Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
Míg várnak, míg hiányzol..
Míg várnak, míg hiányzol...
Míg feléd derűs meleg árad,
Addig ne mondd, hogy kár volt,
Ne mondd, hogy hiába.
Míg van egy békés sziget a sodró áradatban,
Hol enyhül a bánat és múlik a jelen,
Addig még érdemes a holnapot várnod,
Nyiss be az ajtón, és tedd le a szíved.
Míg szólnak Tehozzád, és megfogják a kezed,
Míg szavadat értik, és tudják a neved.
Addig még érdemes, addig még maradj!
Addig még muszáj tartanod magad!
Míg hívnak és tudod, hogy oda kell érned,
Míg érzed az erőt, mi odahúz Téged.
Addig még ne zárj magadra ajtót!
Addig még Te is fogadd a kopogót.
Isten az embert nem uralni szánta,
Ember az embernek legyen méltó társa,
Ha nem tudsz már mást, csak önmagadat adni,
Oszd széjjel szívedet, és érdemes volt élni.
-László Margit-
Sík Sándor : Áldott, aki előre néz
Agg szót beszélek, megtanuld:
Ha még oly szép is volt a múlt,
S az emlék édes, mint a méz,
Vissza ne nézz!
Ha még úgy el is kérgedett
Az eke szarván két kezed,
Ki hátrafordul, rég tudod,
Az átkozott.
Áldott, aki előre néz.
Szellő szemedbe fütyörész,
Forró a föld, piros a menny:
Előre menj!
Míg a jövendőnek bírod
Szögezni márvány homlokod,
Nincs addig darvadozni mért,
Mi jön, ne kérdd.
Régi bölcsesség: ami vár,
Réges-régen megírva már
Szíved piros redőiben, -
De nem pihen.
A rejtelmes redők alatt
Izzik az Élő Gondolat,
Amely öröktől örökig
Munkálkodik.
Eredj és tárt szívvel fogadd,
Amit diktál a pillanat.
Cselekedd, ami rajtad áll.
Nincsen halál.
TÓTH ÁRPÁD: BÚS, DÉLELŐTTI VERS
Ma langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja,
Friss fény forog az utcán,
Szivem! örülni tudsz tán?
Ti sürgő földi népek,
Közétek sirva lépek,
A szívetekbe látok,
Oh miért is titkoljátok?
A sárga nap ragyoghat,
Az ízes szél gagyoghat,
Az orcánk színes lárva,
De sötét agyunk árva.
Kivűl szemek zafirja,
Az ajkak gyenge pírja,
De benn a mellkas váza
A nyomorúság háza.
Ha most csodát tehetnék
S kezembe felvehetnék
Minden szivet, szegények,
Kihúnynának a fények.
Úgy raknám búnkat eggyé,
Egy nagy fekete heggyé,
Emelnék, rakva jajszót,
Egy bánat-csimborasszót.
Hadd nőne föl az égre,
Az Isten lássa végre,
Pokol-fenékre döntse,
Az óceán elöntse!
Új szívünk nőjjön, égi
Szelid szív, ne a régi,
Ne tudjon kínt meg lázat,
Ne érje több gyalázat.
Dühöt, bosszút ne értsen,
Ne gyülöljön, ne sértsen,
Szeressen, csak szeressen,
Forrón, ezerszeressen.
Legyen minden sziv áldott,
Melyet dobogni váltott
Anyáink szentelt kínja,
A szülő vér rubinja.
Hisz oly egyetlen drága
Az élet halk virága,
Annak kéne örűlni,
Szennyektől megtörűlni.
Tudósok ezt szeressék,
Rejtett titkát keressék,
Hisz minden bölcs szó talmi,
Amíg meg is kell halni.
Örökre ifju élet!
Jó vón vidulni véled,
Ne lenne más igazság,
Csak az örök vigasság.
Hogy minden nép örűljön,
Könnyet az is törűljön,
Ki sír a Végzet balján
A bús Kárpátok alján.
Oh isten, isten, isten,
Ne űlj az égbe resten,
Ma langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja.
Fényed forog az utcán,
Még könyörűlni tudsz tán,
Nézd, orcánk színes lárva,
De setét agyunk árva...
Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 16-17. szám
József Attila: Gyermekké tettél
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
1936. május
Karinthy Frigyes: Lecke
Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.
Megfúltál, úgy öleltelek
Mutatni, hogy ölelj te meg.
