Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Ne félj az élettől

"Ne félj az élettől bármilyen mostoha,

Az ember győz, ha nem lesz ostoba.

Harcolj a célért, de ne szenvedj érte,

Emlékezz inkább a jóra, a szépre.

Ne csüggedj sokáig, ne hulljon könnyed,

E - hatalmas világban, szépet is lelhetsz.

Ki nem várja a holnapot, az sem adja fel,

Mert egy apró kis reményben új életre kel.

Mindennap egy más nap, új reménnyel élj,

Nézz szemben a sorssal, tőle sose félj.

Ha néha úgy érzed földbe is tipornak,

Széttört álmaid a felszínen maradnak.

Nem kell a jövődet múltaddal temetni,

Ha igazán akarsz, újra tudsz szeretni!"

/ism. sz./

Helen Bereg - Hiányod

"Lelkemben úgy fáj a hiány.

Nem ölelhetlek ma sem!

Üvegen sikoltó gyémánt

Karcolata a szívem.

Vágy bűvölete igéz

Szenvedő szívemhez utat.

Lágyan simogató kéz

Emléke bőrömön suhan.

Szemhéjamon égőn vibrál

A tegnapi puha csók.

Szívem kínnal égbe kiált:

Nem tegnap akarom! Most!

Imát rebeg tűzforró szám:

Csókod enyhítse vágyam!

Szerelmes ölelésed után

karodban égjek lázban!

Érezzem a vad szenvedély

Tűzpiros égig repít!

Testem íves gyönyörben ég,

Mit szerelmed csendesít."

Jószay Magdolna: Lényeged adtad

Messze vagy tőlem újra,

kedvesem,

s én szinte percenként rád

emlékezem.

Az elmúlt napok

pergő filmként futnak

lelki szemeim előtt,

s nem kell kutakodnom nagyon

emlékeim között, sőt…

mintha velem lennél,

mintha engem néznél,

mintha rám nevetnél…

és tüsszöghetnek felém

a jelen árnyai,

félemlíthetnek a mindennapok

nehéz pillanatai,

borzongató melegséged

sokáig el nem hagy,

hisz szíved tavaszt sugárzó ereje

határtalan nagy…

s én soha nem felejtem el

a boldog-vidám pillanatokat,

s azt, mit adtál nekem:

oly sok mindent…

lényeged - magad.

Azt, mi nekem vagy.

Sárhelyi Erika: Jövendölés - egy szép januári nap margójára

Varjúmadár ma egy se kiabál,

szájtátva áll a méla január.

Kacag a Nap, sárga szalmakalap,

alája kap egy cinegecsapat.

Újév hete most nem bús fekete,

kék ecsettel az eget kente be.

Arany a fény a Duna-part kövén,

gyémánt-remény, mint föld mélyén a szén.

S nevet a tél, hogy mindent elhinnél,

bármit mesél, még jön kutyára dér.

Sárhelyi Erika: Horgolt sorok

Ha egymásra horgolnám a verseimet,

mindig ott összeöltve, ahol épp elsza-

kad a rólam szóló végtelen történet,

mindegy lenne, hogy olvasom, vice versa,

az időben visszafelé araszolva,

vagy az elsőként leírt bizonytalan sortól,

mára hatalmas, meleg takaróm volna

megszámlálhatatlan, ezer színű szóból.

És fagyos, téli napokon, mint ez a mai,

megkeresném benne a legforróbb nyarat,

egy júliusi strandolást, vagy valami

augusztus végi éjszakából itt maradt

hullócsillagos (rém közhelyes) emléket,

főznék egy jó erős feketét, és talán

észre se venném, hogy szilveszter éjfél lett,

és már nem fázom a holnaptól igazán.

