, hogy van, hisz

mesélnek róla.

Mesélik még azt is, ha

távozik egy élet,

Születik egy angyal, s

benne újra él a lélek.

Mert angyalok leszünk, csak

még nem tudunk róla,

De így van, én tudom, hisz

valahol meg van írva.

Újra élünk ott fenn, kikkel

régen találkoztunk,

Anyákkal, apákkal, s kikkel

együtt randevúztunk.

Együtt leszünk ismét, s még

jönnek utánunk,

Kiket egyedül hagytunk a Földön,

de innen fentről látunk.

Látjuk azt, mikor a

temetőbe mennek,

S sírunkra egy-egy virágot

letesznek.

Könnybe lábad szemünk, ha

könnyeiket látjuk,

De innen fentről vigyázunk majd rájuk.

/ Ismeretlen/

Gyóni Géza

Még nem tudom

Sietve elsuhansz előttem

- Eltűnő árnyék az úton -

Kerülsz-e, futsz-e, félsz-e tőlem -

Még nem tudom.

Sosem nézesz, mint más, szemembe,

Ha szembejősz a fordulón...

Pirulnál tán tekintetemre?

Még nem tudom.

És megszólítni én se merlek,

Csak nézek rád, titkon, futón.

De hogy nagyon, nagyon szeretlek -

Tudom, tudom!

Reményik Sándor:

Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal –

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,

Akkor – magától – minden elcsitul,

Akkor – magától – éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Reményik Sándor : Eredj, ha tudsz!

Eredj, ha tudsz…

Eredj, ha gondolod,

hogy valahol, bárhol a nagy világon

könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.

Eredj…

szállj, mint a fecske délnek,

vagy északnak, mint a viharmadár,

Magasából a mérhetetlen égnek.

Kémleld a pontot,

Hol fészekrakó vágyaid kibontod.

Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen

Hiszed: a hontalanság odakünn

Nem keserűbb, mint idebenn.

Eredj, ha azt hiszed,

Hogy odakünn a világban nem ácsol

A lelkedből, az érző, élő fából

Az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának

Észrevétlen ezer új hangja támad,

Süvít, sikolt.

S az emlékezés keresztfáira

Téged feszít a honvágy és a bánat.

Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes sem hitte ezt,

Ki rab hazában élni nem tudott

De vállán égett az örök kereszt

S egy csillag Zágon felé mutatott.

Ha esténként a csillagok

fürödni a Márvány-tengerbe jártak

Meglátogatták az itthoni árnyak.

Szelíd emlékek: eszeveszett hordák

A szívét kitépték.

S hegyeken, tengereken túlra hordták…

Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett

Inkább, semmint hordani itt a jármot,

Szórd a szélbe minden régi álmod,

Ha úgy látod, hogy minden elveszett

Menj őserdőkön, tengereken túlra

Ajánlani fel két munkás kezed.

Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!

Károgva és sötéten,

Mint téli varjú száraz jegenyén.

Még nem tudom,

Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

De itthon maradok!

Leszek örlő szú az idegen fában,

Leszek az alj a felhajtott kupában,

Az idegen vérben leszek a méreg,

Miazma, láz lappangó rút féreg,

De itthon maradok.

Akarok lenni a halálharang,

Mely temet bár, halló fülekbe cseng

És lázít: visszavenni a mienk!

Akarok lenni a gyújtózsinór,

A kanóc vége, lángralobbant vér,

Mely titkon kúszik tíz – száz évig

Hamuban, éjben.

Míg a keservek lőporához ér.

És akkor…!

Még nem tudom:

Jut – e nekem egy nyugalmas sarok,

De addig, varjú a száraz jegenyén:

Én itthon maradok!

Radnóti Miklós

NEM TUDHATOM

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Reményik Sándor

Üres trónú Tündérország

Ma úgy mentem hozzátok, eltűnt Kincsem,

Hogy minden ajtó zárva fogadott:

Itt senki sincsen.

Innen kirepült minden lakó mára.

A nagy fiú, a technikus vizsgára,

A kislány tán egy sugaras sétára,

(Ritka kicsi verőfény az övé)

S kenyérért szaladt legkisebb fiad,

A pékhez - szólt egy idegen cseléd, -

Ő mindjárt itt lesz - csak pár pillanat.

Lassan, lassan körüljártam a házat,

Tündérországod fakó tájait,

S mind szűkebb kört írt körültem a bánat.

Valami vont a kertbe, hátra, le.

Akartad, láttad?

A kert teljes tavasz-pompában állott,

Én csak most láttam minden zeg-zugát,

Most símogattam meg minden virágot.

Most láttam: nini, ez ezüstfenyő,

Ez tölgy, ez tiszafa,

S a sarokban amott

Csak most láttam a régesrég ott álló,

Almádi-kőből való oszlopot,

Ormán üreg, Madonnaképnek vágva.

Álmaid közt maradt a Madonnája.

S a rózsáid, "mindennapi rózsáid"

Bimbói szinte zengve hasadoztak,

Én csak most láttam, most hallottam őket.

Hisz azelőtt csak Téged láttalak.

Lestem a lelked nyíló rózsakelyhét,

Sok zengő titkodat,

Pedig szent szerénységed

Inkább mutatott tölgyet, tiszafát,

Rózsát, követ, mint búvó-magadat.

Ha ezért tűntél el a messzeségbe,

Ezt akartad: elérted célodat.

Ma láttam először a kertedet,

Minden rózsát és aranybogarat.

Üres trónú tündérországodat: -

Most már lehet.

Ady Endre

Eldönti a sors

Rossz vagy, vagy jó vagy?

Nem születtem én kitalálónak

S nem is születtem rossznak vagy jónak,

De kedves, gyűlölt

Hiábavalónak.

Akarsz maradni?

Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,

Igérni tudok és megfogadni,

De beváltani?

Inkább elszaladni.

Téged szeretlek,

Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:

Két ember s mind a kettő bolondos.

Mi lesz velünk, majd eldönti talán

A Sors, e bölcs, gondos.