Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Csabai Lajos:

Ha majd kint nyugszom a fűz alatt,

Ne hozz majd drága koszorút nekem!

Az ezer virágú krizantémok

Nem segítenek már szívemen.

Hiába mennek mások ezer virággal,

Jön a november, s elfagy mind.

Ne tarts a sírt versenyben díszítőkkel!

Nem lesz könnyebb a föld odakint.

Könnyebb csak lelkiismeretük lesz,

Mely hordja a vissza nem vont szavakat,

S százszor elmondják majd: köszönöm,

Mit szemükbe mondani nem tudtak.

A bántó szavaknak léleksebei

Millió virággal nem gyógyíthatók,

Hisz, kit köszönöm nélkül engedtek el,

Azok az órák vissza nem hozhatók.

Te ne légy köztük! Ha szívedben

Az őszben emlékek szép virága kél.

Csak egy szál gyertyát gyújts szobádban,

Kit szerettél, ott lesz veled majd, ne félj!

Reményik Sándor - A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék.

Az egész édes, megszokott világot.

Rámástul sok, sok kedves drága képet

és egy pár szál préselt virágot.

Vinnék sok írást, magamét, meg másét

sok holt betűbe zárt eleven lelket

s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:

megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam

hintám, amelyen legelőször szálltam

a keszkenőm, mivel rossz másba sírni

a tollam, mert nem tudok mással írni.

Vinném a házunk, mely hátamra nőtt

az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!

Én Istenem, mi minden futna át

gyötrődő lelkem alagútjain.

Olvasgatnám az ablakok sorát

simogatnám a fecskefészkeket

s magamba színék minden verkliszót

mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének

az ajtók mind, és mind a pitvarok

szeretnék mindent, mindent magammal vinni

és mindent itt hagyok.

Reményik Sándor - Az én békességem

Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,

S szívembe egyszer az a béke szállna,

Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: -

Előbb elzárnám a láda fiába.

Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,

Trónolnék vele a világ felett.

Nagy-óvatosan körültapogatnám:

Hogy hát igazán, igazán nem álom?

Nem riasztja el első mozdulásom?

De aztán végigvinném a világon:

Testvér, testvérem, rokonom, barátom,

Itt, itt a béke, itt van aranytálon!

Itt, itt van mindennek a megoldása,

Szűnjön szívetek szünetlen sírása!

És elrendeznék mindent olyan szépen:

Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

Kölcsey Ferenc - Remény, emlékezet

Éltünk rögös határain

Két Géniusz vezet,

S felleg borulván utain,

Nyújt mindegyik kezet;

De bár tekint biztatva rád,

Vigasztalást egyik sem ád:

Remény s Emlékezet.

Emlékezet lebegteti

Szárnyát a múlt felett,

S bús képzetekben rengeti

Borongó kebeled.

Múlt kedv után titkon epeszt,

Múlt kín között ismét senyveszt,

S lelkedre hoz telet.

Kéklő lepelben messze jár

Előtted a Remény;

Magához int, de meg nem vár

Tovább tovább lengvén.

S míg lepkeszárnyát kergeted,

Lezúg hiában életed,

S állasz pályád szélén.

Rosszat ne félj, s ne kívánj jót

Múlt és jövő közül;

Öleld meg a jelenvalót,

Mely játszik és örül.

S bár ködbe néha burkozik,

De színe gyorsan változik,

Ajkán mosolygás ül.

Áprily Lajos - A rím

Hazája álom és titok,

szem-nem-legelte pázsitok.

Egyszer csak itt van s mint kis ér,

csilingel és kísér, kísér.

S fürtös csengő lesz: hangpatak,

amelybe új csengés szakad.

Mentát locsol, szirmot sodor

és illatos lesz, mint a bor.

És mámoros lesz, partot ont,

kurjongató, vidám bolond.

A mély felé örvénnyel ás,

hogy belenézni: kábulás.

