Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

VADRÓZSA. Goethe

Kinyilott egy rózsaszál.

Puszta vadvirága,

Czéda fiu rá talál,

Lélekzete majd eláll,

Oly édes, oly drága.

Rózsa, rózsa, csodaszép,

Puszta vadvirága.

Fiú szól: Letörlek én,

Puszta vadvirága.

Rózsa szól: Megböklek én,

Megemlegetsz örökkén,

Nem tűröm, garázda!

Rózsa, rózsa csodaszép,

Puszta vadvirága.

S a szilaj fiú legott

Odakap az ágba...

Sírt a rózsa, jajgatott,

Hogy nem tűr erőszakot, -

Tűrni kell, hiába.

Rózsa, rózsa, csodaszép,

Puszta vadvirága!

(1773.)

Ady Endre: VALLOMÁS

Te, akinek annyi szived van,

Ahányat lelked megteremt,

Aki színes kaméleonként

Varázsolsz multat és jelent,

Kinek a szín fényes világod,

Melyet lánglelked áthevít -

Ki tudnád-e vajon nevetni

Egy bús poéta könnyeit?...

Ki tudnád-e vajon nevetni,

Mert úgy imád, mert úgy szeret,

Ahogy nem a színpadon szoktak,

Vagy az életben - emberek;

Hogy szép lelked teremtő lángját

Úgy nem áhítja senki más;

Hogy szerelmét el nem rabolná

Sem távolság, sem megszokás.

Te, aki már ezer élet közt

Osztottad szét a lelkedet,

Elképzeled, hogy egy egész szív

Mást nem, csak tégedet szeret.

Hogy azt, ki a festett világban

Elvesztette önnönmagát -

Egy bús poéta úgy imádja,

Mint az igazság angyalát...

Elhiszed-e egy ismeretlen,

Álmot szövő költő szavát?

Elolvasod szivéből vérző,

Szerelmes, bánatos dalát?

Meg fogod-e szived kérdezni,

Vajon szeretni tud-e még,

Vagy trubadurod megsajnálni

Lelkednek kegy gyanánt elég?...

Szivem szorul a félelemtől

S megrendül a kétség alatt,

Hogy szeretni csak szinpadon tudsz

S magadnak élned nem szabad.

Hogy szíved e rajongó álmon

Csak gúnyolódik, csak nevet...

- Még nem érzéd szivem szerelmét,

Már itt a vég... Isten veled!...

ADY ENDRE

ÖRÖK VÁGY

Ha ellobog majd ifju lángom,

Ha majd zokogni sem tudok

S a sok, rommá verődött álmon

Dermedten összeroskadok,

Vajon a nyugvás tompa kínját

Érezni nem lesz oly nehéz?

Vagy vágyón fogom visszasírni

Az örök, kínos szenvedést?

Ha ellobog majd ifju lángom

S örök megnyugvás int felém,

Milyen szellem fog felkeresni

Testemnek porladó helyén?...

Az örök vágy lángszellemének

Árnya kisért majd engemet,

Mert, hogy vágy nélkül elhamvadjak,

Érzem, tudom, hogy nem lehet!

Nincs időd...

Szoktál-e néha meg-megállni,

És néhány percre megcsodálni

A zöld mezőt, a sok virágot,

Az ezerszínű, szép világot,

A dús erdőt, a súgó fákat,

A csillagfényes éjszakákat,

A völgy ölét, a hegytetőt?

Nem, neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,

Sajgó sebekre enyhet adni,

A hulló könnyeket letörülni,

Más boldogságán is örülni,

Meghallgatni, akinek ajka

Bánatra nyílik és panaszra,

Vigasztalni a szenvedőt?

Nem, neked erre nincs időd!

S ha est borul a késő mára,

Készülni kell a számadásra,

Mérlegre tenni egész élted,

Tettél-e jót, láttál-e szépet,

És nincs más vágyad csupán ennyi:

Nem rohanni, csak ember lenni,

Hiszen már látod a temetőt!

De most már késő!...... Nincs időd!

( Szádeczky-Kardoss György

Weöres Sándor: Mosoly az arcodon

Szeretném látni a mosolyt az arcodon,

Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon:

Szeretném látni a boldog szemeket,

Amelyekből más is erőt meríthet.

Szeretném hallani a boldog nevetést,

Amely mindig őszinte és békés.

Hallani, ahogy a jót dicséri szád,

S nem az elégedetlenség nehezedik rád.

