Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
"Várlak
Nem látlak, de érzem minden mozdulatod,
Te adod az ütemünk, én meg a hangot.
Elveszek ebben a boldog, nyugodt percben,
Mikor két szív doboghat egyetlen testben.
S ha kihagyna szívem egy apró ütemet,
Érintésed betölti ezt a szünetet.
Elképzelem mosolyod, könnyeid is tán,
Mikor először hallom, szeretlek anyukám.
Mindezt lefesteném ezen az éjszakán,
És életed könyvébe beragasztanám.
Hadd legyen védőburkod az a szeretet,
Mit elmondani nem, csak érezni lehet.
Amíg megszokom lassan a gondolatot,
Mekkora ajándék, mit a sors rám hagyott,
Érzem, ahogy megnyugszol, tán elszenderedsz,
Mennyei békédben egyre csak növekedsz.
S mint zajra szomjazó üres, néma termek,
Úgy várlak, hogy végre törd már át a csendet!"
Luna Piena: Kopogtatás nélkül
Tudom, a tűzzel játszom,
hisz kopogtatás nélkül jöttem.
De már késő, bent vagyok -
az életedben.
Féltve őrzött múltad
kongva
üvöltik utánam
az elhagyott termek.
Lépteim visszhangja áruló jel,
a kulcs maga.
De még nem tudom,
mit rejt a hetedik szoba.
Ujjam végigfut a porlepte asztalon:
sorokat írok, talán egy verset.
A jelenben hagyott üzenet.
Még egy fahasáb a parázsra,
aztán megyek, és újra álmodom,
ami volt, és ami lesz – veled.
Mert nélküled nincs varázsa
se a mának, se semminek.
BÁNAT
Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé,
Eljönni onnan,hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!
Szeretni valakit,ki nem szeret téged
Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,
Kergetni egy álmot,soha el nem érni
Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet
Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,
Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak
Rózsákat őrizni,mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni
Mással látni meg őt és utána fordulni
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni,sírni könnyes zokogással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.
A szív gyorsan elárulja önnmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken
Hogy még mindig te vagy a mindenem.
Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit,csak múló szerelem.
Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.
Mosolygok az utcasarokig
Aztán,hogy elfordulok
Fáradt szememhez nyúlok
S egy könnycseppet elmorzsolok.
A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt,nem bántam meg.
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek
Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam,hogy menj csak el
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar,engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé ,már senki sem néz,
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagysokára mondanám halkan
Semmiség,csupán az életem,
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!
( Heinrich Heine )
Juhász Magda:Hogyha lennék..
Hogyha lennék fűzfa lombja,
fűzfakarom elringatna,
és ha lennék kis madárka,
minden dalom hozzád szállna.
És ha lennék búvó patak,
eloltanám a szomjadat.
Vagy,ha kósza szellő lennék,
arcod körül lengedeznék.
Lennék lábnyom út porában,
csillagfény az éjszakában,
rosszkedvednek múló perce,
napsugár,mely melengetne,
lennék kéz,mely megkeresne,
téged hozzám elvezetne.
Hogyha lennék...de nem lehet,
ember vagyok aki szeret.
Talán bűnös,talán igaz,
csöppnyi sóhaj,csöppnyi vigasz.
Várnai Zseni
FÁRADT A SZÍVEM
Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,
Csak jó úgy hosszan ülni a napon,
Nézni a fákat, és nézni az eget,
A messziről kéklő nagy hegyeket,
És lesni a fájó csöndet itt belül,
Amint a könnyhúrokon hegedül.
Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,
Meghalt talán, vagy alszik, pihen?
Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,
Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?
Tud-e még sírni, könnye van-e még?
Sikoltani tud-e, ha kínok-kínja ég,
Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,
Ha zúg fölötte vészes förgeteg?
S altatónótát, zengőt, édeset,
Dalol-e majd, ha elterül az est,
S a kisfiú álommesére vár,
Mely aranykertből aranyszárnyon száll,
Át a nagy, fénylő mesetengeren,
A fáradt, csöndes szívemet lesem.
Weöres Sándor: Valse triste
Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, akár a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.
B. Radó Lili – Várni
Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derűje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.
Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.
Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.
Nagy László
Ki viszi át a szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?
B. Radó Lili: Új barátság hajnalán
Merengő szemem, ki látóvá teszed,
ki elindítasz utamon, hogy járjak,
ki kiszínezed számomra a nyárnak
sápadt virágát s két karom kitárod,
hogy minden embert magamhoz öleljek:
tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
ha látó szemmel nézem odakint,
nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ,
ismersz-e minden tüskét és követ,
mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak
hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom,
de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod,
ismerősnél, rokonnál több: Barátom,
tudod-e mit teszel velem?
