Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Andrew Marvell: Vonakodó kedvesemhez

Ha sok időnk lenne e földtekén:

vonakodásod nem rühellném.

Töprengenék, hol töltsem el veled

a végtelen szerelmi éveket.

A Gangesz-parton, hol rubin terem,

járnál te: én a ködös Humberen

szenvelgenék. Ha száz év elszaladt,

felkérnélek: add végre meg magad,

mire te addig húznád az időt,

míg megkeresztelkednek a zsidók.

Szerelmem folyton nőne, oly nagyon

lassan, mint egy világbirodalom.

Tíz évig lesném homlokod; tizet

adnék, hogy feldicsérjem szép szemed,

mindegyik fehér mellednek huszat,

százezret annak, ami fennmaradt;

minden testrészednek egy korszakot

s az Újkort, ha szívedet megadod.

Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád,

s hidd meg, szerelmem nem adná alább.

De folyton hallom, hogy hátam mögött

az Idő szárnyas fogata zörög,

s tekints előre: lábaink alatt

jön a jövő, az üres sivatag.

Márványkriptád mélyében elveszik

szépséged, s szépségeddel verseim

visszhangja is. És szűziességedet,

mit úgy féltettél, féreg fúrja meg;

s a por elfekszik - ugyanaz a por -

erényeden meg bujaságomon.

A sír privát szállás, ahol kevés

alkalmat kínál a szeretkezés.

Ezért, míg az ifjúság s az öröm

harmat módjára csillog a bőrödön,

s készséges, vágyó lelked, mint a láng

bukkan fel tested minden pórusán:

tekintsük egymást prédának, akár

két felgerjedt ragadozó madár,

hadd használjuk a percet, ahelyett,

hogy elkenődve lötyögjek veled;

hemperegjünk, míg édességed s vad

erőm egyetlen, görgő gombolyag,

aztán nyergeljünk és a kéj lován

vágtázzunk be az élet kapuján,

s mivel megállítani az Időt

lehetetlen, kergessük mi meg őt.

Szabó Lőrinc: Nyitnikék

Alszik a hóban

a hegy, a völgy;

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Mikor legutóbb

jártam itt,

nyár nyitogatta

pipacsait,

a nyár nyitogatta,

temette az ősz;

és volt, aki vesztett,

és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak

nyoma sehol,

fekete csontváz

a fa, a bokor,

s halotti csipke

a díszük is,

az a törékeny

tündéri dísz,

mit rájuk aggat

éjszaka

fehér kezével

a zuzmara.

Alszik a hóban

a hegy, a völgy,

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Egyszerre mégis

rezzen a táj:

hármat fütyül

egy kis madár.

Háromszor hármat

lüktet a dala,

vígan, szaporán,

mint éles fuvola.

Az a fuvolás

a Nyitnikék!

Már kezdi is újra

az énekét:

kék füttyre mindig

'kvart' lefelé:

nem sok, de örülni

ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

szívnek és tavasznak

nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni,

de - nyitni kék!

Fütyülöm én is

énekét.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

a telet bírni

illenék!

Bírni és bízni

illenék!

Fütyül és elszáll

a Nyitnikék.

Nyitni kék! –

fütyülök utána

s nézek az eltűnő

madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,

nyitni kék,

hinni és bízni

kellenék,

mint az a fázó

kis madár,

aki sírja, de bírja,

ami fáj,

akinek tele rosszabb,

mint az enyém,

és aki mégis

csupa remény.

Nyitni kék, indulok,

nyitni kék,

fog az én szívem is

nyitni még.

Nyitni kék! Ébred

a hegy, a völgy,

tudom, mire gondol

a néma föld.

Ő volt a szája,

a Nyitnikék,

elmondta a holnap

üzenetét:

a hitet, a vágyat

fütyülte szét,

kinyitotta a föld

örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,

nyitni kék -

Nyisd ki, te, versem,

az emberekét!

Szabó Lőrinc: Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,

hogy idegondolsz, kedves, mialatt

gyors kerék visz: sóvár magányomat

hívja magányod, együtt vagy velem,

ahogy veled én, és ahogy nekem

vigaszt csak képzelt jelenléted ad,

fájdalmad fájdalmamban érzi csak

enyhűlni szorítását sziveden.

