Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Márai Sándor: Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony.

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának a titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták –:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– A költő, a szamár, s a pásztor –

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik, –

mennyből az angyal

New York, 1956.

(IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT...)

Ime, hát megleltem hazámat,

a földet, ahol nevemet

hibátlanul irják fölébem,

ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.

Mert nem kell (mily sajnálatos!)

a háborúból visszamaradt

húszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve

a szép szó áll, hogy uj világ,

jog, föld. - Törvényünk háborús még

s szebbek az arany karikák.

Egyedül voltam én sokáig.

Majd eljöttek hozzám sokan.

Magad vagy, mondták; bár velük

voltam volna én boldogan.

Igy éltem s voltam én hiába,

megállapithatom magam.

Bolondot játszottak velem

s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben

próbáltam állni helyemen.

Nagy nevetség, hogy nem vétettem

többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,

de szebb az ősz s legszebb a tél,

annak, ki tűzhelyet, családot,

már végképp másoknak remél.

József Attila

Sík Sándor

A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet,

Akinek rózsaszín az arca,

Aki örül, aki kacag,

Aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.

A feslő bimbót szeretem,

A hasadót, a harmatosat.

A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek,

A nagyszemű, nevető gyermek,

Akiben szűz minden-csírák,

Ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel,

Az induló, az ébredő,

Akinek győzelem az álma,

Akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar,

Aki remény, aki ígéret.

Az enyém a vér és a tűz:

A fakadó fiatal élet.

Az ébredő napot imádom,

Megyek a virradat elé.

Az én lelkem a tüzek lelke,

Az én dalom a hajnalé.

Szabó Lőrinc : Babits

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.

Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.

Mit láttam benned? Magam végzetét.

Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.

Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.

Mit bennem te? Dacot és szitkokat.

Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.

S te? Egy torzonborz állat vágyait.

Én? Istent, akit meg kell váltani.

Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.

S később? Hogy az ellenség én vagyok?

S én? Azt, akit soha el nem hagyok.

Te, tíz év múlva? - Tán mégis fiad?

S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!

S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.

Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!

S a legvégén, te? Igy rendeltetett.

S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled.

Kosztolányi Dezső - Már néha gondolok a szerelemre

Már néha gondolok a szerelemre.

Milyen lehet - én Istenem - milyen?

Találkoztam tán véle messze-messze,

valahol Andersen meséiben?

Komoly és barna kislány lesz. Merengő.

A lelke párna, puha selyemkendő.

És míg a többiek bután nevetnek,

virágokat hoz majd a kis betegnek.

Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.

Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.

Fájó fejemre hűs borogatást rak.

És kacagása hegedű-zene.

Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.

Különös, titkos és ritkán mosolygó

Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.

Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

Rónai György

Verőfény

Se vágy, se láz, se láng: csak egy parányi

tisztaságot adj.

Villantsd felém egy illanó mosollyal

tisztaságodat.

Fénylő derűdből ez a lankadó szív

többet úgyse kér:

annyit csupán, amennyi könnyedén a

két szemedbe fér.

Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! -

semmi nem igaz,

csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát -

felém hajítasz.

Visszadobjam? - Forgatom és elejtem.

Játék, semmi más.

De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű

őszi ragyogás.

Aranyosi Ervin: Szeretetről, szeretettel

Szeretetről, szeretettel

írom én a verseket.

Mert e nélkül szépen élni,

hidd el nekem, nem lehet!

Adni is jó, kapni is jó,

a szeretet így kerek.

Tegyük szebbé a világot:

Szeressetek emberek!

Kányádi Sándor: Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,

ha te hozzám nem hajolnál,

te sem volnál, ha nem volnék,

ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te:

só vagy az én kenyeremben,

mosoly vagy a bajszomon,

könny vagyok a két szemedben.

Köt a vére, köt a vérem:

szeretőm vagy és testvérem.

köt a vérem, köt a véred:

szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,

viharom, ki szerteszaggatsz,

szelőd vagyok, ki simogat,

viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,

én sem volnék, ha nem volnál.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,

s búvunk egymás árnyékába.

Ernest Hemingway: Soha ne légy szomorú

Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,

s ne keseredj el, ha nem találod helyed.

A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,

előfordul néha, hogy nehezebben halad.

Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,

idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.

Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,

minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.

Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,

gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.

Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,

ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.

Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,

gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.

Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:

A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.

A Barátságról

Egy jó barát belülről lát, ha külsőd szemléli is,

Egy jó barát mindent megbocsájt, nem mutat tükröt a bűnöknek.

