Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Szuhanics Albert:Számüzetés

Könnyemtől sós a kenyerem,

de keserű, mikor eszem.

Édes hazám, szív szerelmem,

fáj érted árva lelkem!

Hogyha nékem szárnyam lenne,

elrepülnék messze - messze.

Hosszú útra, mint a fecskék,

szép hazámba visszamennék.

Hazatérnék hét határon,

nem itt van az én világom.

Könnyem hullik, ajkam szótlan,

Messze földön, Rodostóban.

Támadnak a déli szelek,

szelek szárnyán haza megyek.

Vitorlám jó széltől dagad,

tenger habján hajóm szalad.

Magas árbóc, zászlónk lobog,

Rákóczinak arca ragyog.

Hazatérünk, hű Mikesem,

így zokog a fejedelem.

Újra magyar földre lépünk,

magyar ég tárul fölébünk.

Leborulunk, könnyet ontva,

hazatérünk magyar honba.

Ámde mindez csak egy álom,

túl van minden látomáson.

Súlyos kő ül a szívemen,

úgy kínoz a honszerelem.

Futó szél zúg tenger habján,

szétloccsan a parti sziklán.

Hogy morajlik, még hallgatom,

bús magyar dallal ajkamon.

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út

És árnyak teste zuhan át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csendé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s a béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogyan soha,

S a fényt szemem beitta a szívembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

s lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek,-

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szívemben visszatér,

És zuhogó mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Benjámin László: Köznapi dolgok igézete

Még azt se mondtam el, milyen csodás

nagy éjszakán az ezüst zuhogás,

a hangtalan föld határaira

lezúduló csillag-Niagara.

Még sose mondtam el a színeket,

szürkébe foglalt hétszín íveket,

fehér havat a zöld fenyőgallyon,

piros kendőt a fekete hajon.

Még sohase soroltam el az ízek

mindegyikét; húzó fanyart az ínynek;

maró sósat; viasz-sejtekbe szűrt

viráglevet; hánytató keserűt.

Nem mondtam el az évszakok futását,

hogy mily kápráztató a zuzmarás ág,

jázminvirág a tavaszt illatozza

és napernyőjét kinyitja a bodza.

Nem mondtam el megannyi búját-mézét

az életnek, mit kuporgat öt érzék

s a szív mélyében születő zenét -

a köznapi dolgok igézetét.

Köznapok – csupa izgató magánügy:

Holdfény, kenyérharc, becsület, madárfütty,

vihar bőgése – minden ámulásom

az életen csügg, nem az elmúláson.

Ki a világgal váltam vala eggyé,

kívánkozom – s nem engednek közüggyé

önvádak, fagypontig süllyedt viták,

szidalmak, s görcsös ars poeticák.

Hogy osztanám a földnek és egeknek

sok apró kincseit az embereknek...

Minden élet: szolgálat. Ez becses még -

törvényem, sorsommal kötött egyezség.

Mert fogtam én a siker pilleszárnyát,

s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább,

s maszattá rondult ujjamon a hímpor.

Mind kínná torzul, ami nem lett kínból.

Adj, élet, munkás férfikort, öregkort,

s erőt, annyit: Ha mennem illik egykor,

még síremlékem is magam faragjam!

S ne menjek úgy, hogy lelkemmel haragban.

..ez nagyon szép!...

DDD

Szima:Átölel hited

Megszült anyád vérben és mocsokban.

Térdig gázolsz átokban s mocsárban.

Mély árkokkal szabdalták utadat,

Kikerülni esélyed sincs, hagyjad.

Rossz csillagzat, mi alatt születtél,

Utadon sok a sár és a vér, nézd:

Nem vártak téged határtalan örömmel,

Megbélyegzett lettél, s oly kevés a fény,

Kevés a remény,

Nincs túl sok esély.

Utadon csak tüskék, ártó lények,

Lidércek és villámfények.

Dübörög lelkedben a zápor:

Hol van, hol marad a mámor?

Mely leigáz, hatalmába dönt,

Átölel, fülledt, rekedten tombol?

Körbezár magányod,

Senki sincs veled,

Magad vagy a világon...

De átölel hited:

E világnak célja van veled!