A fényen tündökölve fut

és fényes tündérvölgybe jut.

S tó lesz, virágot úsztató,

habnyugtató és tiszta tó.

Nem ás, nem ont és nem kering -

csak ring s a lelkem benne ring.

Gligorics Teréz - Én legyek...

Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,

Sötétben az égő gyertyafény,

Holnap is én legyek a láthatárod,

Szívedben vigasz, ha nincs remény…

Legyek a napfény a felhőtlen égen,

Az éjszakában a csillagod,

Találjam meg a lelked a szélben,

Ha időnként bárhol elhagyod…

Legyek az ölelés, perzselő vágyad,

Nekem szánj minden csókodat,

Legyek a hullám a tenger ha árad,

Könny, ha már mindenki megtagad…

Szíved örökre enyémbe zárom,

Nem leszek sohasem délibáb,

Árnyékod vagyok, a te utad járom,

S kimúlok, ha fény nincs tovább...

Füst Milán – Este van

Mire rám mutatnál: nem vagyok.

Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.

Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét...

Bizony én el sem tudom hinni, hogy e kuszaság,

E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.

S elrendeződik-e? - felelj rá hogyha tudsz.

Nagy ívben esteledik körülöttem mindenütt.

Az ég is tágul, gömbölyűbb a föld

S mi apró-cseprő volt: felszívatik.

S egyetlen hang dong: hogy este van.

S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,

Mert jó valék.

Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat

Nem törtem meg, ha ingadoztam is...

Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.

S a borús ég is meghasad vigasztalásomul,

Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem...

A messzeségben, ott, hol domborul a Csendes Óceán

S mint órjás cet csillog a tenger háta,

Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid,

Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el

A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.

Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hírére tán

Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik.

Így lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.

TÓTH ÁRPÁD: ŐSZI KÉRDÉS

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,

Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,

S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,

S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,

Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér,

S hogy édes életednek újra egy éve veszve,

Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,

Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe,

És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,

Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen

Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

Fodor Ákos:

ARCKÉPCSARNOK

Van egy arc,

amit csak önmagunkat elképzelve látunk

– lehet, hogy ez az igazi.

És van annyi arcunk,

ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,

hogy ezekben akad néhány közös vonás

– lehet. Akkor ez a valóság.

Van egy,

amit tükörbe nézve látunk: villám-

gyorsan alakuló, képlékeny látvány:

múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék

– efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.

És van,

van arc, amit csak az lát, aki szeret,

akit szeretünk. Ez a legszebb,

a legmulandóbb. A legérvényesebb.

TÓTH ÁRPÁD: AZ ÖRÖM ILLAN

Az Öröm illan, ints neki,

Még visszavillan szép szeme,

Lágy hangja halkuló zene,

S lebbennek szőke tincsei.

Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,

Már oly kusza a tünde rajz.

Mint visszafénylő, kedves arc

Szétrezgő képe vad vizen.

Mint lázálomkép, lenge árny,

Cikázó galambsziluett

Lánggal égő város felett:

Füst közt vonagló gyenge szárny.

Egy holt csillagról árva fény,

Mely milljom éve untalan

Száll ájultan és hontalan

A végtelen tér jég ürén.

Édeni pajtás, égi kéz,

Feldobná szívünk a poros,

Vak légbe, mint vidám, piros

Labdát, de jaj, a szív nehéz.

Itt volt hát? -- ó, Öröm, Öröm,

Egy szóra még, egy percre még!

Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,

S az élet méze nem üröm?

Az Öröm illan, ints neki,

Még visszabúsul szép szeme,

Lágy hangja elfúló zene,

S ezüstfehérek tincsei...

Wass Albert - Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa

megreszket minden őszi fán,

gyere velem a hervadásba

egy ilyen őszi délután.

Ahol az erdők holt avarján

kegyetlen őszi szél nevet,

egy itt felejtett nyár-mosollyal

szárítsuk fel a könnyeket.