Képzelt képzeleteddel képzelem,

hogy együtt vagyunk: az enyém kevés

volna, magába, míg így, szüntelen

kettőződve, mint tündér repesés

hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen

egymásba zárva tart a szerelem.

Szeretlek

Ez a szó melyet,

A füledbe súgnám,

Ha itt lennél velem,

Még ez a szó sem fejezi ki, amit én érzek,

Ez annál fényévekkel több,

Ilyet még nem éreztem,

Csak hittem, hogy tudom mi az igazi szerelem,

De megtévesztett,

Most már tudom mi a szerelem,

Ez az.

Pedig még nem is találkoztunk,

De a beszélgetések hangulata és mélysége,

Meggyőzött hogy beléd estem,

Gyönyörű arcodat nézem a képeken,

Folyamatosan,

Nem is hiszem el, hogy van ilyen csoda a világon,

Annyira szép vagy,

Örülnék, ha karjaidba zárnál,

És te is azt súgnád a fülembe, hogy

SZERETLEK!!!

(Juhász László)

Weöres Sándor: A nő

A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;

a férfié; minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga -

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

cimkék között jár, mint egy patikában.

Hiában száll be földet és eget,

mindég semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik -

ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedően fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan cimkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.

Áprily Lajos: Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.

A déli oldalon leselkedel.

Gyökerek hallják könnyű léptedet,

átküldesz egy-egy halk leheletet,

mely szűzies még és illattalan,

de sejtető, jó langyossága van.

Csak arcom érzi még, nem sejti más,

varázs van benne, keltető varázs.

Ahol jársz, néma éberség fogad,

keresed a rügyes sombokrokat,

hogy langyosságoddal rájuk lehelj

s kipattanjon a sárga kis kehely.

Feljössz az élre, melyet hó erez,

íj válladon, a hátadon tegez,

benne az arany nyílakat hozod,

melyekkel a telet megnyilazod.

Mennék eléd, s mint fényváró anyám,

még utoljára elkiáltanám

nevedet, melyből napfény sugaraz:

Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

shalott hölgye, lord alfred tennyson

Éjre éj és napra nap

Egy bűvös hálót rázogat

Mint titkos hang, súg átkokat

s néki, hogyha ott marad

Hol Camelotra lát.

De súghatnak már őneki,

Hálóját csak lengeti,

s fontolóra sem veszi,

Shalottnak asszonyát."

Folyóvölgyben napsugár,

Rozs és árpa táncot jár,

Mezőt ruház, égbe száll,

S a rétmetsző út végén vár

Soktornyú Camelot.

Népe szeme messze kelt,

Liliomos tavat lelt,

Tó vizének föld felelt:

Sziget az ott: Shalott.

Reszket a fűz, nyárfa ága,

Sötét szelet repít háta,

Örök folyam kék habjára,

Föld-ölelő víz-karjába.

Hömpölyög-lent Camelot.

Nagy a fal, négy torony, szürke,

Virágról a fényt elszűrve,

Csendes sziget mélyén ülve

Szép leány, s a sziget: Shalott.

Parton fűzfa koszorúzza

Díszes bárkát; lassan húzza

Vízhabja-ló, vízen kúszva,

A rézbárka selyemútra

Siklik le; s fent: Camelot.

De intett-e ő neked már?

Ő az, ki a lépcsőn áll?

Tudod-e a nevét már

A hölgynek- hona Shalott-?

Napszámos, ki hajnallal kel,

Kasza suhan – s a széllel

Elbódítja énekével,

Hangja száll a völgy vizével,

Le az árral; s ott: Camelot.

Holdvilági paraszt fáradt,

Megköti a rozsbálákat,

Tündér-hangú leányt hallgat,

S az ő szigete Shalott.

Szép szőttese éje-napja,

Csilla színnel ragyogtatja.

Hangok suttogását hallja,

Haját átok-árny takarja,

Ha szemét vonzza Camelot.

Átok? Talán meseféle...

Szövetjét még szőni kéne,

Semmi mással nem törődne

A leány; börtöne Shalott.

De megfordul, s tükre várja

Felakasztva kék falára,

S benne a túlpart világa,

Ösvény, melynek végén várja

Soktornyú Camelot.