Henrikas Radauskas:A dal születése

Házat nem építek, népet nem vezérlek,

Fehér akác alatt üldögélek,

Levelét mennyei szelek simogatják,

Csicsergő madarak fészküket rakosgatják,

Dallam jár a fában, csendben zengve-bongva,

Hallgatom, lejegyzem a homokba, porba,

Fogom furulyámat, dalolok és játszom,

Széllel, fehér fával, madárral az ágon,

Nem-e földi színű felhősusogásban:

Éneklő - zenélő dombon magasában.

(Tandori Dezső ford.)

Kamarás Klára:Őrizz meg!

Borongós árnyékkal szívemben

járom a kertet őszi csendben.

Búcsút veszek lombtól, virágtól,

maroknyi léttől, csalfa nyártól.

Tőled még nem.

Kérj, hogy maradjak!

Aki voltam, s aki vagyok ma,

őrizz meg annak.

Papp Lajos:

Elmegyek, elmegyek

asztaltól a székig;

udvaron a faltól

el, a kerítésig.

S lépkedvén, anyámmal

majd az iskoláig;

Apámmal elmegyek

szererem házáig.

Hullatja szirmait

a pipacs virágja,

ővéle indulok

magunk udvarába.

Aztán holványodik

búzavirág kéke.

Amott, a fákon túl,

utam véget ér-e?

Karinthy Frigyes: Elôszó

------------------------

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Próbáltam súgni szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom,

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tôle,

Ô is sugni akart: csók lett belôle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ô égô csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy ôt higyjem.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kinoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bûn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él.

Mindenkinek rokona, ismerôse,

Mindenkinek utódja, ôse.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgôt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsôjére, kérlek,

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhirt, jó hirt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

Érdekes!

Nagyon szeretem ezt a verset, akkor még egyszer.

Mécs László: Vád- és védőbeszéd

Én, Mécs, Isten szavának trombitája

s mint költő, élő lelkiismeret:

szétkürtölöm most minden égi tájra,

hogy vannak züllött ifjú emberek,

kikből nem lesz se szent, se honfi hős!

S e fiúkért valaki felelős!

A kis királyfit rajongástul égve

nagy mesterek védték a bűn elől,

grófok, bárók s a pápa őszentsége

is érdeklődött hogyléte felől

-s ezekre nem vigyázott lelki csősz!

E fiúkért valaki felelős!

E fiúknak nem volt gyerekszobájuk,

hol mese-forrást rejtnek a zsaluk,

lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk,

hol több család csókolt, pörölt, aludt!

Vagy, ólban nőttek fel s rájuk tört az ősz

E fiúkért valaki felelős!

Vagy műhelyekben, forgáccsal, csirizzel

kavart habarcs volt álom-malterük.

Az életükben ember-jóság-ízzel

nem találkoztak, bár az ég derűt

szült, mert Istennel viselős!

E fiúkért valaki felelős!

Pofozta őket mester, gazda, béres

s rugdalta a kikent, kifent segéd:

sokszor volt lelkük s hátuk alja véres

bőrük tetveknek vacsora s ebéd.

A csontjuk vitriolos s nem velős.

E fiúkért valaki felelős!

Csak ezt hallották mindég:"te gazember",

s ha többen voltak, akkor "csőcselék",

"irigy ebek" a dús koncokkal szemben

s a háborúban "ágyútöltelék"!

Üvölteni kell, bár közhely, ismerős:

e fiúkért valaki felelős!

Nem tudnak semmit ők a Bibliáról

s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok!

S csak annyit tudnak az Isten fiáról,

hogy elítélt minden gaz gazdagot!

Kinél szurony s arany van: az erős!

E fiúkért valaki felelős!

Rothasztó testi-lelki rossz koszokból

nem hámozta ki senki kincsüket

s zenghet a jóság száz angyal-torokból,

fülük az ég szavára már süket.

Szívük gennyes, szemük nézése bősz.

E fiúkért valaki felelős!

Ezeknek az lesz majd a messiásuk,

ki forradalmat, pénzt és nőt ígér,

a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk

világ-lángok között a Holdig ér.

Jön a halál, a mindent elnyelős:

ítélet lesz s valaki felelős!

(((Legyen világosság.)))

Ady Endre.