Hirdessük, hogy a nyári álom

varázs-intésre visszatér,

s a vére-vesztett őszi tájon

csak délibáb-varázs a vér.

Hirdessük, hogy még kék az égbolt,

ne lásson senki felleget,

hazudjuk azt, hogy ami rég volt,

valamikor még itt lehet.

Ha mi már nem tudunk remélni,

hadd tudjon hinni benne más:

hogy ezután is lehet élni,

hogy tréfa csak az elmúlás.

A nyári álmok szemfedője

övezze át a lelkedet,

amíg a völgyek temetője

hulló levéllel eltemet.

Kör és középpontja

Kör középpont nélkül örök labirintus

Középpont kör nélkül halál

Körből középre feltámadás

Középről a körbe (új élet) kiáradás

Úgy vártalak, mint homokba rajzolt kör a centrumát,

mint kijáratomat a tévelygésből

védőburkomat a sivatagi széltől,

boldog szabadulást.

Úgy vártalak, hogy nem is tudtam,

hogy létezel.

Elfelejtettelek a bolyongásban

s te bennem aludtál szoros pólyában;

szívemben hordtalak.

Úgy vártál, mint egy néma mozdulat,

mit keresztjére odaszögelt az idő.

A meg nem szült, a szunnyadó,

az ősemlékezetet hordozó

mag földje nélkül.

Most körödet meghúzom itt belül.

Földedbe elültetlek,

gyolcspólyádból kitekerlek.

A Világnak most születsz meg.

Körülötted a kör én leszek.

Megyek hozzád,

hogy veled Egy legyek,

mikor a mindenség közepére érsz.

Élnél-e egy olyan világban?

Élnél-e egy olyan világban,

ahol

a levegőnek lótusz illata van,

és a fák megölelnek,

ha melléjük lépsz.

Ahol

Neked susog a nádas,

Veled incselkedik a

hártyaszárnyú szitakötő-páros

ahol

minden este megsimogat a szél.

Élnél-e egy olyan világban,

ahol

a madarak szellemed hullámain

vitorláznak,

s röptüket figyelve megérted,

valaha neked is volt szárnyad.

Ahol

a halak hasán ezüstté olvad a fény,

ha násztáncukban a vízből kiugrálnak.

Ahol

a horgász kiszáradt érzéseit

aggatja horgára csali helyett,

s úgy fogja botját,

mint ki áldozatáért most kér új életet.

Élnél-e egy olyan világban,

ahol

nincs többé vadászat,

nem érez félelmet az állat,

s ember nem köt már

ember ellen üzletet.

Ahol

az ellenségekről kiderül,

hogy játszótársak,

hogy ugyanabba az iskolába jártak,

s a játszmát befejezve

egymásnak gratulálnak.

Ahol

mindenki győztes

és nincsenek vesztesek,

se szerepszemélyiségek,

se útlevelek, se határok,

se hiányok, se fegyverek,

se éhesek, se betegek,

se meg nem értett magányos eszesek.

Ahol

nincs többé isten a halandó felett,

ahol kéz a kézben járnak az istenek,

és az emberek.

Ahol

nem ura, s szolgája

senki senkinek,

ahol

egyetlen úr a szeretet.

Élnél-e egy olyan világban,

ahol

király vagy királynő lehetsz,

és minden hétköznapod

megszentelt ünneped,

ahol

a szeretet fegyverét markolja

fenséges kezed,

ez páncélod, és vértezeted

ahol

felelős vagy a világért,

magadat önfeledt örömmel

ajándékozod neki,

s mi benne él, azt mind szereted.

Élnél-e egy olyan világban,

ahol

egyetlen szabály a REND,

mely belőled ered, és benned véget ér,

melynek gyújtópontjában

Te VAGY a saját Mestered.

Ahol

EGYként éled a mindenség életét,

ahol

szabad vagy,

magadat többé nem korlátozod,

össze nem kevered.