Ezüstfolyó suhan messze,

Falusi nép tán nevetve

Piactérre igyekezve…

S messze, messze: Shalott.

Hajadon, ha nevet fennen,

Vagy egy pap reszketeg nyergen

Lovagol; vagy arra éppen,

Apród skarlát köpenyében

Irányuk: Camelot.

És hol, hol nem, a tükör kékje,

Lovagoknak fénylő vértje,

- Nincsen, ki őt hűn megvédje,

A leányt- mögöttük Shalott.

Szőttesében mindig látja

Tükre fényét; s nem várja

Éjszakának sötét álma

Rémképeit; koporsója

Zenéje, fénye Camelot.

A hold, mikor fölezüstlött,

Egy szerelmespár halottan jött.

„Félre, árnyak!” kiált s szőtt

Tovább a lány; hona Shalott.

Lakja mellől nyíllövésre,

Kalász közt nem gyomnövésre

Száll napsugár; a nap fénye

Lángot lobbant réz mellvértre,

S a lovag: Lancelot.

Hős lovag, ki hűn szeretné

Hölgyét- acél pajzsa védné,

Az most tornyot tükröz képpé,

S a torony: Shalott.

Köves kantár villog messze

Mint száz csillag nyári este,

Arany Tejút fénylik messze.

Szíjharangnak jó a kedve,

S az úti cél: Camelot.

S bőrből font, címeres öve,

Kürt rajta, gyémántos köve

Csengett, vágtán elrepülve.

Elöl, nézd! - az Shalott.

Kék ég alatt vadul vágtat

Ragyog, fénylik, arany sápad

Napfény a nyeregre támad,

Napfény a sisakra támad,

Benne a kép: Camelot.

Keresztül a bíbor éjen,

Kévék ülnek holdas fényben

Csillag utat húz az égen,

S alatta: Shalott.

Parázslik a lovag szeme,

Csataménje vágtat vele,

Sisak alatt haja selyme,

Hullám-fürtje szénfekete.

A lovag célja Camelot.

Folyó völgyén, folyóparton

Varázstükör a sírhanton,

„Tirra lirra,” száll a tavon,

Így dalolt Lancelot.

Hagyd a szőttest, hagyd a széket!

Át szobáján hármat lépett,

-Vörös tavirózsa égett-

Páncélt látott és mellvértet,

Várja őt már Camelot.

Szép szövete szélben elszállt,

Tükre ezer darabra vált,

„Elért az átok!” kiált,

A lány, engedi Shalott.

Keleti szél esőt fakaszt

Fák lombjáról ágat szakaszt

Zúgó folyam mondott panaszt

A viharnak, égre akaszt

Villámfényben Camelot.

Lány alakja libben partra,

Hajót rejt a fűzfa lombja

S a bárka orrára írva:

„ E hölgy hona Shalott.”

S fenn homály a folyón távol,

Tomboló szél hullámot árkol,

Leány szeme réved távol,

Arca előtt halvány fátyol,

A folyón fenn -, előtte: Camelot.

S ahogy a nap lenyugodott,

Láncát oldja, szeme nyitott,

Égrenéz még - folyón siklott

A hölgy, engedte Shalott.

Fehérbe szőtt teste fekszik

A bárka mélyén- Hold növekszik

Lombok árnya fényét metszik,

S siklik; várja, úgy tetszik,

A kapu, s azon túl: Camelot.

Fűzfa karol a bárkába,

Omlik a folyó álmára,

Álmodik a lány hangjára.

Dalol a lány, s messze már Shalott.

Dala gyász volt, szentelt bánat,

Halkan cseng hangja a lánynak,

Míg arcára halál sápadt,

Szemére mély árnyak szálltak.

Fordul a hajó: elöl Camelot.

Lélek a parton még nem jár,

Messze még a soktornyú vár,

Bárkájában halott ő már,

Nem dalol, s messze Shalott.

Tornyok, kövek árnya alatt

Virág, erkély állít falat

De a bárka továbbhalad,

Vízen úszva, kertek alatt,

S célja: soktornyú Camelot.

Szobáikból mind lejőnek

Pórok, urak, dámák, hölgyek,

S a bárka orrát nézve jönnek:

„E hölgy hona Shalott.”

Kit hozott a folyó erre?