Bán András(éjszárny zöldi): Tűz a tűzhöz

tûz a tûzhöz

fény a fényhez

sokáig tart mig elér

álom voltál

igy maradtál

szerettelek mindenért

hosszú csend

a szavak között

elnémul a telefon

nehéz csendben

parázs izzik

keressük egymást valahol

tûz a tûzhöz

fény a fényhez

elfogy az idõ mig elér

bántottalak

mert gyenge voltam

most bocsáss meg kérlek mindenért

viz a vizben

örvény ébred

éled a tó és átkarol

félek hogy csak

álom volt

ugye egymáshozérünk valahol

tûz a tûzhöz

hogy repülne

kihûl az ég mig odaér

tûz a tûzhöz

viz a vizhez

fájok már úgy a hangodért

tûz a tûzhöz

-a dalok lettek a szárnyaim

viz a vizhez

-ezüst csendben mélyül a város ahogy a levegõbe ér

fény a fényhez

-segits most gyere istenem ha kell vegyél el mindent az álmomért

tûz a tûzhöz

forrón lobban

lángot vet és odaér

fény a fényhez

fény a fényben

egy életet adok egy álomért

viz a vizhez

örök örvény

hullám csobban összeér

fény a fényhez

látlak végre

fényhez ér talán a fény

tûz a tûzhöz

viz a vizhez

örök örvény odaér

tûz a tûzhöz

fény a fényhez

ugye úgy gondolod hazaér

tûz a tûzhöz

viz a vizhez

örök örvény odaér

tûz a tûzhöz

fény a fényhez

ugye úgy gondolod hazaér

Christopher Marlowe

Első látásra

(a Hős és Leander-ből)

Nem vagy ura, hogy gyűlölj vagy szeress,

mert vágyad vize hajt, s az végzetes.

Ha két futó feszeng verseny előtt,

te választasz már vesztest vagy nyerőt.

S ha két egyforma aranyrúd világít,

úgy érzed, az egyik szebben világlik.

Szemünkön át hatol belénk a villám:

a vágy, hiába töprengünk a titkán.

A habozás csak a szerelem árnya;

ki szeretett valaha, s nem első látásra?

Aranyosi Ervin: A szeretetről

"A szeretet annyi: - elfogadni,

nyitott szívedből többet adni!

Másokban meglátni a szépet,

s örökre hinni, hogy szép az élet.

Megértőn nézni a világra,

ápolni, kinek a lelke árva.

Tudni a rossz is csak emberi,

másképpen lát, ki felismeri.

Keresd a jót, kívánd a szépet!

Lásd meg másban az emberséget!

Bocsásd meg azt, amiben gyarló!

Szeress ha fáj is, legyél kitartó!

Azért születtél erre a földre,

hogy szeretni tanulj mindörökre.

Szívedben szóljon a szeretet ének:

"Szeretném, hogyha szeretnének"."

ÁBRÁNYI EMIL: NE SÉRTSD MEG...

Ne sértsd meg azt, akit szeretsz!

Egy durva szó elég,

Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd

Szerelme szép egét!...

Borúlt ég újra földerűl,

Hint még szebb sugarat...

Ez gyöngédebb ég: itt a folt

Örökké megmarad!

Egy szó elég!... És húnyni kezd

A régi, tiszta fény.

Mélyebb sebet vág, mint a tőr,

A nő nemes szivén!...

Átérzi lelked bánatát,

Vidáman hal meg érted, -

De bús kétségben csügged el,

Ha egy rossz szóval sérted!

Ne félj! Nem hal meg a madár

Ha szárnyait megtörték.

A pillangó tovább röpűl,

Bár fényporát letörléd.

Tovább él a szerelem is

Mert mindennél nagyobb, -

De többé nem száll ég felé,

És többé nem ragyog!...

Késmárk. 1900.

Gyönyörű az élet, bár néha nem értem.

Vannak percei, mit nem kéne megélnem.

Én tehetek róla?

Lehet, hogy igen, de sok mindenről nem,

ezt szívemből hiszem!

Az enyémben volt minden, szép és varázslatos,

pokoli, gyötrelmes, s néha iszonyatos.

Kaptam benne vágyat, szeretetet, álmot,

néha elfeledném az összes valóságot!

Sokszor volt fájó, csúfos az egész,

de talán most a rossz a múlt ködébe vész.

Most talán már jó lesz, minden pillanat,

valóra válhat egy meseszép gondolat.

Így kell már lennie!

Elég volt a rosszból, a félelmekkel teli, pokoli napokból!

Nem vagyok öreg még, annyi minden várhat,

meg kellene érnem a rám váró csodákat!