A MENTŐ GLÓRIA

Jönnek, jönnek, jönnek elébem

Bűnös multamnak évei

Gyászfátyolosan, feketében.

Mindegyiknek van egy nagy vádja

S én bűnrovásom hallgatom

Mellem vervén, hajam cibálva.

Ez is igaz, ez is: valóban

Nem voltam én állhatatos,

Sohase voltam, semmi jóban.

Tavaszt láttam csunya avarban

S elszalasztottam a tavaszt

S kellő időben meg nem haltam.

Bántottam, kik védtek, szerettek

S öleltem a judásokat:

Igazuk van, akik megvetnek.

De mégis, mégis gyászos pírban

Látom a mentő glóriát

Fejem körül, mert sokat sírtam.

Ady Endre : Szeretném, ha szeretnének

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,

Szeretném magam megmutatni,

Hogy látva lássanak,

Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkinzás, ének:

Szeretném, hogyha szeretnének

S lennék valakié,

Lennék valakié.

Sértő Kálmán Rabság

Szeretnék elmenni

Valahová élni,

Harc után heverni,

Gyógyítón henyélni.

Gazdaggal cserélni,

Sírtól jobban félni,

Kisebb gondot vinni,

Őszülést megérni.

Megremeg a lábam,

Lecsapott a vállam,

Cserepes az ajkam,

Idő múlik nálam.

Nem magam csináltam,

Parancsszóra vártam,

Jobb sorsért ugattam,

A rogyásig álltam.

Rab vagyok, az lettem,

Mert mindig szerettem,

Sokat keseregtem,

Bánatot szereztem.

Jókedvet kerestem,

Mindent elvesztettem,

Rózsabokrot leltem,

Az nyíl' majd felettem...

Arany György: Üzenet Erdélybe

Köszöntsd helyettem szép Erdélyországot,

Az égbenyúló büszke bérceket

Virágos partját kanyargó Marosnak

Hogyha már nékem menni nem lehet.

Vidd el a lelkem forró sóhajtását,

Vidd el magaddal esengő dalom,

Köszöntsd helyettem szép Erdélyországot

S köszöntsön téged minden kis halom.

Zárd be helyettem a virágos rétet,

Zúgó Olt vizét, Sebes patakot,

Vén Őrhegy tövén Enyed városában

Az ősi drága kollégiumot.

A Sétateret a Kápolnadombon

Ahol elsírtam első versemet,

Mikor fái közt rám borult az alkony

S dalokká törtem szét lelkemet.

Köszöntsd helyettem a büszke Hargitát,

Nyári viharban Nemere szelét,

Ha az ős erdők évezredes fáit

Haragvó dühe tépi szerteszét.

S mikor kigyúlnak túl a Királyhágón

A pásztortüzek csendes éjjelen,

Felsír a pásztor méla tilinkója

Az álmodozó székely bérceken.

Járd be helyettem ott a Maros partján

Azt az akácos, csendes temetőt,

Melynek egy drága, virágos sírhantja

Vont a lelkemre örök szemfedőt.

Üzenj az égbe, fel a csillagoknak,

Hogy gyász és bánat lett az életem,

De tiszte lelkét, fehér galamb lelkét

Annak a lánynak most is szeretem.

Köszöntsd a szellőt, mezők vadvirágát,

A csillagos kék erdélyi eget

Amely oly széppé, és boldoggá tette

Egykor ártatlan gyermeklelkemet.

Köszöntsd helyettem az Aranyos mentén

Azt a csillagos, öreg templomot,

Ahol a lelkem, álmodozó lelkem

Mosolygott, dalolt, sírt, és álmodott.

Köszöntsd helyettem szép Erdélyországot,

Az égbenyúló büszke bérceket.

Virágos partját kanyargó Marosnak,

Hogyha már nékem menni nem lehet.

Vidd el a lelkem forró sóhajtását,

Vidd el magaddal esengő dalom,

Köszöntsd helyettem szép Erdélyországot…

Bús üzenetül én csak ezt adom.

Élet

Milyen az élet? Valaki mondja meg.

Miért marad meg a fájdalom, a heg?

Olyan az élet, mint egy betört tükör.