A zöld partra le-lemenve

Csendesül a király terme,

Rándul kezük a keresztre

Cameloti lovagoknak.

Csak Lancelot áll- szeme harmat,

Nézi - de a halott hallgat.

„Isten adjon nyugodalmat

A shalotti szép asszonynak.

Komáromi János

...a neveddel alszom el

amikor fáradt utam

Napot kísérve véget ér

párnámba rejtem

elgyötört arcomat

karjaim a semmit ölelik

csendben ringatom el

árva magamat és

...a neveddel alszom el

üres utcákon bolyonganak

elárvult érzéseim

minden kapu zárva

hiába dörömböl

magára maradt szívem

csak a kongó visszhang

felel és végül

...a neveddel alszom el

havas hegycsúcsokon

gyönyörű szikrák csillannak

a fény hideg táncot jár

mindent elborít

a hófehér magány

épp ilyen üres a szobám

ahol egyedül kuporgok és

...a neveddel alszom el

zárt szemhéjjak mögött

a csend ül ünnepet

szivárvány-köröket ír

a sötétbe az álom

nappali szavaim az imént

itt zsongtak még

de most egyiket sem találom és

...a neveddel alszom el

csodás képek billennek át

az érzékelés peremén

még éber létem dobog bennem

való világom még fogva tart

de enged már a rációból font kötél

oszlik már a lehet, a nem lehet

tudatom függ egy pókhálófonálon és

...a neveddel alszom el

az éjszaka tengere ringat,

ölel, átkarol, hajamba túr

fülembe súgja

lágyan csobbanó vágy-dalát

csókokat küldenek álmaim

már messze visznek nyugtalan útjaim

még hangtalan motyogok és

...a neveddel alszom el

hányszor lesz még, hogy

furcsa-holdas éjszakán

ajkamon sóvár szavak fakadnak

sóhajaim nekiütődnek a falaknak

és a takaró alatt vacogó testtel

önmagamba görbült szeretettel

magányos éjjel, helyetted

...a neveddel alszom el

Berzsenyi Dániel: Esdeklő szerelem

Ím, a nap leereszkedik

Thétis bíbor keblébe,

S mosolyogva emelkedik

Luna szemérmes képe.

Az esti szellő fuvalma

Édes álmot lengedez,

Az ég békes, s nyugodalma

Hegyet-völgyet béfedez.

De ah, az én siránkozó

Szememre nem hullatja

Balzsamát az illatozó

Esthajnal csillagzatja!

Lehajtom árva fejemet,

De gondjaim felköltik,

S nyughatatlan kebelemet

Fájdalmakkal eltöltik.

Bágyadtságom ha bézárja

Néha fáradt szememet,

Kinyitja könnyeim árja,

S mossa halvány képemet.

Jaj, semmi nem enyhítheti

Sérült szívem sebeit!

Mert a szerelem égeti

Minden titkos ereit.

Csak nálad van gyógyító szer,

Te, ki azt megsebzetted,

Ki a szerelemnek ezer

Tőrét rám lehelletted!

Téged várnak kiterjesztve

Reszkető két kezeim,

Téged az égre függesztve

Sírdogáló szemeim.

Egy tekinteted gyilkosom

S boldogítóm tud lenni,

Szánj meg, Kegyes! légy orvosom:

Ne hagyj holtig epedni.

Süllyedek! nyujtsd karjaidat,

Míg el nem fogy életem,

Míg elhervadt ajakimat

Ajakidra tehetem.

Szuhanics Albert

Nem akarok többet...

Nem akarok többet, mint egy nyugodt percet,

mikor a tűz lángja teám alatt serceg.

Máris időtlenné válik a pillanat,

ezer év telhet el egyetlen perc alatt...

Nem akarok többet, mint egy meghitt órát,

mikor felragyognak a bölcs lelkű hórák.

Csend ül a jobbomon, a balomon béke,

egy órája ülök... s talán ezer éve...

Nem akarok többet, egy önfeledt napot,

amelyen lelkemben újra gyermek vagyok.

Biztonságot érzek anyám, apám mellett,

s időtlen időkig lennék boldog gyermek...

Nem akarok többet... kicsit nyugton lenni,

legalább fél órát ne zavarjon senki!