Nem tudom, mi jön még, de szeretnék élni

boldogan, vidáman szépeket megérni!

Babits Mihály: Halavány téli rajz

Milyen fehér csöndesség ez!

Messze házunk télben ül.

Gyere az ablakhoz, édes!

Csókolj meg és nézz körül!

Süt a nap, elállt a hó már,

mégis pelyhek hullanak:

puhán, halkan, pehelymód száll

pillanat és pillanat.

Gyere, édes, az ablakhoz,

tekints szét az udvaron!

Nézd, a friss, a lágy, a vaskos

szőnyegen még semmi nyom!

Csak a kis szolgáló lába

rajzolódik halavány,

s elvész, mint a Szaharába

egy zarándok karaván.

Szalma közt fagyottan áll a

kert füzes mélyén a kut

intve dermedt jégszakálla

hogy az év, mint óra, fut.

Jertek apró, jertek sűrű

pillanatok pelyhei

jobban mint e szalmagyűrű

szívünk kútját védeni.

Milyen furcsa füstünk árnya

a túlsó tető haván:

mintha távol emlék szállna

rokon szívbe tétován.

Ki gondolhat ránk e csöndben,

míg körülvattáz a hó?

Titkos lánc nyúl át a földön

összekötve aki jó.

Vörösmarty Mihály: Újesztendei szép kívánság

Kormosan, de tiszta szívvel,

A füst barna fiai

Beköszönünk ma hozzátok,

Házak boldog urai.

És kivánunk, és ohajtunk

Ujnál újabb esztendőt,

Szerencsével rakodottat,

Nem is egyet, sem kettőt,

Hanem igen, igen sokat,

Annyit, mint a kis világ,

Mennyi csillag van az égen,

Régi fákon mennyi ág.

De talán az sok is volna;

Semmiből sem jó a sok;

Éljetek míg kedvetek tart,

Éljen úri házatok,

Míg a szép leány kapós lesz,

S kedves a bor, és kenyér,

Míg szomszédba a magyarnak

Nem kell futni ezekért,

Míg szivetek, mint a gyertya

Oly vídámon égdegel,

Szemetekben az örömtűz,

És az erő nem hal el; -

Majd ha egykor kürtőtökben

A pók szövi hálóját,

S vendég hagyta házatokból

Füst nem ontja fel magát,

Majd ha nem lesz mit vakarni

Sem odafenn, sem alúl,

S a korommal a vígság is

Mindörökre elvonúl,

Akkor még ki kérdi többé,

Hány meg hány hét a világ?

Jobb fekügyék a gödörbe,

És takarja el magát.

De az Isten ójon attól! -

Éljen a szent vígaság,

Ezt ohajtja a Földvári

Tűzkármentő Társaság.

1830. január 1.

Várnai Zseni:

Parazsat loptam…

Parazsat loptam a nagy kondér alól,

a kondérban forrt, fortyogott a lé,

egy roppant kéz kavarta, sózta, mérte

s nem láthattam a kéz, a kar kié.

A léből egy csöpp homlokomra fröccsent

és mély, tüzes sebrózsát égetett,

nem éreztem a fájást és gyönyörrel

fogadtam ezt a lángoló jelet.

Futottam és az erdő vad magányán

elővettem vajákos lábasom

parazsomból tüzet szítottam s néztem,

mint fut a láng a száraz ágakon.

A tűz dalolt és sziszegett a pára,

már bugyborékolt, főtt varázsszerem:

kolibrinyelv, bibictojás, beléndek

s ezerfű, mely hegyormokon terem.

Pár furcsa szót fűszernek eldadogtam

illat kerengett s bódított a füst

s a holdvilágból lábasomba csorgott

álmothozó, delejező ezüst.

Pillám nehéz lett s ujjaim hegyével

bekentem arcom, szemem, homlokom,

karom, kezem, a keblem és a vállam

s nem tudtam, élem-e, vagy álmodom,

karom helyén, hogy szárnyak tollasodnak

emelnek, visznek, szállok, mint a szél,

köröttem furcsa szellemek suhognak

vakító fényük vág, mint az acél.