Ezerszer látok torzan mindent. Fáradt

Szemekkel keresem a valóst, talán

A töredékek között nincsen, talán

Nem is létezik… Van egyáltalán lét?

Számok, tárgyak, eszmék, és gondolatok.

Ám, ha ezek elménk teremtményei?

Ha a szilárd testünk kívánt kéjei?

Akkor mit szólnátok, ha kiderülne,

Hogy álmok, vágyak,…kéjek összessége,

S nem más az ember. S tested, csak egy bilincs,

Egy ruha, egy kötél, mely a földön tart.

És ha erre rájönnétek ( bár kizárt…!)

Akkor merül fel a kérdés: Mért élünk?

Élünk, hogy ennek a bárgyú zubbonynak

Teremtsünk meg felesleges javakat?

Szépítsük, cicomázzuk, mutogassuk?

Vagy halottainkat könnyek könnyével

Sirassuk el? Míg ők a szerencsések,

Kiszabadultak, e gyarló zubbonyból…

Tán csak az ember ilyen mohó jellem?

Minden vágya aranyhegyen ülni le,

Elpazarolni a lélek idejét

A földön, felesleges tudománnyal.

És egyik napról a másikra élni.

Csak azét lenni, hogy sok évig együnk…

Hisz a lelket táplálni restek vagyunk.

Lehet, hogy jobb lenne nekünk egy tóban

Kavarogni test nélkül, unalmasan…

S bár csupaszon, de magunk lehetnénk.

És az is lehet, hogy mindezt álmodom

A tükör előtt állva, egy szobában.

S mindez az én álmom, vágyam, félelmem,

S folyton zajongó, beteg teremtményem.

S az is lehet, hogy a törött tükröt is

Álmodom. S talán nem is én. Egy bolond.

Zakkant egy fickó lehet… Áh, biztos nem.

Megoldást keresek, nyughatatlanul…

S lám, az ihlet karjaiba vett, lágyan

Ölel kedves Múzsám. Hogy mit kell tennem?

A törött tükör helyett újat öntök,

Gyönyörű, cirkalmast, Aranykeretest…

B.P.K.

Jószay Magdolna:

Fényt hoztál

Most csak nézek,

szemvakító az ablak,

ahogy ömlik át felém

a sugárzó fény.

Egy hete ilyenkor

szürkület tespedt,

a nyűgös-nyákos idő

nem volt felemelő

azon a hétvégén.

Most dolgozom, muszáj,

ragyoghat bár

ezer napsugár...

Egy hete viszont

lehetett esős félhomály,

lelkemben mégis

ragyogott a nyár,

hisz itt voltál,

magaddal mosolygó

fényt hoztál.

Váci Mihály: Hegedű

Értelme magvait a sorsom

szétszórja már, mint záruló virág.

Félelmeim úgy könyörögnek érted,

mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

Amerre lépek: szétterülve, törten,

emlékeink hullt erdője zizeg,

s levéltelen napjaim ágbogán át

eget betöltve sóhajt a neved.

Ordítanék utánad, de hiába:

oly néma vagyok, béna, mint az állat,

és mint a kő, mely megütött, s utána

ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

Hegedűként, felsodort idegekkel,

kiszáradva és megfeszülve élek,

oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan

sikolt, szikrázik belőlem az ének.

E.E. Cummings

Kötődés

Magamban hordom a szívedet,

a szívemben hordom.

Mindig itt van velem.

Bárhová megyek, mindig kell nekem.

És akármit teszek, bármi lesz,

Te ott leszel kedvesem.

A sors nem riaszt,

mert Te vagy a sors nekem.

Nem kell világ ennél szebb,

mert Te vagy a világ, igen.

Íme a titkok titka,

mit senki se tud:

gyökere minden gyökének,

rügye minden rügynek,

egek feletti ég a fán,

mely maga az élet.

Mely magasabbra nő,

mint a lélek remélhet,

hogy elme megérthet,

mint az alá nem hulló csillagok csodája.

A szívemben őrizlek.

Ott őrizlek a szívemben.

Tóth Attila:

Álommanó

Lopva oson, fut az ágyon,

a szépen vetett nyoszolyákon.

Hogy ne vedd észre halkan lépdel,

azt fürkészi merre nézel.

Nagy zsák a vállán,

úgy áll a párnán.