Egy jó barát felsegít, minduntalan lelkesít.

Egy jó barát sírni kölcsönadja vállát, elhúzni nem tudja.

Egy jó barát céljaid elérésében segít, gátolni nem tudna.

Egy jó barát a legmélyebb éned után kutat, nem felejti el egyetlen elhangzott szavadat.

Egy jó barát segítőkezet ad, Téged támogat, nem másokat.

Őrült kis világunkban, ugye milyen jó, ha egy

barát velünk van?

Angela Labonte

Várnai Zseni

A VÉGTELENBEN EGY NAPOT

Csak pár évet, pár hónapot,

a végtelenben egy napot

Alszol egyedül gyermekem.

Csak egyet álmodsz, és jövök,

A földön itt misem örök,

S melletted leszek újra én.

És rád roskadok, Mindenem.

Ott messze túl a Mindenen,

Ott újra eggyé forradunk.

Köröttünk zeng a végtelen,

De túl a földi életen

Nem érhet többé semmi vész.

S újra viselem gondodat,

Csak még pár földi dolgomat

Elvégzem, s aztán jövök.

Addig az álmod szép legyen,

A másvilági réteken

Szebbek talán az álmok is.

Aludj, aludj, s már ott vagyok,

A végtelenben egy napot

Aludjál addig, gyermekem.

Arany János

A LEPKE

Zöld lepke, mint hulló levél,

Melyet tovább legyint a szél,

Nem száll virágot lepni meg,

Csak lenn, az út porán libeg.

Nincs feltünő bársony meze,

Csilló-pora, fény-lemeze;

Virágkorát most éli bár:

Oly színhagyott köntösbe' jár.

Volt napja, volt, négy, tán öt is,

Hogy izlelt ő szerelmet is;

Most a jövőnek hint magot;

Nem fél, hogy a láb rátapod.

Szegény! ha rátoppantanék,

Pusztulna ő s egy nemzedék;

De oly bizalmas ott alant:

Mért bántsam a kis gondtalant?...

Élj, lepke! éld múló nyarad,

Ha még egy-két napod marad:

Jöhet vihar nagy-hirtelen,

S megfagysz esőn, hideg szelen.

Köszönd, hogy már tekintetem

Földhöz lapúl, nem föl vetem:

Ha bátran még fenn hordanám,

Rád is tiportam volna tán.

Mért nézzek a magasba fel?

E szép világ: egy köd-lepel;

Nem látom az ég madarát,

Csak téged itt s útam porát.

Nem a pacsirtát, aki szánt;

A napnak áldott fénye bánt;

De az anyaföld szintelen

Fakóján megnyugszik szemem.

Sorsom pedig, s egy méla gond

Egemből már a földre vont;

De nem remény-magot vetek:

Azt nézem: hol pihenhetek?

"Aranyosi Ervin:

A szívek szabója

Élt egy szabómester, szíveket foltozott.

Hozzá a sok ember, sok-sok munkát hozott.

Mert a szép szívüket sok sérelem érte,

s bár a szabó bérét vastagon megkérte,

ki sem látszott sajnos, a temérdek munkából,

s a szabóműhelytől egy nap sem volt távol.

Nagyon unta pedig e monoton munkát.

Mindig csak ugyanaz! Hidd el, te is unnád!

Kíváncsi lett tehát, a szívet mi bántja,

mi okozza vesztét, mért romlik el pántja?

Hová lesz belőle a sok tiszta érzés,

mért ül ki színére megszakadás, vérzés.

Miért változik meg mesés dobbanása,

s amikor kiürül, a csend koppanása

mért okoz fájdalmat, úgy hogy belé szakad,

ez a sok fájdalom, vajon miből fakad?

Egy napon úgy döntött, utána jár végre,

miért fáj a sok szív, miért hullik vére.

Letette a munkát, bezárta a boltot,

s indult, hogy megnézze, a szív mért nem boldog.

Álruhában járta végig a világot,

feljegyezte sorban, amit útján látott.

Sok magányos szívvel hozta össze sorsa,

amiből hiányzott a szeretetmorzsa.

A hit, a bizalom elfogyott belőlük,

szeretetlenséget láthatott csak tőlük.

Haraggal és dühvel, méreggel bélelték,

nem csoda, párjukat sehogyan sem lelték.

Irigység és önzés, félsz uralta őket,

látott férfiakat, hitet vesztett nőket,

a szívük mélyéről, a szeretet hiányzott,

szomorúság, bánat mételye virágzott.