Csak a csend és béke járja át a lelkem,

s megkerül elvesztett, nagy kincsem... türelmem

Read more:

Komáromi János

Higgy nekem

Higgy nekem Kedves,

most virág vagyok.

Hajolj csak hozzám

érezd az illatot.

Gyenge száram meg ne törd,

óvatos legyél.

Egy virágnak fontos

minden kis levél.

Higgy nekem Kedves,

most meg szél vagyok.

Ne bújj előlem

hallgasd a dalom.

Futásomat meg ne törd,

óvatos legyél.

Csak szabadon élhetek...

mert ilyen a szél.

Higgy nekem Kedves,

most napfény vagyok.

Homlokodra lángoló

csillagot csókolok.

Sugaramat meg ne törd

óvatos legyél.

Míg egyenes a napsugár

csak is addig él.

Higgy nekem Kedves,

most mosoly vagyok.

Ott ülök vidáman

lágy-tüzű ajkadon.

Jó kedvemet meg ne törd

óvatos legyél.

Egy mosolyból fakad

minden csöpp remény.

Higgy nekem Kedves,

most könnycsepp vagyok.

Lassan legördülök

márvány arcodon.

Tisztaságom meg ne törd

óvatos legyél.

Boldogsággal fizetek

minden könnyedért.

Higgy nekem Kedves,

ez most én vagyok.

Nem hordom már

az ósdi álarcot.

Életemet meg ne törd

óvatos legyél.

Míg önmagam vagyok

lelkem csak addig él.

Szabó Lőrinc: A halak (Hungarian)

Halék (élvezve a meleg

nyarat, a légydus deleket)

megfontoltan töprengenek

létük nagy titkai felett.

Van, mondják, Tavuk, Folyamuk;

de tovább hova visz az út?

Ez a lét, esküsznek reá,

nem minden: hiszen túlsilány;

s biztos, hogy valami örök

jó van a Sár és Víz mögött;

s hogy a Folyékonyságban a

szemnek egy Célt kell látnia.

Bölcs sejti és tudja hivő,

hogy nem Szárazság a jövő!

Sárba sár? Örvény és Halál?

Nem ez a Vég! Valami vár!

Valahol, túl időn s teren,

vizebb víz, sarabb sár terem!

S ott (így hiszik), ott úszik Ő,

a Folyók Apja, a dicső,

halszerű, pikkelyes, csodás,

mindenható jó Óriás;

s ama Roppant Uszony alatt

majd megpihennek a halak.

Óh, mondják az örök Vizek

legye horgot nem rejteget,

s ott túlvilági lesz a táj

és mennyei tiszta a sár

és hízott hernyók nyüzsgenek

és paradicsomi nyüvek,

molyok, álcák, mind nagy s kövér,

s giliszta, mely örökkön él.

S a mennyben, mely ennyire szép,

nem lesz föld, mesélik Halék.

Rudyard Kipling: Ha....

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,

s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,

ha kétkednek benned, s bízol magadban,

de érted az ő kétkedésüket,

ha várni tudsz és várni sose fáradsz,

és hazugok közt se hazug a szád,

ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,

s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,

gondolkodol - s becsülöd a valót,

ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,

s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,

ha elbírod, hogy igazad örökre

maszlag gyanánt használják a gazok,

s életműved, mi ott van összetörve,

silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,

van merszed egy kártyára tenni föl,

s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,

nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz,

és szíved is, mely nem a hajdani,

mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,

csak Akaratod int: "Kitartani",

ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,

királyokkal jársz, s józan az eszed,

ha ellenség, de jóbarát se sérthet,

s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja

egy távfutás neked s te futsz vígan,

tiéd a Föld és minden, ami rajta,

és - ami több - ember leszel, fiam.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Gál János: Bújócska

Ha völgy leszel,

Én hűs patak benne

Ha te vagy a patak,

Én ívelt híd felette

Ha út leszel,

Én a szekér rajta

Ha te a szekér,

Én majd a pajta

Ha mese leszel,

Én gyermek, ki hallgat,

Ha gyermek leszel,

Én dal ki elaltat.

Ha irka leszel,

Én majd a lapja

Ha te az irkalap,

Én a vers rajta.

Ha vers leszel,

Én toll, mi leírja,

Ha te a toll,

Én sötétkék tinta.