Takács Mária
Barátság
Nekem ez a barátság
Tükröt tartok magam elé,
s benne téged látlak "én"-ként,
magamba nézek, befelé,
és te jelensz meg egy képként,
kérdezel s várod válaszom,
hisz fontos, amit gondolok,
kérdezlek s várom válaszod,
hallgatlak s lekuporodok,
csak mesélj... még mesélj.
Kincset őrzök a szívemben,
a barátságod gyöngyszemét,
ragyog szivárványszínekben,
őrzi bizalom szellemét,
tudom, ez egy kincs, és óvod,
hisz törékeny üvegvirág,
azt mondják, hogy nem nagy dolog,
de milliónyi apróság
és remény... sok remény.
Éjjel, ha hívlak, bánat ért,
jössz, vigasztalsz, mellettem vagy,
éjjel, ha hívsz jó tanácsért,
nem számít az sem, ha kint fagy,
fogjuk egymás kezét bajban,
örömben együtt vigadunk,
benne vagy minden kacajban,
közös örömünk s bánatunk...
őrizzük... ez erény.
B. Radó Lili: Ne mondd...
Ne mondd, hogy "úgy is jó!" Ne mondd...
Ne mondd, hogy "mindegy!" Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!
"Úgy is" semmi sem sikerül!
Ha minden "mindegy", célt nem érsz -
csak úgy, ha küzdesz emberül!
Győzni az fog, ki tettre kész...
De azt, hogy "úgy sem", azt se mondd!
Csatát veszt, aki csügged, és
a tett helyett csak könnyet ont...
Az "úgy sem" az a csüggedés!
Hát sose légy reménytelen...
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz - higgy nekem! -
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát.
Az út
Keresed az utat, nem segít senki,
Az élet megpróbálja nehézzé tenni.
Ha bevisz egy ütést, talpra kell állni,
A kudarc miatt nem szabad meghátrálni.
Ha megtalálod az utad, el ne hagyd,
Történjen bármi, az álmod fel ne add.
Álmok nélkül az élet mit sem ér,
Megvalósításuk áldozatot kér.
Az életet csak arccal előre lehet élni,
Aki mindig hátrafordul, hasra fog esni.
Döntéseket nem mindig nehéz hozni,
De a következményekkel együtt kell élni.
Mindenki keresi az útját, de nehéz,
Sokat számít egy erős, biztató kéz.
Nem csak az utad kell megtalálni,
Hanem azt, aki segít végigjárni.
Nehéz az élet, mindig talpra kell állni,
De a társad segít, nem hagy a porban mászni.
Ha megtalálod ezt a társat, el ne engedd a kezét,
Csak így leszel boldog, ha látod szerető szemét.
Együtt járjátok az utat, mindegy merre visz,
Ez a helyes irány, mert van, aki benned hisz.
Ez mindenki útja, a céltól nem szabad eltérni,
A végső boldogságot csak így fogod elérni.
Sándor János
Kolosy Elvira:Remény
Mi vagy,remény?Tündöklő délibáb,
Mely játszva színes,bájos képeket
Az egyhangú,sivár való felett
Csapongva száll tovább,mindig tovább.
Óh,menj,vidd messze csalfa képedet!
Tudom,vized nem oltja szomjamat,
Sem fáid árnya hűs enyhet nem ad:
Csak lég alkotja tünde lényedet.
Mégis-ne menj,ne hagyj magamra itt!
Esengek érted vágyva,óh,remény,
Bár csalfa lényed jól ismerem én.
Mint gyermek fújja buborékjait,
Bár tudja,hogy perc múlva szertemén,
Úgy játszik veled szívem,óh,remény!
Berzsenyi Dániel
ÚJ GÖRÖGORSZÁG
1825
A Múzsák s Charisok szép honját éjszaka fedte,
S templomi néma halál szomorú hajlékai lettek,
Büszke tatár lovagok patkói tüzelgtek az elszórt
Spárta, Athéne dicső körein már századok óta.
A földnek legszebb, legemeltebb népe bilincsben
Izzada; Solonnak szent hamvain égre sohajtva.
Mint mikor a vasból ordítva kiront az oroszlán,
S Núbia erdeiről iszonyún emlékezik és dúl:
Így riad álmából az eloltott hajdani Hellász,
Es Mahomet hadait tengerbe meríti örökre.
S íme, az ég kinyilék! százévek fedte porából
Felkele phoenixként maradékit védni Lykurgus,
S elszórt hamvaiból Marathon nagy bajnoki váltak.