A föld olyan parányi lett alattam,

amint lenéztem, szinte semmiség

s csillaghímes bársonyruhába burkolt

új dajkám, a bakacsin éji ég.

Azután nagy, feketeszárnyú angyal

suhant fölém és lágyan átölelt,

szárnya körém csapódott és szeméből

kék villámfényű kénkő láng lövellt.

Arkangyal volt, vagy démon, nem tudom már,

de szertefoszlott s húzott le a föld,

mint hulló csillag, hullni, hullni kezdtem

sár lettem újra, szárnyam összetört.

Gulyás Éva

Régen

Szegénységben nőttünk fel,

Mégis boldogok voltunk...

Mezítláb jártunk nyáron,

erdőben barangoltunk.

Faágakon játszottunk,

vagy épp a kisvasútnál.

Estére elfáradtunk,

ültünk a kis asztalnál.

Mi egy ágyban aludtunk

ketten a nővéremmel.

Télen sokat vacogtunk,

háltunk tégla-meleggel.

Reggel a cikória

illatára felkeltünk,

búgott az olajkályha,

majd iskolába mentünk.

Anyánk teknőben mosott,

bableves főtt fazékban...

Vizet egyikőnk hozott,

másik fát, szakajtóban.

Édes volt a gyermekkor-

bár olykor keserédes,

ám semmi sem hiányzott,

nem voltak nagy remények.

Mennyi áldozat kellett,

hogy ráleljünk utunkra!

Szüleim nem felejtem,

még vágyom a szavukra.

Várnai Zseni:

Szeretni.

Szeretni ezt az életet,

az egyetlent a végest,

Szeretni még ha bánt is,

ha mostohánk is néhanap,

de kék az ég, és süt a nap,

van benne boldogság is.

E szép és szőrnyű kor során

csodákat tesz a tudomány

a titkok titka tárul,

a tudás fája lombosul,

de atom felhő tornyosul:

mérges gyümölcs a fárul.

Nem ölni, vért nem ontani,

a tüzeket eloltani,

s nem gyújtani,hogy égjen

ország és város,hol a nép

gyönge megvédi életét

s hogy békességben éljen.

Még harcok dúlnak lángban ég

a megbolygatott messzeség,

madár se leli fészkét

futnak az erdő vadjai,

csak borzalomról..hallani:

Világ teremts már békét!

Fogyó hold már az életem,

de dolgom még töméntelen,

még tenni, adni vágyom...

Csak lenne még erőm elég,

zengni a béke énekét...

e felbolydult világon!

Csak élni, élni emberek!

Időnk oly gyorsan el pereg,

egy perc csupán az élet...

de ez a perc lehet csodás

teremtő munka, alkotás

amely megőriz téged!

Vas István: A Teremtőhöz

Köszönöm, hogy megteremtettél,

Ó, Szeretet, és idetettél,

Hogy csillagok, ködök, hegyek

között ember legyek.

Köszönöm, amit látok,

A teremtett világot,

Hogy még a rossz sem céltalan,

Mindennek jelentése van.

És én is neked kincset-érő

Egy vagyok, soha-visszatérő,

S akár a férgek, vagy a szentek,

Valamit jelentek.

Meghalok, semmit nem veszítek,

Művedet meg nem semmisíted

s a mennyben vagy pokolban

Az leszek, ami voltam.

BÁNAT

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé,

Eljönni onnan,hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit,ki nem szeret téged

Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,

Kergetni egy álmot,soha el nem érni

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet

Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,

Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak

Rózsákat őrizni,mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni

Mással látni meg őt és utána fordulni

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat

S imádkozni,

Hogy sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önnmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit,csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig

Aztán,hogy elfordulok

Fáradt szememhez nyúlok

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul itélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt,nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam,hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar,engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé ,már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám hallkan

Semmiség,csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

( Heinrich Heine )

Legyen másé ...

Néha napján bizony akad olyan alkalom ,

mit szégyen bevallani ,de én mégis vállalom .

És az önsajnálat nem más mint szánalom

de nem tehetek róla , hogy ennyi teher van a vállamon .

És esetenként mikór megnyújtózom az ágyamon

szememben ott van egy óriási balaton .