Szeretném érezni, hogy békés a világod,

Hogy hiteddel a rosszat leigázod.

Felülkerekedsz a súlyos bánaton,

Hisz Isten veled van minden utadon.

Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol,

Ha válaszút előtt botladozol.

Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja,

Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta.

Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak,

De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak.

S ehhez legyen az a hely a templomod,

Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz.

Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesülne,

Ha minden gondod Isten elé lenne letéve.

Ha szíved ezáltal teljesen felszabadulna,

A fénysugár lelkedig hatolhatna.

Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék,

A bánatodban is szívesen osztoznék.

Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek,

Hitem szikrájából lángot gyújtok neked.

Szeretném, akár a könnyeid árán is,

Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít.

Egy kőhajtásnyira van az igaz szeretet,

De a követ neked kell a földről felemelned.

Sárhelyi Erika: Illúzió

Mintha vágy volna, de csak emlék,

mintha most volna, ami oly rég,

mintha valóság, pedig mákony,

üvegen pára, homokban lábnyom.

Mintha itt lenne, ami távol,

mintha engedne, ami gátol,

mintha megélném, szinte látom,

éber kómában, álomhatáron.

Mintha még hívna, aki elment,

mintha csak volna, ami nem lett,

mintha tükör, pedig egy ablak,

ki-bezárt fényből ketrec magamnak.

Mintha már múlna, ami mégsem,

mintha láng gyúlna a sötétben,

mintha költemény, de csak szándék,

egy vers, ami szív, szív, ami játék.

Vörösmarty Mihály : Késő vágy

Túl ifjuságomon,

Túl égő vágyimon,

Melyeknek mostohán

Keserv nyilt nyomdokán;

Túl a reményeken,

Melyekre hidegen

Éjszínű szemfedőt

Csalódás ujja szőtt;

Túl a szív életén

Nyugottan éldelém,

Mit sors s az ész adott,

Az őszi szép napot.

De hogy megláttalak,

Szép napvilágomat,

Kivántam újolag

Már eltünt koromat;

Kivántam mind, amit

Ábrándos álma hitt:

Az édes bánatot,

Mely annyi kéjt adott,

A kínba fúlt gyönyört,

Mely annyiszor gyötört.

Hiába, hasztalan!

Ifjúság és remény

Örökre veszve van

Az évek tengerén:

Remélni oly nehéz

A kornak alkonyán,

S szeretni tilt az ész

Letünt remény után.

1839. január 24. előtt

Őri István: Néha...

Néha azt hiszem,

hogy itt vagy velem

S ha becsukom szemem látlak is..

mellettem, Kedvesem..

Ha akarom érinthetlek,

ha akarom fogom kezed

s hallom lélegzeted..

Ha becsukom szemem,

látom szép szemed s érzem illatod, mosolyod

mert itt vagy velem,

ha becsukom a szemem...

Ha akarom.. Akarom!

Látlak..

egyre halványabban

egyre csendesebben

egyre fájdalmasabban

...várjunk, míg időnk betelik

aludjunk, Kedves, csendesen

s őrizzük egymás álmait....

Babits Mihály

Isten gyertyája

Engem nem tudtak eloltani:

élek és itt vagyok, itten!

Pedig nagy világ-szelek elé

emelted hős, vak, kicsi gyertyád -

mit akarsz velem, Isten?

Inog a láng már és tövig ég

bölcs, szent, konok kezeidben. -

S új szelek jönnek, fattyu-vihar,

vakarcs-poklok szégyen-fuvalma -

mit akarsz velem, Isten?

Szégyen-szél, fattyu-lehellet is

zord annak, aki mezitlen:

gyötörni tud, eloltani nem,

míg viaszom csöppig kisírom -

mit akarsz velem, Isten?

Mért tart magasra nagy tenyered?

és milyen éj vize zug lenn,

hol sisteregve kiszenvedek

ha majd kegyetlen beledobsz, hogy

körmödre ne égjek, Isten?

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak…

Ki minek gondol, az vagyok annak…

Mért gondolsz különc rokontalannak?

Jelet látsz gyűlni a homlokomra:

Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz, hogy fénybe vagy árnyba játszik,

Mert fénye-árnya terád sugárzik.

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:

Rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.

Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;

Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod:

Szemem tavában magadat látod.

Kassák Lajos: Veled vagyok

Előtted megyek,

te én előttem.

A koranap aranylánca

csilingel kezemen.