Menjetek, oh Múzsák s Charisok, koszorúzva elejbek,
Hajdani napjaiban néktek tömjéneze Hellász.
- Ady Endre -
A föl-földobott kő
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
Gyurkovics Tibor: Ketten
Beszélünk. Ülsz a pamlag
karfáján, lábadat
előrenyújtod. Hallgat
az arcod, mint a vak.
Szemed mélyén rekedten
ül a világ, a csönd,
mint ha gipszüregekbe
valaki ólmot önt.
Szeretni kéne egymást.
Kinn alig fúj a szél,
és az egyik levél a
másik levélhez ér.
A mozdulat törötten
elfekszik, mint a kar,
beszél a száj bezárt és
nyitott szavaival.
Virág az asztalon van,
piros, fehér virág.
Úgy nézek tétovázva,
mint egy betűre, rád,
és messze, ki a térre,
pontatlanul, tovább,
ahol a nagy vizek közt
az ember mit se lát.
A kert fölényes és nagy,
nem esik az eső,
a napfény hosszu szárán
zuhog alá a hő.
Szeretni kéne egymást,
talán kicsit, alig,
mellékesen, amíg az
ember meghalhatik.
De hull a perc bogyója
s az órák lapja áll
és te a semmiségbe
meredsz, akár a váll.
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj...
Szállj mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.
Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Reményik Sándor
ÁPRILY LAJOS: A ragyogó madár
Kerested erdőn, bérceken,
fiatalságtól részegen.
Álmodtad és tudtad, hogy él,
különb madár a többinél:
elorzott minden drága színt,
smaragdot, türkizt és rubint,
szikrázóbb, mint a gyurgyalag,
begytollán bíboros szalag,
a kékcsókánál kékje szebb,
a jégmadárnál ékesebb.
Véredben él, álmodban ég,
egyetlenegy gyönyörüség.
S míg mohón űzte két szemed,
futott, futott az életed...
S mikor fejedre hó szitál
s szemed téveszti már a színt
s a fényt nem bírja már
s a szép már nem dédelgeti:
egy suhogó hang meglegyint,
s tapogató kezedre száll
s káprázó tollát kelleti
a ragyogó madár!
Endrődi Sándor: A szeretetről
Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincs szeretet:
Az élete csupa pusztaság.
Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget,
Minden koldusnál százszor koldusabb,
Ki senkit, semmit nem szeret.
Valakit, valamit szeretni kell.
Jók vagyunk, ha szeretünk.
Az Isten a szeretet tüzét
Szövet nélkül adta nekünk.
Valakit, valamit szeretni kell.
Hogy szívünk boldogabb legyen,
Kivert kutyánál is gazdátlanabb
Az ember, hogyha szívtelen.
Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.
Molnár Józsefné
Szeretni...
Szeretni az életet, szemlélni a
kék eget,
világossá tenni, a szeretetet
sohasem feledni.
Szeretni az utca zaját, átlátni
minden baját,
de a szeretet ott él veled, a
szívedben
beforrasztja a heget.
Szeretni a tenger zaját, nem
változik meg
a világ, a szeretetet elviselni
kell, a
gyengédség soha ne múljon el.
Berzsenyi Dániel
NELLI
Hát a szerelem szent lángja
Csak ily mulandó?
S Nelli is, mint minden lyányka,
Csak változandó?
Hív szeretőt az ég alatt
Ne kérj, kebelem!
Ha a szelíd Nelli csalhat,
Hol a szerelem?
A kép angyalvonásai,
A kegyes szemek
Nem a lélek tolmácsai:
Csak csalfa szerek!
A szerelem esküvését
A hagymáz teszi:
A szív forró döbögését
A vértől veszi.
Egy pillanat tüneménye
Múló örömünk;
Csalatásunk szüleménye
Játszadoz velünk.
Jaj, de hát én mért epedek?
Lelkem miért ég?
Szünet nélkül mért szeretek,
Ha nincsen hívség?
Kínomat mért nem olthatja
Sem idő, sem ész?
Sőt sebeimet faggatja
Minden orvos kéz.
Éjjelimen őtet látják
Beteg álmaim,
Nappal ő nevét kiáltják
Sohajtásaim.
Philomele panaszai
Nevét zokogják,
A csillagok fénysorai
Nevét rajzolják.
Valamerre járok-kelek,
Üldöz árnyéka,
Meg nem menthet a tengerek
Végső tájéka.
Van igaz, van hív szerető,
Érzem keblemben:
Csak te vagy, Nelli, hitszegő!
Csak te kegyetlen!
[1800-1804 között]
"Amíg szívedben élek....
Amíg szívedben élek, kérlek őrizd meg e képet.