Bár nem kellene sírni ,de erősebb a fájdalom ,

és azon kapom magam ,hogy felemész a bánatom .

Reménykedve alszom el ,hogy jobb lesz majd a holnapom

bár előre tudom ,hogy csak remény ,úgyhogy leszarom .

Mikór lesz már vége ,üssetek már agyon ,

kész , vége itt mostmár feladom .

Elkap egy dühroham és a falakat szétrugom

bár értelme nincs ,de a dühömet kiadom .

Véget vet végül mindennek a haragom ,

mert vérfoltok tünnek fel a falakon .

Nézem a véremet és máris jól tudom

hogy mitt kell tennem ,úgyhogy megsem fontolom

a konyhába rohanok és a kést fölkapom

a kegyelemdöfést magamnak megadom .

Holtan esem össze és a helyemet átadom

legyen végre másé ez a rengeteg fájdalom !!!

Imeretlen szerző

Arany János: Év utolján

"Kifelé az évnek a szekere rúdja,

Pályáját a nap is csak robotban futja,

Csak azért jő fel, hogy a gondját kivesse,

Ahol a reggel van, ott a dél, az este.

Mehetsz, mehetsz, jó év! amit hoztál, vidd el,

Megelégedtem már sovány böjteiddel:

Egy szó nem sok, azzal sem marasztlak téged:

Kívánok jó utat és jó egészséget. -

Mi örömet adtál? Mi emléket hagytál?

Annyit se nekem, mint a tavalyi naptár,

Mely hiába mondja, hogy: "csütörtök, péntek",

Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek.

Menj! hadd tudjalak a többi után sorba,

Legalább nem esett életemen csorba:

A kopár sivatag, hol nem látni zöldet,

Legalább nem hagyja lyukasan a földet."

Madách Imre

Veszélyes játék

Egész világ hódolt, leányka,

S te mindenkit kigúnyolál,

Azt hitted, ez adó megillet,

S nincs senki, aki ellenáll.

Bosszankodál, hogy egyedűl én

Maradtam néma és hideg.

Több-több kacérság bájaidra

Még több ragyogványt hintenek.

Erősebb vért kellett nekem most,

Neked hegyesb nyíl kelletett

Így folyt köztünk, így folyt sokáig

A harcjáték, az ütközet.

De jaj, ki a szív érzetével

Szentségtörő játékot űz!

Veszélyes az, mint a lepkének,

Melyet körülrepűl, a tűz.

Addig hódítgatál cselekkel,

Hogy meghódoltál, kis hamis,

S ez nékem olyan jól esett, hogy

Tiéd vagyok most magam is.

Wass Albert : Szegény vagyok

Szegény vagyok, szegényebb mint a koldus,

aki az utcasarkon kéreget,

mert felette tiszta ég ragyog,

s az ég szereti a szegényeket.

S a koldusok nagynéha hinni tudnak,

Istenben, égben, s abban, ami szent,

és imádkozni tudnak és szeretni

s a lelkük álma: Léthe-parti csend.

És jó annak, kit szánakozva néznek

és megsiratják fátylas csillogását

mosolytalan két könnyező szemének.

Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem:

pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen:

mindenkinek adósa maradok.

Mert szeretetben, hitben és reményben

a koldusnál is koldusabb vagyok.

Heine : Loreley

Nem értem, a dal mit idéz föl,

s hogy oly bús mért vagyok:

egy régi, régi regétől

nem szabadulhatok.

Már hűvös az este; a Rajna

nyugodtan folydogál;

a hegycsúcs sugarasra

gyúlt alkonypírban áll.

Ott fenn ül – ékszere csillog –

a leggyönyörűbb leány;

aranyhaja messzire villog

aranyfésűje nyomán.

Aranyban aranylik a fésű,

s közben a lány dalol;

hatalmas zengedezésű

varázs kél ajkairól.

A hajósnak a kis ladikban

szíve fáj, majd meghasad;

nem le, hol a zátony, a szirt van –

fel néz, fel a csúcsra csak!

Végűl ladikot s ladikost a

mélységbe sodorja az ár…

S hogy ez így lett, ő okozta

dalával, a Loreley.