Hová mégy - kérdezem

feleled - nem tudom.

Siettetném lépteim

de te jobban sietsz.

Előtted én

te én előttem.

Egy kapu előtt mégis megállunk.

Megcsókollak,

te nekem adsz csókot,

aztán elindulsz szótlanul

és magaddal viszed életem.

Juhász Gyula - Alvás előtt

Esténkint - régi keresztény szokás volt -

Számot vetek a lelkiismerettel:

Mit tettél ember, mit vétettél ember?

És mit nem tettél ember, most felelj?

Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.

Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman

És álmosan, mert minden áldott reggel

A régi vágy von: kelni napkelettel.

Azután mentél, mert az élet: menni,

Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.

És mit vétettél ember? Ember voltál

S embernek lenni: siralmas való már

És dicsőséges. Mint a csillag csillag

S a rög csak rög, az ember is csak ember.

Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel,

Amíg az élet mégis tűrhető,

Míg ébredésre kedv van és erő.

S ha csókokat nem is csókolhat ajkad,

De új igét még mondhat és ha lankadt

Szegény karod az ölelésre, lelked

Ölelni tud jövőt, világot, embert.

A legszebb vers csak ígéret

majd elválik hogy mivé lett,

de Lelle int s én úgy hiszem

fogamban tartva átviszem,

mert rendbe' van hogy szép vagyok

a legszebb vers nem én vagyok

a legszebb vers nekem Te vagy

szeress örökké el ne hagyj!

Sárhelyi Erika: Ritmuszavar

Ha lehetne, keresnék benned egy békés zugot,

valami csöndes, félhomályba fúlt helyen,

esetleg mindjárt ott fent, a bal bordaív alatt,

hogy a szívedhez is elég közel legyen.

Aztán csak ülnék odabent némán, moccanatlan,

hallgatnám, ahogy tompán zúgnak a vérkörök.

S ha végre összeérne bennünk a régi ritmus,

tán meg is halnék két lélegzeted között.

Kutas Kálmán: Testvérlelkek találkozása

Nyüzsgő nép közt bolyongva járok,

S miként ha látnék boldog álmot:

Felvillan ott egy arc, - vonása

Lelki valómnak tiszta mása.

Ne menj tovább! - szólítom esdve -

Suhan a lét, közel az estje,

Maradj velem, e percet áldjad:

A testvérlelket megtaláltad! . . .

Ó ritka perc, szent, halhatatlan,

Midőn e földi rohanatban

Két testvérszív egymásra téved -

Csak a test más, de egy a lélek.

Paul Verlaine: Óvatosság

Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,

ez órjás fa alá, melynek lombsátorában.

A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,

Míg elfullad a szél végső lehellete.

Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.

Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..

Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,

az illanó gyönyör s a szív múló heve.

Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,

hogy folytathassa majd a szíved és a szívem

e csöndet és a nap derűs enyészetét;

Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;

nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,

a vad Természetet, e néma Istenséget.

(Szabó Magda fordítása)

Ernest Hemingway: Soha ne légy szomorú

Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,

s ne keseredj el, ha nem találod helyed.

A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,

előfordul néha, hogy nehezebben halad.

Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,

idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.

Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,

minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.

Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,

gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.

Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,

ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.

Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,

gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.

Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:

A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett..

"Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,

a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át

a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,

olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,

végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad

és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,

tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,

hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán

ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,

ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk

mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,

ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk."(Weöres)

Kamarás Klára : Négyszemközt

Tudod... Az élet így is, úgy is...

Ki ne mondd...!

Csak szép legyen az út,

és mind bolond,

aki előre kesereg

s azt várja, mikor jön a förgeteg...

mely végleg elsodor...

Most kimondom: temet.

Múlttá tesz minden küzdést, életet.

Megyünk... Megyünk a közös cél felé,

virágok, hantok, koszorúk közé...

Addig talán még lesz néhány tavasz

másnak... s nekünk is, majdnem az.

Ezer göröngyben

botlik meg a láb,

de a kék madár dalol valahol...

Te hallod még?

" - Tovább! Tovább!"

Remény? Hát persze:

Mindig van remény,

míg tart az út,

pedig végül mindenki odajut...

tudjuk, hogy nem számít hova

visz el a szentmihály-lova...

csak míg a saját lábunkon megyünk,

addig fontos: "hogyan?".

Botladozunk és vándorlunk tovább

egy kicsit sírva, kicsit boldogan...