Ha telihold leszel,

Én egy kis csillag,

Ha csillaggá leszel,

Kiválasztalak.

Ady Endre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.

Nem harsonával, hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon,

De háborús éjjel.

És megvakultak hiú szemeim,

Meghalt ifjúságom,

De Őt, a fényest, nagyszerűt

Mindörökre látom.

Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem…

"Nem volt hiába semmi sem.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,

Acélkerék is megkopik,

Hogyha szüntelen csak forog.

Kopik, kopik, de fényesül,

Nem fogja be a rozsda sem,

Csiszolja minden mozdulat,

S forog, forog ezüstösen.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,

Nem adnak ingyen semmit ám,

Voltak keserves napjaim,

És rengeteg dúlt éjszakám.

Amíg egy gyermek nagyra nő,

Bizony egyet-mást tenni kell,

Legalább így az életem

Nem múlt el csip-csup semmivel.

Ránézek nagy fiamra, és

Egyszerre oly üde vagyok,

Hogy a szemem harmatgyöngyös,

Hajnali rét gyanánt ragyog,

S leánykám, mint a Március,

Rügyekbe zárt kölyöktavasz…

Őt nézem és bimbókorom,

Újra fölöttem sugaraz.

Nem siratom tűnt éveim,

Hiszen az idő úgysem áll,

Csak aki meddőségekben élt,

Azé a vénség, rút halál.

Szánom az inyenc élvezőt,

Csömörnél mása nem marad,

Koldus, ki mit sem áldozott,

S nem gyűjtött mást, csak aranyat.

Igaz kicsit fáradt vagyok,

Nehéz a toll is néhanap,

De a lehalkult szívverés

Fiam szívén erőre kap,

Szépségem múlik – nem sírok,

Leánykám arcán tündököl,

Szinte sok is, e két gyerek,

Mily roppant kincset örököl.

Nem volt hiába semmi sem,

Bár néhanap békétlenül

Lázongtam, hisz’ nem tudtam én,

Hogy ürmöm mézzé édesül…

Sokat fizettem? Nem tudom,

Hiszen mindennek ára van…

Ezerszer újra kezdeném

Alázatosan, boldogan."

ózsef Attila: Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,

A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,

Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik

Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,

Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.

Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!

Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -

A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Heltai Jenő:Szabadság

Tudd meg: szabad csak az, akit

Szó nem butít, fény nem vakít,

Se rang, se kincs nem veszteget meg,

Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,

A látszatot lenézi, meg nem óvja,

Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek

Ajkát hazugság nem fertőzi meg,

Aki üres jelszókat nem visít,

Nem áltat, nem igér, nem hamisít.

Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,

Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,

Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,

Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre

S embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki

Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,

Tüzet fölöslegesen nem harangoz,

Van mindene, ha nincs is semmije,

Mert nem szorul rá soha senkire.

Nem áll szemére húzott vaskalappal,

Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal

És győzi szívvel, győzi vállal,

Helyét megállja mindég, mindenütt,

Többször cirógat, mint ahányszor üt,

De megmutatja olykor, hogy van ökle...

Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet

Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!

Tudd meg: szabad csak az, aki

Oly áhítattal mondja ki,

Mint istenének szent nevét a jó pap.

Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

Ínség, veszély, kín meg nem tántorít

És lelki béklyó többé nem szorít.

Hiába őrzi porkoláb s lakat,

Az sose rab, ki lélekben szabad.

Az akkor is, ha koldus, nincstelen,

Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,

Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

Ott van csupán, ahol szavát megértve

Meghalni tudnak s élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,

Hogy azt csináld, amit akarsz,

S mindazt, miért más robotolt,

Magad javára letarold,

Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.

A szabadság nem perzsavásár.

Nem a te árud. Milliók kincse az,

Mint a reménység, napsugár, tavasz,

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva

Ráönti illatát a szomjazó világra,

Hogy abból jótestvéri jusson

Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

Míg több jut egynek, másnak kevesebb,

Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,

Te sem vagy még szabad, te is csak

gyáva rab vagy.