De ha csak emlék lesz és kopott,
akkor is gondolj rám, hogy voltam, s talán vagyok.
E kép segít emlékezni, s az emlékek nem hagynak feledni.
Tudom, ha messze leszek, ritkán gondolsz énrám.
Idő múlik, sok barát jön,s elfelejtesz örökre tán.
Így legalább néha, ha emlékek közt lapozgatsz,
rátalálsz e képre, s így majd rám gondolhatsz.
Nem azok a legfontosabb emberek,
akiknek a jelenlétét mindig észrevesszük,
hanem akiknek a hiányát a szívünkben érezzük.
Minden elmúlik, mint az álom,elrepül mint a vándormadár.
Csak az emlék marad meg a szívben halványan, mint a holdsugár.
Az emlék megmarad, mi szép volt visszajár,
mint késő estelen fészkébe a madár.
És késő éjjelig, halálig megmarad egynémely arc vagy név,
egynémely pillanat.
Az ember mindent elfeled: -bút, örömet, bánatot....
Na félj, hisz nincsen rá okod, a jövőt úgy sem tudhatod.
Ne sírj, töröld meg szép szemed, hisz jár a boldogság Neked.
Álmodj egy jobb, egy új jövőt, most állsz a szép napok előtt.
Ne félj, a jóban hinni kell, ez már így magában siker.
Szeresd az életet nagyon, nem baj, ha nem vár nagy vagyon.
Legyél Te szerény, kis virág, melynek viszi a szél az illatát.
Hited Te el nem hagyhatod, égből segítenek angyalok.
Minden öledbe hullik majd, tudd meg a vágy magja kihajt.
Kihajt, mint zsenge kis növény,övé a langy eső, s a fény.
Fa lesz, s a lombja égig ér,
ne félj,
Te mindig higgy,
remélj."
József Attila: AMIT SZÍVEDBE REJTESZ
Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.
A szerelembe -- mondják --
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek --
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szívedből szépen
kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szívedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
Nadányi Zoltán: Búcsú
El akartál menni,
jöttél elköszönni,
jöttél hírül adni,
nem fogsz többet jönni.
Megraktuk a kályhát,
befüggönyözködtünk,
a búcsú, a búcsú
így kezdődött köztünk.
Nagy dolog a búcsú,
kevés ahhoz egy nap,
másnap is eljöttél,
harmadnap is, tegnap.
Most is szól a csengő,
jöttél elköszönni.
Nem tudsz te elmenni,
csak jönni, csak jönni.
"CSAK ADDIG MENJ HAZA...
Csak addig menj haza, amíg haza várnak,
Amíg örülni tudsz a suttogó fáknak,
Amíg könnyes szemmel várnak haza téged,
Amíg nem kopognak üresen a léptek...
Csak addig menj haza, amíg haza mehetsz,
Amíg neked suttognak a hazai szelek.
Hajad felborzolják, ruhád alá kapnak,
Nem engednek tovább, vissza - vissza tartanak!
Két karod kitárva - ahogy a szél is neki fut a fáknak - Vállára borulhatsz az édesanyádnak!
Elmondhatod neki a JÓT, de a rosszat el Ne MONDD!
Ne tetézd azzal nagy kazlát a gondnak!
S ha majd az a ház már nem vár haza téged,
Mikor üresen kopognak a léptek,
Amikor a nyárfa sem súgja, hogy várnak,
Akkor is majd vissza, haza visz a vágyad...
Amíg azt a kaput sarkig tárják érted,
Amíg nem kopognak üresen a léptek,
Csak addig menj haza, amíg haza várnak,
Míg vállára borulhatsz az... ÉDESANYÁDNAK !
Feinek György"
Kun Magdolna:
Várakozás
Anyám a kerítésnél állt,
és várt, és várt, rendületlen várt,
miközben arcáról lehervadt a szelíd mosolygás.
Mert mint mindig, s mint minden időben,
a megszokottnál jóval később érkeztem.
Anyám nem szidott meg, és nem is könnyezett,
csak szomorúan nézett, mint ki elveszett
ebben a hatalmasnak tűnő, bűnös világban,
ahol az idő mindig a pénz markában van.
Szégyelltem magam, nagyon szégyelltem,
mert megláttam pár rejtett könnyet anyám szemében,
s tudtam, oly nagyon tudtam, hogy szíve fájdalma
nagyobb, mint a végtelen, ami az időt forgatja.
Már megtanultam én is, milyen fájó arra várni,
kit csak néha-néha lehet karunk közé zárni,
mert az idő, a végtelen, ebben a bűnös világban,
változatlanul a pénz markában van.