Ott áll türelmesen várva,

így telik az éjszakája.

Amikor már ásításod látja,

kinyílik a mesék zsákja.

Van ott álom mesés, s fakó,

hogy mennyi szép nem is elmondható.

Szépen benyúl szűk zsebébe,

álomport vesz kis kezébe.

Esti álmod kiválasztja,

a szemedre ráragasztja,

meghinti szép álomporral,

aztán gyorsan tovanyargal.

Sípos Gyula: Rohanás után

Városból utcát, szállodát

tájból nem őzet, őz nyomát,

lakodalomból csak zenét,

távolról egy-két lány szemét,

bejárható utak helyett

csak kilóméterköveket,

csak kilóméter mutatót,

beszéd ízéből csak a szót,

tengerből csak a szűk hajót,

jaj évek, évek, rohanók!

Ülök már csendes partomon,

nézem, nyüzsög a hangyaboly,

s alkonyatkor a végtelen

reám tekint, szót ért velem.

Gedeon Ferke:

ŐSZI VERS

Hull a levél,

Szelíd napfény mosolyog,

Itt van az ősz:

Tudjátok-e, mit hozott?

Sárga körtét, piros almát,

Friss diót,

Csak úgy hinti, csak úgy szórja a sok jót.

Mit hozott még?

Hát a kedves szüretet,

Szülőt, szilvát, meg

Sok hulló levelet.

Szelíd, szép ősz

Jó hogy jöttél,

Szeretünk. Megköszönjük

Amit hoztál, minekünk.

Kopasz fákon,

Ha elmúlik majd a tél -

Újra kihajt,

Újra zöldül a levél.

Esti melankólia

Rám köszönt az este,

Leült az asztalhoz,

Némán beszéltünk.

Figyeltünk a csendbe,

Néhány kis zörejre.

Néha elment messze…

A kertbe ballagott,

A sápadt virágok

Közt élőt keresve,

Járt föl- le az Este.

Egyszer a konyhába

Ment mosolyogva be,

Teát főzött nekem.

Nem volt, mint én: kába,

Élt az éjszakába.

Éjjel jó barát volt.

Nappal soha se jött…

Este is csak ritkán,

Ha ragyogott a Hold.

Ruháján volt egy folt,

Sötétebb fekete.

Bal mellén terült el.

Elmondta mi az: vér.

A hajnalt szerette,

S fájt szíve: kitépte.

B.P.K.

Fekete István

Búcsú

Elmegy lassan a berek, az erdő

El a nádas, a tél, a nyár.

A hegy, a völgy, a nappal és az éjjel

A szemem látta egész határ.

Elmegy? Talán mégsem egészen,

Meglátom tán az örök vízen,

Hiszen a Szépség maga az Isten.

S lelkemben ott lesz: hiszem, hiszem.

Fekete István

Múlik a nyár

Bíbor bükklevél kalapja mellett,

szárazág-bottal köhécselve jár,

lába nyomán vadvizek fakadnak,

s zörren a szélben a tengeriszár.

Szeme sarkában ezüst pókháló,

s a fény az arcán öregesen nevet,

ha kong a hordó, és csordul a must

nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.

Alkonyba tűnik, ködbe enyészik,

aszott kezére dérharmat tapad,

ruhája régi pompáról beszél,

színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.

Öreg tarisznya húzza vállát,

melyet vinni már alig-alig győz,

Sírón susog a nádszál utána,

nyár végi úton ott ballag az Ősz.

Takács Irén: Az édesanya

Ha beteg vagy, fáradt,

És ha gyötör a bánat,

Betakar, vigasztal,

Megveti az ágyad.

Szeresd ezért nagyon

Az édesanyádat!

Sokszor bizony rossz vagy,

Talán nem is láttad

Mikor a két szemén

Könnyek vontak fátylat.

Tiszteld ezért nagyon

Az édesanyádat!

Ő mindig gondol rád,

Megvarrja a ruhád,

Egész nap dolgozik,

Késő estig fárad.

Tiszteld, szeresd ezért

Az édesanyádat!

Gondolj mindig arra,

Hogy a legdrágábbat

Addig kell szeretni,

Míg melletted állhat.

Tiszteld, szeresd ezért

Az édesanyádat!