Élnél-e egy olyan világban,

amely

érted él, lélegzik, szuszog,

átölel, és nem fenyeget.

Élj hát szabadon, és álmodj bátran,

a világ olyan,

amilyennek elképzeled.

Van úgy az ember...

Van úgy az ember,

hogy `álmodozni` vágyik,

mégsem jut messzebb:

- riasztó úton - csak a valóságig.

Van úgy az ember,

hogy bár `szólani` vágyik,

mégsem jut messzebb:

- tétova úton - csak a hallgatásig.

Van úgy az ember,

hogy `bátorságra` vágyik,

mégsem jut messzebb:

- bénító úton - a megalkuvásig.

Van úgy az ember,

`ôszinteségre` vágyik,

mégsem jut messzebb:

- ösvényes úton - csak a hazugságig.

Van úgy az ember,

hogy `építeni` vágyik,

mégsem jut messzebb:

- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

Van úgy az ember,

hogy bár `szállani` vágyik,

mégsem jut messzebb:

- ingoványon - az elnyelő mocsárig.

Van úgy az ember,

hogy az `Összhangra` vágyik,

mégsem jut messzebb:

- veszejtô úton - lelke káoszáig...

Bizony, van úgy az ember:

otthagyná gôgös, 'koronás' helyét;

sóváran nézi buksi kutyájának

lélek-gyémántként csillogó szemét:

és sírva simogatja

egy ôzgidácska ártatlan fejét:

Ám úgy is van az ember,

haragra, bosszúra készül elôre,

de egy kedves hang csendül, -

és szelíd barátság sarjad belôle.

És úgy is van az ember,

hogy balsorsára készül már elôre,

de egy tiszta fény villan, -

s búvó remény, öröm sarjad belôle:

Mert úgy is van az ember

- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;

egy kéz, egy mosoly segítô áldást hoz,

és mégis eljut, eljut önmagához,

- kalandos úton - legjobb Önmagához.

/Vitó Zoltán/

Négyszemközt

Tudod... Az élet így is, úgy is...

Ki ne mondd...!

Csak szép legyen az út,

és mind bolond,

aki előre kesereg

s azt várja, mikor jön a förgeteg...

mely végleg elsodor...

Most kimondom: temet.

Múlttá tesz minden küzdést, életet.

Megyünk... Megyünk a közös cél felé,

virágok, hantok, koszorúk közé...

Addig talán még lesz néhány tavasz

másnak... s nekünk is, majdnem az.

Ezer göröngyben

botlik meg a láb,

de a kék madár dalol valahol...

Te hallod még?

" - Tovább! Tovább!"

Remény? Hát persze:

Mindig van remény,

míg tart az út,

pedig végül mindenki odajut...

tudjuk, hogy nem számít hova

visz el a szentmihály-lova...

csak míg a saját lábunkon megyünk,

addig fontos: "hogyan?".

Botladozunk és vándorlunk tovább

egy kicsit sírva, kicsit boldogan...

/Kamarás Klára/

Egy kis virág is okozhat nagy zavart

Néhány ostoba szó szörnyű bajt

Valami elszorul legbelül

És úgy szorít, hogy az ember menekül

Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell

Amit a másik örömmel elvisel

Nehéz szeretni okosan, józanul

Szeretni sajnos senki nem tanul

Távol tart egy félénk mozdulat

S a vallomáshoz nincsenek szavak

Valahogy mindig rosszkor érkezünk

S néha magunk elől is menekülünk

Nehéz úgy szeretni, ahogyan jó

Ahogy az örömmel elfogadható

Nehéz szeretni okosan, józanul

Szeretni sajnos senki nem tanul

A közeledés is félreérthető

A hazugság is lehet megnyerő

Néha túl érzékenyek vagyunk

Máskor meg a büszkeség a bajunk

Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell

Amit a másik örömmel elvisel

Nehéz szeretni okosan, józanul

Szeretni sajnos senki nem tanul......