Mind a pénzt hajszolta, s jónak lenni féltek,

bezárták szívüket, s mind maguknak éltek.

Kedves ölelésben sohasem volt részük,

elromlott motorjuk, legfontosabb részük.

És a szabó tudta, szükségük van másra,

nem csak szívcserére, vagy kijavításra:

a sok embert inkább tanítani kéne,

a szeretet tudása mindükre ráférne.

Nem aludt éjszaka, s mit hozott a reggel?

Körülvette magát sok-sok kisgyerekkel.

Árva kis lelkeket fogadott magához,

és ekképpen kezdett újra a dolgához.

Minden megfoltozott szívhez járt egy gyermek,

aki akkor boldog, ha reá figyelnek.

Hitte hogy a jó szív csak azon fog múlni,

képes-e gazdája a gyermektől tanulni.

Mert a kisgyerekek tiszta szívvel élnek,

szeretetet adnak, ölelést cserélnek,

mosollyal, hálával gyógyítják a szívet,

tőlük lesz boldogabb, nyíltabb a tekintet.

És Ők nem csak adnak, szeretetet várnak!

Otthonban, és szívben meleget csinálnak.

Örömmel lelkedet szép fehérre festik,

s meggyógyul a szíved, ha figyelsz rá estig.

Mert, ha az emberek megtanulnak adni,

és begyógyult szívük képes befogadni,

mikor egész évben van öröm-ajándék,

s nem csak karácsonykor ébred fel a szándék,

akkor szív-szabóra soha nem lesz szükség,

szeretettel telve a szép szívek büszkék.

Végre, a jósággal telik meg világunk,

mikor egész évben csupa jót kívánunk!"

Weöres Sándor: Újévi köszöntő

Pulyka melle, malac körme

liba lába, csőre –

Mit kívánjak mindnyájunknak

az új esztendőre?

Tiszta ötös bizonyítványt,

tiszta nyakat, mancsot

nyárra labdát, fürdőruhát,

télre jó bakancsot.

Tavaszra sok rigófüttyöt,

hóvirág harangját,

őszre fehér új kenyeret,

diót, szőlőt, almát.

A fiúknak pléh harisnyát,

ördögbőr nadrágot,

a lányoknak tűt és cérnát,

ha mégis kivásott.

Hétköznapra erőt, munkát,

ünnepre parádét,

kéményfüstben disznósonkát,

zsebbe csokoládét.

Trombitázó, harsonázó,

gurgulázó gégét,

vedd az éneket a szádba,

ne ceruza végét.

Teljék be a kívánságunk,

mint vízzel a teknő,

mint negyvennyolc kecske lába

százkilencvenkettő.

BÁNAT

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé,

Eljönni onnan,hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit,ki nem szeret téged

Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,

Kergetni egy álmot,soha el nem érni

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet

Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,

Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak

Rózsákat őrizni,mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni

Mással látni meg őt és utána fordulni

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat

S imádkozni,

Hogy sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önnmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit,csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig

Aztán,hogy elfordulok

Fáradt szememhez nyúlok

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul itélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt,nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam,hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar,engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé ,már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám hallkan

Semmiség,csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

( Heinrich Heine )

ózsef Attila: Talán eltünök hirtelen…

Talán eltünök hirtelen,

akár az erdőben a vadnyom.

Elpazaroltam mindenem,

amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet

szem-maró füstön száritottam.

Bánat szedi szét eszemet,

ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát

a vágy, mely idegenbe tévedt.

Most rezge megbánás fog át:

várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha

értelmét az anyai szónak.

Majd árva lettem, mostoha

s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjuságom, e zöld vadont

szabadnak hittem és öröknek

és most könnyezve hallgatom,

a száraz ágak hogy zörögnek.

Áprily Lajos: Karácsony-est

Angyal zenéje, gyertyafény –

kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást,

csak jó, meleg simogatást.

Mi győzött érdességemen?

Mitől csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitől tanult?

Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökött? –

kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között,

karácsonyi koldus-kezem.

Várnai Zseni - Csendes éj

A csendes éjben anyámra gondolok,

Szívemben most az ő szíve dobog.

Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,

Nem volt egyebe, csak a szeretet.

Szájától vont meg minden falatot,

És ha mi ettünk, ő is jóllakott.

Játékot venni nem tudott nekünk,

Varrással kereste kenyerünk.

Ő mesterkélt ünnepre szép babát,

Levágta hozzá dús hajfonatát,

Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,

Hullottak rá könnyének gyöngyei.