És sírtam is, ölelve térded,
Mert tudtam, hittem, hogy megérted,
Bő könnyeim, a könnyü bért,
Mit értem ontsz, a könnyekért.
Eldobtam mindent - íme, lásd,
Hogyan lehet szeretni mást,
Kiért mindent százszor megadnál,
Ezerszer jobban önmagadnál.
Kész vagyok meghalni miattad,
Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
Ahogy hiszem, hiszen mutattad.
Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.
Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e -
Mindössze ennyi volt a lecke,
Mindössze ennyi a titok,
De jaj neked, ha nem tudod.
Jaj néked, hogyha az egész
Szabály és példa kárbavész -
Jobb lett volna meg sem születni
Nékünk, mint egymást nem szeretni.
Dsida Jenő: ISTEN SZERET
Az este bús,
a szél irigy.
Parányi mécs
be szürke így.
Susog, beszél
száz sírverem
és messze egy
tükrös terem.
Sok bánatunk,
kevés derünk -
angyal, vezess,
gyerünk, gyerünk!
Forogni fog
sok fürge kör,
villogni fog
ezer tükör.
Egy árva mécs,
egy kis szavam:
ezernyi mécs,
ezer szavam.
Valami nagy,
sötét keret...
Az ember sír.
Isten szeret.
Nagy László: -
ADJON AZ ISTEN
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
õ küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetõk helyett
életet --
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem.
Babits Mihály: AZ ELŐKELŐ TÉL
Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörü Tél!
S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szivét.
Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi csillagok.
Bradányi Iván: A szívemmel látlak téged
A szemünk a szívünk tükre,
visszatükrözi bánatunk.
De fényt borít éjjelünkre,
benne mindent megláthatunk.
Mindent, mit egymásnak adtunk,
s ami megmaradt még nekünk,
mindent, mit egymástól kaptunk,
az egész életünk.
A szívemmel látlak téged,
a szívemmel emlékezem.
A szívemmel látlak téged,
ha fáradt a két szemem.
Úgy várom az érkezésed,
mint a holdfény a csendes éjt,
a szívemmel látlak téged,
most itt vagy és minden oly szép.
Volt napfényben fürdő évünk,
volt sok szomorú éjszakánk.
De mindig, ha összenéztünk,
újra villant a régi láng.
Az éveink messze szálltak,
bennünk nem hoztak változást,
én most is oly szépnek látlak,
mert a szívemmel nézek rád.
A szívemmel látlak téged,…
…most itt vagy és minden oly szép.
A szívemmel látlak téged,
a szívemmel gondolok rád.
Szabó Lőrinc: Esik a hó
Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót,
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomban.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye-
de reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!
József Attila: Derengő rózsa
Óh, köd a lelkem, ködben áll
a rózsaszál, a rózsaszál.
Papagáj-hajnal szállt fölötte,
szárnyával hátba is ütötte
és ő mosolygott, a balog
s amikor csendes este volt,
levelén megpihent a hold
és tüskéin a csillagok.
Derengő rózsa, szomorú,
derekán szalmakoszorú.
Derű, de bú a foglalatja.
Tavaszom, hajnalom lakatja.
Szerelmem atyja! el ne dülj!
Bár reszketésre született,
böködik nagycsontú szelek,
hópelyhek zümmögik körül.
1928. szept. 12.
Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat
Eddig úgy ült a szívemen a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a sok négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyűléptű szívében megterem
az érett s tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magasban élem át mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantasz, barátom, fordul el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki nincs.
1944. április 30
VÁGYNI HOGY SZERETNÉK
Hiszen jó volt magamban,
Magamért és magammal élni,
De ezt a boldogságot
Olyan jó volna fölcserélni.
Valami furcsa kékkel,
Egy ősi s csak holnap jött mával,
Valami kidacolt, nagy,
Kínra-hajló romantikával.
Óh, vágyni hogy szeretnék,
De nem vággyal, aki csak percnyi,
De vággyal, amellyel
Örökig ki lehet telelni.
Ady Endre
Fuchs Éva: Emelt fővel
Amikor azt hiszed elfogyott,
S nincs már több erőd.
Amikor azt érzed,
Ez, tovább nem mehet,
Emelt fővel élni nem lehet.
Összetört a bánat,
Ezernyi gond közt, homályban élsz,
feladnád már, nincs tovább.
S mégis, valami itt tart.
Nem tudod miért, nem tudod kiért?
Legyűröd a gondot,
lassan-lassan talpra állsz.