Ismeretlen szerző verse,de én szépnek tartom.

mára kulcsolom gyenge kezem,

Mert ez az ami itt maradt nekem.

A hit, hogy ma már egy jobb világban él,

S hogy könnyeim Utána viszi a szél.

A hit hogy hallja minden minden halk szavamat,

S hogy látja még minden mozdulatomat.

A hit, hogy távolról vigyáz most Rám,

S ha eljön az éjjel, eljön Ő is vissza Hozzám.

Nagyon nehéz....de ez így lett megírva.

De kérdem én: Kinek volt ehhez joga?

Kinek volt joga ily szörnyűséget tenni?

Kinek volt joga Őt idő előtt szeretteitől elragadni?

Ki ez a kegyetlen erő, ki a sors könyvét megírta?

És aki írta, honnan tudja, hogy helyesen írta?

Imára kulcsolom kezem, hisz kérdéseimre úgysem jön válasz soha.

Csak bízom, hogy minden perc mit megélek, még Ő is látja.

Bízom, hogy nem ment Ő olyan messzire,

S itt van velem, ha szükségem van közelségére.

Bízom, ha leszáll az éj, s fejemet álomra hajtom,

Álmaimban Őt mindig megtalálom.

Ott nem történt semmi rossz, élünk tovább csendben,

S azt remélem, hogy az álmom az én igazi életem.

Imára kulcsolom kezem, s bízom, hogy csak álmodom,

S életemben Őt újra, ha felébredek, megtalálom...

Kamarás Klára: Talán...

Talán egyszer hiányzom még,

mikor tavaszt búg egy madár...

talán felbukkan egy emlék,

és akkor majd gondolsz reám.

Talán lesz nyár és éjszaka,

mikor minden csillag ragyog,

egyedül ülsz egy kis padon,

s azt képzeled, hogy ott vagyok.

Talán a hulló levelek

alatt keressz egy lábnyomot,

de visszahozni nem lehet,

amit az idő elmosott.

Mikor még nem volt "te" meg "én"

csak "mi" - ez volt a szerelem?

Akkor nem volt fagy, hó, halál...

Ne tudj feledni sohasem!

Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,

legyen tiéd örökre az egész.

Vedd a telet és a nyarat, a lombost,

itt van neked az epe és a méz.

Ez itt a keserű s ez itt az édes,

ez a fekete és ez a fehér,

ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,

ez itt a méreg és ez a kenyér.

Tejet adok, de hozzá szörnyü vért is,

ölelni lágyan és birkózni kart,

és harcot is, hogy harcolj csakazértis,

a rózsa mellett ott legyen a kard.

Van még néhány elhányt és csonka holmi,

egy kis verőfény és egy-két kacaj,

viaskodó kedv, várat ostromolni,

és végezetre egy nagy, tompa jaj.

Iker ajándékot veszel örökbe,

oly ember-ízű és oly felemás,

de ember adta, nem telt néki többre,

eget ne vívj, mély kútakat ne áss.

Sötéten nyújtom ezeket tenéked,

s koldus apád most tétovázva áll,

mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,

és a baljában ott van a halál.

Sárhelyi Erika : Rozsdamosoly

Zegzugos emlékek között járok,

s megszólít egy múltba tűnt otthon.

A függönyökön újdonsült ráncok,

mint felhők bölccsé érett homlokon.

Lavórvíztükör, torz rozsdamosoly,

elfeledett ritmust csöpög a csap,

a vén szekrényben egy tetszhalott moly

csipkerózsa álmából szárnyra kap.

Gyermekzsivaj tódul a gangon át,

s mozdulatlan réginyár-levegő,

ifjúságomnak bérházudvarát

kinőtte alólam a szűk idő.

Minden megkerül, ami elveszett

visszatalált hozzám pár évtized.

Sárhelyi Erika : Fecskecsend

Egy nap majd elnémulnak a fecskefészkek,

és a villanydrótok leszállópályáin

csak galambok feszülnek az esti szélnek.

A legelső hallgatag tavasz furcsa lesz.

Aztán alkalmazkodunk (mint a madarak),

s többé nem csivitel „jó reggelt” az eresz.

Mintha-ősz lesz akkor és alig-kikelet,

mint valami különös öröknaptárban,

egymásra hágnak a zord hétfő reggelek,

az alkony csöndet fest a házak falára,

s a hétköznapok szívverését elnyomja

majd a pergő mész monoton surrogása.