ZSOLTÁR

nem vigasztal meg senki engem

ha te uram nem vigasztalsz

nincs itt már többé mit keresnem

hogyha te uram nem marasztalsz

tiéd uram minden ítélet

pernek haragnak végét vetned

engedd hogy már tovább ne éljek

ha nincs értelme életemnek

engedj uram elmennem innen

engedj végre hazatérnem

ronggyá foszlott reményeimben

hol kegyelem van és nem érdem

hol se büszkeség se alázat

csak irgalom van és csak béke

nyisd meg uram örökös házad

hadd lépjek immár küszöbére

Imre Flóra

Várnai Zseni

Kis botló táltosok

És elindultok vele egy sugaras reggel,

És felkapjátok őt és tipegve mentek, mentek,

És viszitek őt az első, első útra,

Kicsinyke lábak, botló táltosok...

A nagy világ majd rátok mosolyog,

A föld, a fű, a fa, virág nevet:

Egy bukdácsoló, induló gyerek;

A karja tárt, a szeme nyitva: szép!

Botlik, kacag, és újra botlik: lép!

Vigyázzatok kis táltosparipák!

Mert gidres-gödrös, gáncsos a világ,

Vigyázzatok!

A föld az minden kisgyerekhez jó,

Ki tiszta lábbal indul rajta el,

Az nem bánt majd, az dajkálgat, ölel,

De hátán annyi kő, kavics és gaz,

Én féltem őt, én féltem őt, igaz;

Vigyázzatok!

Mert drága ő!

A szeme, arca, ajka csak nevet,

Még mindenkit szeret,

Még minden jó és tiszta benne van,

S mögötte út még nincsen semmi sem,

Mint akinek meseország izen,

Csak menne, menne már;

Vigyázzatok!

Karomon hordtam ölbéli bubám...

És ajnároztam, földre sose ért,

De két karomba már belé nem fért,

A földrelépett ő,

Vigyázzatok!

Mert hív a föld, s ti érzitek, hogy hív,

Viháncoló, kicsiny mesecsikók...

De jönnek utak, rossz utak és jók

És ti csak mentek, messze tőlem el,

Mert a távolság mesél, énekel,

Mert a távol aranyszínekbe szőtt...

Az én karom már szűk határ, tudom, -

Vigyétek majd az igaz útra őt,

Kis táltosok.

József Attila - REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog

a lakkos, hűvös dinamó.

Óh, zajtalan csillagzatok!

Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő

az űrön által hangtalan.

Elleng a néma, kék idő.

Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.

Fáj a szívem, a szó kihül.

Dehát kinek is szólanék - -

1933. március

Komáromi János

Vonalat húztam

vonalat húztam ég és föld közé

nappalok árnyait elválasztani

az éj árnyait összekötni

...

tőlem - velem

suttogni vagy kiabálni amikor az kell

vagy hallgatni a csenddel

és amikor a kötelékek elvágva lógnak

és ha a csomók már jó erősek

azután lesznek majd a perceim ráérősek

csak nézem az eget felettem

miközben a földet már rég elfeledtem

béklyókba kötve táncolsz majd velem

nem lehetsz szabad

mert én nem engedem

a vágyam megkötöz téged is

ahogy tegnap volt

úgy lesz holnap is

mert nem kell az akarat mindig

csak érezni kell bölcsőtől a sírig

add oda hát

amit őrzöl nekem

ha önként adod, azt szeretem

megkeresem a vágyamat benned

megmondom mit kell tenned

a világ csak bámul rám értetlen

nem kímélem azt sem

amit féltettem

virágot hajtanak belőlem csókjaid

'lesszekké' lesznek elmúlt 'voltjaid'

szemembe nézve zokoghatsz

meghallom ha szívemen kopogtatsz

érintéseiddel rajzolod rám magad

tedd amit tenned kell

ha nincs is rá szavad

könnyek és mosolyok most születnek

nem menekülsz

mégis követlek

egyre tisztább a ragyogásod

egyre őszintébb a sóvárgásod

Semmi vagy - tudod - nélkülem

a Mindennél több lehetsz én velem

terülj elém légy az asztalom

úgy létezz

ahogy akarom

Karinthy Frigyes: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyre megy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világra jöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

Szabó Lőrinc:Tavasz

"Mi az?"-kérdezte Vén Rigó.

"Tavasz!"-felelt a Nap.

"Megjött?"-kérdezte Vén Rigó.

"Meg ám!"- felelt a Nap.

"Szeretsz?"-kérdezte Vén Rigó?