Az életet nem te adtad magadnak,
hát nincs jogod, hogy feladjad.
Az ember megmarad a holnapnak,
akkor is, ha gyötri a bánat...
MEGINT SOKAN NÉZNEK
Megnézem magamat:
Megint sokan néznek:
Vagyok érdemeltje,
Vagyok-e valakije
E sokan-nézésnek?
Olyan messze esik
Tőlem már a hívság,
Hogyha megtörténnék,
Más akkor se volna, mint
Szomorú csacsiság.
Vén, léha életem,
Légy tanum e pörhöz,
Lásd, hogy időm örvény
S úgy futnak el napjaim,
Hogy nap napot tördöz.
Óh, milyen szamarak,
Kik úgy szólnak rólam,
Hogy a dolgom rendjén
S hogy csillámlón jól-vagyok
S testem-lelkem jól-van.
Édes barátiság,
Kétkedő barátság,
Édes mégis-tartás,
Be jó, hogy napjaimat
Mégis-mégis tartják.
Ady Endre
KI LÁTOTT ENGEM?
Volt nálamnál már haragosabb Élet?
S haragudtam-e, vagy csak hitem tévedt?
Szivem vajon nem szent harang verője?
Vagyok csakugyan dühök keverője?
Kit mutatok s mit kutató szemeknek?
Nem csalom-e azokat, kik szeretnek?
Szeretem-e azokat, kiknek mondom?
Méltán gerjeszt haragot büszke gondom?
Ennen dühöm nem csak piros káprázat?
S azok forrók, kik közelemben fáznak?
Bolond tüzem alágyujt-e sziveknek?
Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek?
Csókos szám miért tör szitokba rögtön?
Nem tenyeremet rejti csak az öklöm?
Pótolnak-e életet élet-morzsák?
Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát?
Szabad-e engem hidegen megértni?
Szabad közönnyel előlem kitérni?
Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?
Ki lát, szivem, sebes és örök jóság?
Istenülő vágyaimba ki látott?
Óh, vak szivű, hideg szemű barátok.
Ady Endre
Némethné Mohácsi Bernadett
A szív szava!
Lelked nyomasztja a sok teher,
mit a sors keresztedre szegel,
csak könny... számkivetett érzés!
Lelkemnek kínzó... gyötrelmesen nehéz!
Mondd, hogy segítsek? Kifogytak a szavak,
dühöngő némaság, mit lelkem sírva ad,
őrjítő csend... lelket ordító fájdalom!
Szerető szívemmel enyhíteni nem tudom!
Mondd, hogy vegyem le a súlyos terheket,
hogy kötözzem be a vérző életet?
A barát, mondd, barát, hogy lehet?
Az ész tudja, segíteni nem lehet!
A szív szava az egyetlen, mi ilyenkor célba ér,
az élet rögös útján, Téged mindvégig elkísér,
erőt, kitartást és bátorságot ad,
mikor a reménység így kitaszíttat!
S lelkem, leküzdve a némaság hangját,
üvöltve árasztja a szeretet szavát,
lelkedben megcsillan a hit, az akarat,
mely utat törve, cipeli sorsodat!
Heinrich Heine:
BÁNAT
"Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé,
Eljönni onnan,hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!
Szeretni valakit,ki nem szeret téged
Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,
Kergetni egy álmot,soha el nem érni
Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet
Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,
Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak
Rózsákat őrizni,mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni
Mással látni meg őt és utána fordulni
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni,sírni könnyes zokogással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.
A szív gyorsan elárulja önnmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken
Hogy még mindig te vagy a mindenem.
Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit,csak múló szerelem.
Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.
Mosolygok az utcasarokig
Aztán,hogy elfordulok
Fáradt szememhez nyúlok
S egy könnycseppet elmorzsolok.
A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt,nem bántam meg.
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek
Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam,hogy menj csak el
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar,engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé ,már senki sem néz,
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagysokára mondanám hallkan
Semmiség,csupán az életem,
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!"
Horváth Zoltán
A gyávaság tolla
Gyáva ember aki nem mer,
Bocsánatot kérni.
Keretbe zárt életét ő,
Félelmek közt éli.
Gyáva ember ki nem meri,
Büszkeségét feladni,
Magas lóról prédikálva,
Sérelmeit feledni.
Gyáva ember aki nem mer,
Őszintének lenni,
Hogy kimondja a tévedést és,
Bátorságot venni.