Láttam a föld sok szép kirakatát,

De nem találtam hasonló babát,

Oly tündérszépet, olyan kedveset,

Nem ért más hozzá. Csak a szeretet...

A szeme kék, a haja barna volt,

S a kóc mögött picinyke szív dobolt.

Anyám elment, nem érte meg szegény,

Hogy a világ forduljon tengelyén,

Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,

Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.

Ó, most ha élne,

Vehetnék már neki

Ruhát, cipőt,

S nem kéne küzdeni.

Ó emberek, míg él anyánk,

Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,

És visszahozni többé nem lehet

Az elmulasztott jó szót, tetteket,

A késő bánat mit sem ér neki,

Az élőt kell szeretni, érteni.

Mert újra érzem,

Látom, hallom őt,

S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,

És újra szép és újra fiatal,

S mintha szívéből zengene a dal,

Amit írok csöndes éjszakán:

Még most is adsz nekem, Anyám... Anyám...

Sárosi Árpád

Együtt leszünk..

.

A jóság abrosza kibomlik.

Dúsan terül a vendégasztal...

Kit ver az élet, vagy becézget,

Mindenkit anyásan marasztal.

Minden kis ágon áldás hintáz,

Ajtókat nyit a gyertya fénye.

Együtt leszünk, ha jön az óra

S leszáll a Betlehemnek éje.

Együtt leszünk élők s a holtak,

Ha megcsendül a pásztorének...

Legyen gazdagja mind ez éjen,

Az öröm békés kenyerének.

„Karácsony készül, emberek!

Szépek és tiszták legyetek!

Súroljátok föl lelketek,

csillogtassátok kedvetek,

legyetek újra gyermekek,

hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese

már nem is egészen mese.

Belőle az Isten szeme

tekint a földre lefele.

Vigyázzatok hát emberek,

Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni

s angyalt lesve a csillagok közt

Isten szekerét megkeresni.

Ünneplőben elébe menni,

mesék tavában megferedni

s mesék tavában mélyen, mélyen

ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete

Vak gyűlölettől fekete.

Vak, mint az emberek szeme,

az égig sem látnak vele.

Pedig az égből lefele

porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,

ezeregy angyal száll vele,

az Isten maga száll vele

és csillagtükröt nyújt felénk,

mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer

Pillantsatok tiszta szemmel,

tiszta szemmel, Istenszemmel

milyen szép is minden ember!

Minden ember szépségtenger.”

(Wass Albert: Karácsonyi versek I-II.)

Aranyosi Ervin: Szeress!

Ha szereted, ne titkold el,

a szeretet nem titok!

Hálás szíved érzéseit,

jobb, ha ki is mutatod!

Egy ölelés, kedves mosoly

legyen a szép üzenet!

Ha távol van, mindennap írj,

kedveskedő levelet!

Hadd tudja meg, akit szeretsz,

a szeretet jó dolog!

Kik szeretnek, azok érzik,

- ettől lesznek boldogok.

A szeretet sose véges,

mert hatalmas a szívünk.

Belefér az egész világ.

ha mi mindent szeretünk.

Kitárul az Univerzum,

szeretettől nő a tér.

Megjavulhat világunk is,

ha a Földön körbeér.

Engedj hát el minden rosszat,

szereteted add tovább!

Szeresd jobbá a világot,

ahogy gazdi, a lovát...

Thalis Silvenier - Neked adom lelkem

Csendes az éj, az égen ezer csillag.

A Hold égi útján felfelé ballag.

Telt arca fentről a Földre mosolyog,

Benéz az ablakon, szeme ránk ragyog.

Hűvös az éj, gyere bújj ide mellém!

Én vigyázom álmod ezen az estén.

Csendes már minden, a nappal véget ért,

Helyét az estnek adta, aludni tért.

Bújj ide hozzám és hunyd le a szemed.

Felejts el mindent, én fogom a kezed.

S ha hallod majd a csengettyűk dallamát,

Feltárom előtted lelkem kapuját.

Valahol messze, egy manó útra kel,

S az Éj-Tündér most csak nekünk énekel.

Hallgasd csak Kedves, milyen szép ez a hang,

Hallod már Te is, hogy cseng a kisharang?

Hát hunyd le szemed, és Te is láthatod

Az előttünk nyíló mesés világot,

Ahol ezer csoda és varázslat vár,

Szoríts magadhoz, gyere, induljunk már.

Nézd csak, ez az a hely, ahol minden más.

Itt nincs Rossz, nincs Harag, semmi rohanás.