"Szeretlek!"-szólt a Nap.

"Akkor hát szép lesz a világ?"

"Még szebb és boldogabb!"

Csukás István: Tavaszi vers

Az ablakhoz nyomul az orgona,

az ablaküvegen át rám nevet,

amit nem tudok megunni soha,

a kékszemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én,

örökzöld időmből kipislogok,

a létezés halhatatlan ívén

a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek,

s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,

ledobjuk, unt kabátot, a telet,

s szívemmel ver a születő világ.

Ági Vaskó - Angyalszárnyon

Ötös kórterem, ötös ágy...

kemény, koppanó szavak.

Fásult nővéri tekintet,

börtönként záródó falak.

Gumihuzat a matracon,

lepedőmön négy csomó;

párnámban régi sóhajok,

cihája fehér, mint a hó.

Éjjeliszekrény jobbomon,

otthon-emlékek rejteke;

bögrém szélén még ott a csók...

benne teámnak fele.

Ötös kórterem, ötös ágy...

félelmet gyöngyöz homlokom;

fohászom már az égig ér,

repülök angyalszárnyakon.

Puhán ölel a néma csend,

fényes érintés szívemen;

oxigén gyöngyért esdekel

sajgó halántéklebeny.

Idő és tér megszűnik,

lelkem felhők közt lebeg;

agykérgem már gondtalan,

hívnak - szó nélkül megyek.

A szeretet fénye átölel,

ringat lágy égizene,

majd visszaútra mutat,

a Jóisten keze.

Ötös kórterem, ötös ágy…

testemben kínzó fájdalom,

szabad lelkem bezárva már;

új élet súlya vállamon.

Petőfi Sándor: Kinn a kertben

Kinn a kertben voltunk,

Egymás mellett ültünk,

Az úristen tudja,

Mi történt körülünk ?

Azt sem tudtam, mi van,

Ősz-e vagy kikelet ?

Csak egyet tudtam, hogy

Veled vagyok, veled !

Mélyen belenéztem

Fekete szemedbe,

S fehér kezecskédet

Tartottam kezembe´.

Hogy úgy egymást néztük,

Ily szókat ejtettem:

Ha mi most itt kővé

Válnánk mind a ketten ?

Azt mondtad, nem bánnád;

Vajon miért mondtad ?

Azért-e, hogy már az

Életed meguntad ?

Oh vagy tán azért, hogy

Boldogság lenne rád,

Ha együtt maradnánk

Örök időkön át ?

Kiss József: Ó, mért oly későn...

Ó, mért oly későn, levelek hullása,

Daru távozása idején:

Mért nem találkoztam rózsanyiláskor,

Hajnalhasadáskor veled én?

Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe

A pacsirtát lesbe, te meg én?

Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,

Az ifju álmok idején!

Éveimnek száma majdnem kétszer húsz,

Húsz év múlva ősz hajamba beletúrsz?

Szemeim körül majdan ezer szarkaláb,

Mosolyod őrzője márcsak öreg porkoláb.

Erős kezemen ránc ekéje szánt barázdát,

Hunyorogva bámulom a kék ég parányát.

Ruganyos léptem botorkálásba vált majdan,

S felejtem én bőven el, mit hova is raktam.

Kellek én? Kellek akkor is majd teneked?

Szép szómmal híven töltöd lélekzsebed?

Érdekel az öreg testben lakó virgonc ifjú?

Kit botja nélkül már gyenge szellő is elfú?

Elég lesz-e szemem örökkön izzó parázsa?

Vagy enyésző testtel veszik szívem varázsa?

Elég lesz-e majd szerető karom lágy ölelése?

Szívem igaz dala, lelkem lelkedhez szökellése?

Elég lesz, szerető szívem lelkemnek ezt súgja,

Mert szíved hű galambja örökre nekem búgja.

Lelkünk egy, s többé nem számol évet, percet,

Öreg hangszer is játszik még szerelmes tercet.

Suttogó Gabriel

/Minden jog fenntartva/

Ha mennél hideg szélben

A réten át, a réten át

Rád adnám kockás takaróm

Öleljen át, öleljen át!

S ha körülzúgna sors-vihar

Rémségesen, rémségesen:

Szívemben volna házad

Oszd meg velem, oszd meg velem!

/Robert Burns/