Ady Endre - Egy ócska konflisban

Királyném, kigyultak a lángok,

Aranyos hintónk, íme, száll,

Ma a nép közé vegyülünk el,

Te a királyné s én a király.

Lásd, ez a fényes kocsitenger

A villámfényes fák alatt

Miérettünk hullámzik, fénylik,

Hogy téged s engem lássanak.

Királyném, bocsásd le a fátylad:

Ma este kegyosztók leszünk.

(Döcög, döcög az ócska konflis

És mi sápadtan reszketünk.)

Királyném, megölnek a vágyak.

Sohse vágyott, mint te meg én,

Földi pár úgy az élet-csúcsra

És sohse volt még íly szegény.

Vágy, élet és sugár a lelkünk

És utunk mégis koldus-út,

Jogunk van minden fényességhez,

Amit az élet adni tud.

Király vagyok és te királyné,

Hát trónunk sohse lesz nekünk?

(Döcög, döcög az ócska konflis

És mi sápadtan reszketünk.)

Éjszaka! 

Im, itt a tág, a szabad éjszaka,

Illatos ege, színes csillaga;

mi, szűk szobáknak sápadt gyermeki

tegyünk szerelmi vallomást neki -

Ó éjszaka! Ó, fényes éjszaka!

A föld, ha nyúgalomé s gyönyöré,

szelíd szárnyával ő borúl fölé,

mint jó szülő, takarva öleli,

áldón ragyognak ezer szemei -

Ó éjszaka! Ó, szelíd éjszaka!

Ő sohsem pihen: alkot boldogan,

ölén száz élet nesztelen fogan,

ölén, ha tölten nyujtozik a kéj,

szemét hamisan húnyja a »vak éj« -

Ó éjszaka! Termékeny éjszaka!

Arany tőgyén, mely holdnak hívatik,

fehér tejjel táplálja gyermekit,

s hamerre kéjes dombhát domborul,

tetsző fátyollal rejti jámborul -

Ó éjszaka! urasszony éjszaka!

Ő mindenekre egyaránt figyel,

jól tudja mindig ő, hogy mit mível,

ő szárazságra bocsát harmatot,

meleg nap után hűs fuvallatot -

Ó éjszaka! Ó, gondos éjszaka!

Melegítő hűs, zaj-táplálta csend,

mozgalmas nyugalom, ne bánjuk, mit jelent;

mi szűk szobáknak sápadt gyermeki,

tegyünk, tegyünk szerelmi vallomást neki!

Ó, éjszaka! Ó, szabad éjszaka!

Babits Mihály

Fenyő ha nem lehetsz bérc tetején,

Lehetsz még völgyi bozót,

De leggyönyörűbben hajts ki üdén,

Ha fán nem,légy bokron a lomb.

S ha bokor se lehetsz,légy fűvön az él,

Csak szépítsd az országutat,

Pézsma ha nem vagy,hát légy a sügér,

A tóban a legtáncosabb.

Nem mind kapitány a hajóban a had,

Keresd,a sors rád mit oszt,

Van nagy feladat,van kis feladat,

De a fő,az az itt meg a most.

HA ÚT NINCS,EGY ÖSVÉNY IS MEGTEHETI,

LÉGY CSILLAG ,HA NEM VAGY A NAP!

NEM AZ A FONTOS,HOGY NAGY AVAGY KICSI:

LÉGY TE A LEGDEREKABB!

/Douglas Malloch/

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

"Létem ha végleg lemerült

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezõvé a szikla-

csípõket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verõereket?

S dúl hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerült,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!"

Tüzek 

Mivel ma nincs dolog, mivel ma nincs dirádó

s lelkünk a kósza vágy kész szállodája lett,

mondd meg ma hát nekem, te régi tűzimádó,

tüzek közt mely tüzet imádsz te más felett?

A kályha tüze, mely előttünk itt ropogva

agyagbörtön közül sohase szabadul,

hasonlít arra, mely testünkben háborogva

szívünket vereti néha nagyon vadul.

Ó, boldog az a tűz, melynek melegje vígan

bebarátságosít egy meghitt kis szobát

és átkozott a gőz, mely füstölögve, hígan

elomlik éjeken - s megfullad a család.