Gyáva ember ki nem meri,
Tiszteletét mutatni.
Gyenge a sok bírálat közt,
Önhibáit kutatni.
Gyáva ember aki nem mer,
Igazságot állítani.
Könnyebb neki minden hibát,
Más emberre hárítani.
Gyáva ember ki nem meri,
Élni saját életét.
Máséra meg azt hiszi hogy,
Megtalálta képletét.
Gyáva ember aki nem mer,
Szembenézni sorsával.
Érdemli hogy ő írjon,
A gyávaság tollával.
Wass Albert: Álomtündérhez
Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,
Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,
S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.
Féltem. . . kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!
Ma nehéz
Mert nem vagy, ma nehéz a szó is.
Süket álmokat termett az éj.
Holdakat képzelek csillagtalan égre,
S hallgatok. Csak a tükör mesél.
Tükrömbe bújtál. Visszamosolyogsz,
Ha fáradtan, könnyes szemmel nézlek.
Nyújtanád kezed, s tudod, a szilánkok
Mindkettőnket véresre sebeznének.
/Szabolcsi Erzsébet/
Arany János:
Hej! Iharfa...
Hej! iharfa, juharfa,
Patyolating, kivarrva:
Tudod pajtás, ki varrta?
Az a kis lány,
Az a kis lány
A barna.
Patyolating, jegykendő,
Múlik az ó esztendő,
Karácsonyban hirdetnek,
Ünnep után,
Ünnep után
Esketnek.
Verje meg a bubánat,
Ki elszólja babámat!
Jár a világ rossz szája:
Ne hajts rózsám,
Ne hajts rózsám
Reája.
Aranyosi Ervin: Álmodban is
Aki közel áll szívedhez,
álmodban is ott lehet,
mert az álmok tündér szárnyát
mozgatja a képzelet.
Mikor álmodsz, a szépsége
meglátszik az arcodon.
Álmaidban mosolyogsz csak,
hétköznapi harcodon.
Álmaidban tudod azt,
hogy mire vágyna a szíved.
Minden vágyad megvalósul,
amikor ezt elhiszed.
Nem is kéne felébredned,
csak folytatni, ami szép,
s felnőttként is megélhetnél
minden szépséges mesét.
Csokonai Vitéz Mihály
A reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
Petőfi Sándor: Reszket a bokor, mert...
Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!
Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.
Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!
Ady Endre: Biztató a szerelemhez
Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.
Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kérő daganata
A sírban sem fog lelohadni.
Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szülnek és temetnek.
Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.
Édes, ugye, mi feledünk?
Drágám, ugye, a napok évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem s téged?
Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerű győzni rajta
Váci Mihály : Mintha ...
Ez a folyó mintha folyna,
az éj is mintha éjjel volna;
- az ember mintha olyan volna,
milyennek lenni lenne dolga.
Mintha élet lenne az élet,
éltetne is - míg csak leéled,
s mintha elég is lenne néked
mindaz, mivel végül beéred.
Én is mintha önmagam lennék,
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.
És te is mintha csak te lennél,
mikor nevetsz - mintha nevetnél,
s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
éppen olyan vagy, mintha élnél.
Minden dolog teszi a dolgát,
az érdem elnyeri a zsoldját,
a szó olyan, ahogy kimondják,
Mi a bajod? Tudod? Na, szólj hát!
A szeretet mintha szeretne,
a szerelem mintha lehetne,
a hit mintha még hitegetne,
s mintha hinni lehetne benne.
Minden dolog épp olyan mintha
öntökélyére lenne minta;
tökéletes hinta a hinta,
a kulcs az ajtókat kinyitja.
ami van mintha tényleg lenne,
a teremtés mintha teremne,
a lét mintha tényleg létezne,
a rend is mintha rendbe lenne.
Világunk mintha már az lenne,
minek az ember elképzelte,
s benne semmi dolgunk se lenne,
s mintha belenyugodnánk ebbe...
Juhász Gyula - Karácsony felé
Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben
"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a
vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a
legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy
"nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit
szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül –
a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük.
Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös
hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt
fölkelések, a rosszkedvű morgások,
veszekedések, összezördülések, a kellemetlen
esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek
egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas
érzésével visszanézve villámfényben látod meg a
múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye voltam!
Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden
percben és órában!... Bár akkor tudtam volna,
amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet!
Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is!
Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám,
másképp ölelném… És elmondanám neki azt,
hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani."
(Müller Péter)