Ez egy sziget, a Vágyak Birodalma:

Lelkemnek mélye, az álmok világa.

Ez az a hely, amit magamban hordok.

Ha rád gondolok, mindig itt vagyok.

Együtt veled, mert Rólad szól az álmom,

Náladnál fontosabb nincs e világon!

Senki más nem látja, nem ismerheti,

Álmaim kapuját fel nem törheti.

Mások előtt e helyet zárva tartom,

S a kulcsát most Tenéked átadom.

És lesz egy Hang, mely mindent megmutat,

Segít Neked, hogy megtaláld az utat

Ami elvezet Téged a lelkemhez.

Csak gondolj rám, és szoríts a szívedhez!

Mert Te vagy az, kiről annyit álmodtam!

E mesés világot Neked alkottam.

Mosoly

Mosolyod...

Mely szívből fakad,

Aranyozza be arcodat.

Mosolyod nem kerül pénzbe,

Mégis sokat ér testvéred szemében,

Gazdagítja azt, aki kapja

S nem lesz szegényebb az sem, aki adja,

Pillanatig tart csupán,

De örök nyomot hagy maga után.

Senki sem olyan gazdag,

Hogy nélkülözni tudná,

És senki sem oly szegény,

Hogy meg nem érdemelné.

Az igaz barátság látható jele,

Hintsd be a világot egészen vele.

Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,

Bátorság a csüggedőnek,

Vigasztalás a szomorkodónak.

Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,

De semmiért meg nem vásárolható.

Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,

Mert csak abban a percben van értéke,

Amelyben arcodon megjelen.

És, ha ezután olyannal találkozol,

Aki nem sugározza a várt mosolyt,

Légy nagylelkű, s a magadét add,

Mert senkinek sincs

Nagyobb szüksége mosolyra,

Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.

/Reményik Sándor /

Várnai Zseni: Éveim

Amikor negyven éves lettem,

nagyon sokalltam ezt a számot;

egy évecskét hát letagadtam,

hosszabbítván az ifjúságot.

Nem tudtam akkor, mily parázslón

ifjú, aki csak negyven éves,

s magamat csalva ragaszkodtam

ahhoz az egy ellopott évhez.

Mikor azután ötven lettem,

– de csak negyvenkilencet mondtam -,

ma már tudom, – én balga lélek,

akkor is még, mily ifjú voltam.

És egyre szörnyűbb évek jöttek:

milliók haltak, ifjan égtek…

nem számoltam már életemmel,

mindegy volt már: mióta élek.

Mindegy volt már, hogy meddig élek,

– sorsom a messzi csillagokban, -

harcoltam, írtam? árva lélek,

egy elvadult embervadonban.

Hány év repült el így fölöttem,

lehetne száz, vagy ezer év is,

volt úgy, hogy majdnem összetörtem,

aztán szívem föléledt mégis.

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,

évgyűrűimmel megjelölve,

s lombkoronás, magas fejemmel

zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!

J. Simon Aranka

Várlak, de most nem úgy – advent másképp

Vártalak, mint minden évben, újra és újra,

Kiégve, elveszetten, hiú reményre gyúlva,

Hogy egyszer csak fellobbansz az éjben, sötétben,

S láttalak is, ahányszor az égre fölnéztem.

Mohó szememet fényed megigézte,

A szent pillanatban odaadtam érte

Ígéretek százát, még több fogadalmat,

S ugyanaz maradtam. Hol a Te hatalmad?

Erővel akartam kényszerítőd lenni.

Ha tényleg vagy, miért nem változik meg semmi?

Bizonyítanod kell, különben nem hiszlek!

Hogy lehetnék veled, ha soha nem hívsz meg?

Várlak, de most nem úgy, hanem mint még soha!

Szeretnék ház lenni, nyugalmad otthona!

Asztalt terítenék, tiszta ágyat vetnék,

Te lennél szívemben a legdrágább vendég.

Ebben az adventben én hívlak meg Téged,

Nem kell bizonyíték, és nem kell ígéret.

Nem vágyok csodákat, nem kérek kincseket,

Utcákon harsogó, csillogó díszeket.

Csak csöndedet hozd el, elmerülni benne,

Arcodat szemlélni, mintha tükör lenne.

Mit ott látnék: rosszat, jót, elődbe borítom,

Ragyogd be fényeddel egyszerű hajlékom.

Ady Endre

Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,

Milyen szomoru vagyok én ma,

Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,

Utána mintha jajszó szállna,

Félig mély csönd és félig lárma,

Fut velem egy rossz szekér.