A csillagok tüze, mely fenn a távol égen

tisztán, közömbösen, magányosan ragyog,

mégis mindég remeg, reszket az éji kéken -

mi égi szenvedély bánthat, ti csillagok?

Ó, boldog csillag az, amely áldott hevével

bolygókat éltet, úgy mint szép apánk, a nap -

de vannak miknek itt csak késett fényük évell,

míg fáradt lángjaik már régen alszanak.

Egykor az ifju vágy más tűz felé vonott,

mely szintolyan magas, habár nem olyan tiszta.

Ó, rejtsd el a szemed, ernyőzd be homlokod:

lélek! reád tapadt a világ durva piszka.

A dícsőség tüze akkor boldog, ha áldott,

boldog, ha boldogít, ha nem keresve jő:

oly isten ez, ki úgy áld meg, ha nem imádod,

gyönyör, ha nem gyönyör, erő, ha nem erő.

Az édes tiszta tűz, mely kedvesed szemében

oly szelíden ragyog, az áldott enyhe tűz,

mely bárkinek öröm, tenéked átok épen:

mi mást mulatni vonz, téged tépődni űz,

mi másnak lelket ád, tenéked lelked rágja,

kínpadi láng neked, mi másnak szent sugár:

lélekkel mit törődsz? de tested marja lángja

s hullád is égeti, majdan ha elbukál.

Az oltárok tüzét, gonosz, te rég leköpted,

a harci tűz, amely templomot gyujtogat,

rég elhamuhodott tebenned. Köd mögötted,

előtted köd - bukott! megadhatod magad.

Nem tudsz már rontani, építni sohse tudtál;

a mennykövek tüzét szemed rég bámulá:

most, amikor tanyád a mennykövek között áll,

híres! nem búsz-e lám üvegharang alá?

A pokolnak tüze - ó, pokol tüze mind!

a döglött csillagok! a dugult kályha gáza!

a szörnyű szerelem, mely törvényt nem tekint,

színpadi, kínpadi dícsvágyad gyáva gyásza,

a lusta fájdalom! ó, pokol tüze mind:

készítve lent a hely, már áll a máglya váza -

fuj, szörnyű szerelem, mely törvényt nem tekint!

fuj, döglött csillagok! fuj, dugult kályha gáza!

Babits Mihály

Kányádi Sándor

Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,

ha te hozzám nem hajolnál,

te sem volnál, ha nem volnék,

ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.

Só vagy az én kenyeremben,

mosoly vagy a bajuszomon,

könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:

szeretőm vagy és testvérem.

Köt a vérem, köt a véred:

szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,

viharom, ki szerteszaggatsz,

szellőd vagyok, ki simogat,

viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,

én sem volnék, ha nem volnál.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,

s búvunk egymás árnyékába.

1958

Móra Ferenc - Altató

Csicsija, bubuja, én csillagom,

Bölcsődet dúdolva ringatgatom,

Két szemed álomba csókolgatom,

Csicsija, bubuja, én csillagom!

Hajnal az életed, dél az enyém,

Utamról tiédre ömlik a fény

S mikorra a hajad aranyodik,

Az enyém szürkébe csavarodik.

S ha napom süllyed az ég peremin,

Te fogod majd le az én szemeim,

S én alszom majd el a te dalodon,

Csicsija, bubuja, én csillagom!

Babits Mihály: Őszinteség

Őszinteség... Óh hogyha a szív

oly tiszta lenne, mint hegyi víz,

könnyű, mint vers, ami rímre megy,

és egyszerü, mint az egyszeregy!...

Fa vagyok, a lábam sárban áll,

ezer álmom vétkes kört csinál

s lelkemben úgy eltéved a fény,

mint egy labirintus ösvenyén.

Tán zöld bozót, gazos labirint,

talán csupa kőfal kacskaring;

mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,

mily szörnyeteg lakik és henyél?

A szó ott tévedez, elmarad...

Fond, Ariadném, szent fonalad,

és ahová sem igen, se nem,

tán elvezet majd a szerelem.

Hogyan mutassa a föld magát,

ha az ég nem küld feléje sugárt?

Fa vagyok, lábam a sárba tapad,

de karjaimat már vonja a nap...