Radnóti Miklós: Virágének

Fölötted egy almafa ága,

szirmok hullnak a szádra,

s külön egy-egy késve pereg le,

ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,

szemedre hajolnak az ágak,

fényén futkos a fény,

csókra tűnő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,

árny játszik a pilla felett,

játszik a gyenge szirommal,

s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,

megszólal a néma, ezüst éj;

kivirágzik az égi fa ága,

hold bámul a béna világra.

Fortune Brana - Csukott szemmel

Voltam szerelmes

és voltam magányos

voltam tölgyfa

voltam főnixmadár

álltam dermedten

a szépség hamvainál

Voltam kiáltás

és voltam a csend

voltam sötétség

kint és idebent

voltam szerelmes

és voltam magányos

voltam szelíd

s igen, voltam halálos

Voltam gazdag

s voltam nagyon szegény

voltam a sűrűjében

s az élet peremén

voltam boldog

voltam boldogtalan

de sosem találtam meg

az igazi utam

Mégis - ha megpróbálnál

kézen fogva vezetni

csukott szemmel is

tudnálak szeretni.

Vészi Endre: Hazám az anyanyelvem

Olyan puhán leomló a sűrű ösztönélet,

ámde a tudatosság világosabb, keményebb,

amaz felszabadít, ez pedig kötelez,

hát együtt mind a kettőt, a lélek nem felez.

És soha nincs nyugalmam, és nincs jól ahogyan van,

ág hegyén az esőcsepp ezer kristályba robban,

esők füstfellegében narancs köpenyek égnek.

Kinek viszem a fáklyát? Magamnak? A sötétnek?

De nem vagyok próféta, sem igéket suhintó,

hisz magamat se tudtam megváltani a kíntól,

nem prédikálok üdvöt, nincsen szíjostorom sem,

a győzelmet, s a bukást megérteni igyekszem.

Nincs ősöm, aki büszke, sem gyökerem mely ágas,

hazám az anyanyelvem, nem is oly szűk világ az,

s bármilyen is magányom, az emberség a létem,

a hárommilliárdnak pár mondatát megértem.

Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!

Egy szívnek, mely éppúgy fáj,

mint az enyém

Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,

hogy valahol, bárhol a nagy világon

könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,

eredj…

Szállj mint a fecske, délnek,

vagy északnak, mint a viharmadár,

magasából a mérhetetlen égnek

kémleld a pontot,

hol fészekrakó vágyaid kibontod.

Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen

hiszed: a hontalanság odakünn

nem keserűbb, mint idebenn.

Eredj, ha azt hiszed,

hogy odakünn a világban nem ácsol

a lelkedből, ez érző, élő fából

az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának

észrevétlen ezer új hangja támad,

süvít, sikolt,

s az emlékezés keresztfáira

téged feszít a honvágy és a bánat.

Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,

ki rab hazában élni nem tudott

de vállán égett az örök kereszt

s egy csillag Zágon felé mutatott.

Ha esténként a csillagok

fürödni a Márvány-tengerbe jártak,

meglátogatták az itthoni árnyak,

szelíd emlékek: eszeveszett hordák,

a szívét kitépték.

S hegyeken, tengereken túlra hordták…

Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:

inkább, semmint hordani itt a jármot,

szórd a szelekbe minden régi álmod;

ha úgy látod, hogy minden elveszett,

menj őserdőkön, tengereken túlra

ajánlani fel két munkás kezed.

Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!

Károgva és sötéten,

mint téli varjú száraz jegenyén.

Még nem tudom:

jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

de itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,

leszek az alj a felhajtott kupában,

az idegen vérben leszek a méreg,

miazma, láz, lappangó rút féreg,

de itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,

mely temet bár: halló fülekbe eseng

és lázít: visszavenni a mienk!

Akarok lenni a gyujtózsinór,

a kanóc része, lángralobbant vér,

mely titkon kúszik tíz-száz évekig

hamuban, éjben,

míg a keservek lőporához ér.

És akkor…!!

Még nem tudom:

jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

de addig, varjú a száraz jegenyén:

én itthon maradok.

William Butler Yeats: Ha ősz leszel s öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,

s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,

lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed

pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,

s imádták hű vagy hamis szerelemmel,

de én zarándok lelkedet szerettem

és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,

suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött

a Szerelem, suhan a hegy fölött,

s elrejti arcát fátylas csillagokba.

(Csillag Tibor fordítása)