/Halász Judit: Nehéz okosan szeretni/

Úgy fáj már minden

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,

Minden, mi általreszket szívemen,

Legyen az ember, muzsika, vagy táj,

Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,

S rejtekúton a szívembe talál,

S álomba ringatja a kínokat,

Elaltatja a multat, s a jövőt.

Pedig be nehéz megtalálni már

Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,

Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:

Száraz kórók és keserű füvek,

Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,

És szent a szív, mely küldi őt ezen,

S mely liliomok magvát hinti el

Ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,

Mely liliomok messze magvát hozza,

Magot, melyből a békesség kikél.

/Reményik Sándor/

Ott leszek...

Ott leszek, ha az orgona nyílik,

bújok hozzád, esdeklő-szelíden,

tavaszi fényekkel hajnal játszik,

szerelem villan szemed tűzében.

Ott leszek én, fenn a hegy tetején,

sólyom-röptű selymes suhogásban,

ott szerettük egymást az elején,

édes-gyönyör, futó sóhajában...

Ott leszek én, hozzád visz a vágyam,

szemedből fakadó ragyogásban,

élek, hol a fenyves ringat lágyan,

fák közt futó napfény sugarában.

Ott leszek, ha te is ott, mint régen,

egy bársonyos, holdsugaras éjen,

ott leszünk mi akkor, mind a ketten,

idő kovácsolta, egy testben lélekben.

Szakáli Anna/

Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse...

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,

Szeretném magam megmutatni,

Hogy látva lássanak,

Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:

Szeretném, hogyha szeretnének

S lennék valakié,

Lennék valakié.

MEGYEK FELÉD...

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,

hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,

holdad vagyok, mely vonzásod körében

járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled

hullhat csak rám a fény és a meleg,

s olykor, mikor közeledbe érek,

már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,

megérint, mint egy csók a téren át,

s e fény visszfénye tükröződik rajtam,

mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,

lehullanék, ha Te nem vonzanál,

úgy tartasz engem óriás erőddel,

úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma

égen és földön mindent szétlövellt,

akkor zuhantunk egymás közelébe,

karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk

pályánk sínére parancsolt a rend,

a csillagok fészkükre visszaültek,

s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,

bolygok körülötted, s önmagam körül,

bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,

s örök vonzásod szárnyain röpül.

/Várnai Zseni/

Esti imádság

Ó, milyen vak homályba futnak

Kik nélküled indulnak útnak.

A kezemet nézem: leszárad;

szívem sívó homokkal árad.

Valamikor kézen vezettél;

szökni akartam, nem engedtél,

csend volt szívemben és a csendben

szavad szólt csak, mindennél szebben.

Én Istenem, hívj vissza engem!

Magam maradtam, eltévedtem.

Légy bátorságom, bizodalmam;

Ó, légy úrrá megint Te rajtam!

/Keresztury Dezső/

Wass Albert:

Vizek felett

Ó Istenem,de könnyű volna

az élet -terhek hordozása,

ha tudnám azt,hogy minden könnyem

valakinek a mosolygása.

Ha tudnám azt,hogy minden álmom,

amit az élet szétzilál,

Valakinek valóra vál',

és lelkem minden barázdája,

amit a sors naphosszat árkol:

neki lenne a boldogsága.

Ha tudnám azt,hogy amíg bírom,

minden ütést érette adnak.

Lélekölő fekete éjek

az Ő álmain virrasztgatnak

minden derékba tört reményem,

őrlése száz malomkeréknek:

minden,amit csak reám mérnek:

simogatás egy Sors testvérnek.

Mint tengerőr elnéznék messze,

csalnám a vihart magam ellen,

vigyáznék:az Ő vitorlája

mindig fehéren lengedezzen,

s ahova akar,oda menjen.

Ó Istenem,de szép is volna:

így őrködni valakiért

vizek felett az őrtoronyba!

Gulyás Pál: Most jön meg a szerelem!

Lásd, idáig néma voltam,

föld porába lehajoltam

s bámultam csüggetegen...

Most jön meg a szerelem!

A szerelem most jön értem

csillogó felhőszekéren!

nézd, a felhő ellebeg!

Csókolom a lelkedet!

Csókolom piros ajkadnak

ifjú gyászát, lánykorod

mélabúját: ebbe zártad

szívedet, míg álmodott!

Csókolom sötét szemednek

ablakát, amelyen át

nézted ősszel, mint rázzák a

fák lombjuk esthajnalát!

Csókolom munkás kezednek

tíz csöpp ujját: éveken

e tíz lebbenő motóla

szőtte-fonta életem!

S tested tavaszát, amelyből

- nézd! - kiröppent s itt szalad

kisfiúcska, kisleányka,

két kis fürge pittypalatty!

Csokonai Vitéz Mihály

Tartózkodó kérelem

A hatalmas szerelemnek

Megemésztő tüze bánt.

Te lehetsz írja sebemnek,

Gyönyörű kis 'tulipánt!'

Szemeid szép ragyogása

Eleven hajnali tűz,

Ajakid harmatozása

Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal,

Szeretőd amire kért:

Ezer ambrózia csókkal

Fizetek válaszodért.

B. Radó Lili: Versek

Nekem vér és könny, izom és ideg,

nektek csupán szó: izzó vagy hideg.

Nekem egy villanás velõmön keresztül,

nektek röpke ötlet: pillátok se rezdül.

Nekem elérhetetlen vágy, mely elveszít,

tinektek könnyû sóhaj és jól esik.

Nekem vak szenvedélyek, kegyetlen várurak,

tinektek téli estén elfutó hangulat.

Ha vér, ha vágy, ha vád, ha könnyes szó, vagy nyersebb:

nekem az életem. Mindenki másnak: versek.

Karinthy Frigyes: Elôszó

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Próbáltam súgni szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom,

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tôle,

Ô is sugni akart: csók lett belôle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ô égô csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy ôt higyjem.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kinoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bûn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se álomvirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él.

Mindenkinek rokona, ismerôse,

Mindenkinek utódja, ôse.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgôt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsôjére, kérlek,

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhirt, jó hirt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

Kosztolányi Dezső - Vigyázz

Vigyázz.

Ez a nagy pillanat.

Egy ember jön feléd, bemutatkozik,

már tárja kezét, most lát legelőször,

rád néz,

és elviszi majd az arcod, a hangod,

s őrzi.

Lélek csak az ember a többi

emberek lelkében,

törékeny gondolatokból faragott,

száztitkú, halovány emlék,

mely néha a fellegekig magasul.

Légy méltó e testvér

áhitatos várakozására,

s remegjen által a tudat,

hogy most történhet valami,

ami még nem volt,

mióta áll a világ,

s Isten kezében se reszketett úgy

sáranyagod, mint most

az ő kezében,

ki megteremt igazán,

fényből, szeretetből,

Ő, a te rokonod,

Ő, a te Urad, Istened.

Nézz rá,

büszkén s alázatosan is,

mint aki megszületett és aki meghal.

Ne félj.

Röpítsd feléje a te életed

s egyedülvalóságod, mely neki

oly idegen,

hogy beleborzong

és megért.

Légy őszinte, tiszta, bátor.

Adj példát.

Szemvillanás csak, s kész a bűn,

és az örökre tart,

örökre büntet,

öngyilkos haraggal,

és összetöri az emlékedet,

téged.

Ne hazudj.

Ne halj meg.

Élj benne.

Ez a nagy pillanat.

Vigyázz.

Áprily Lajos Ősz.

Most már a barna, dérütötte rónán

mulandóságról mond mesét a csend.

Most már szobádba halkan elvonulhatsz

s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára

merenghetsz szálló életed dalán,

míg bús ködökből búcsút int az erdő,

mint egy vörös hajú tündérleány.