Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Első út, avagy életünk értelmének története cikk

Első út, avagy életünk értelmének története


Több mint két éve ismerkedtünk meg Szerelmemmel egy pénteki napon, az interneten, szerelem volt elsőre, nem titok, gyorsan történt minden, lánykérés, lakás, kocsi, esküvőt terveztünk, de ma már nem tartjuk fontosnak, most már más fontos... Hogy ki Ő? Azonnal elolvashatod!
Első út, avagy életünk értelmének története

Hát jó sokáig gondolkodtam, hogy megírjam-e a történetünket, de úgy döntöttem, nem habozok tovább!

Elsőre sikerült a Kicsi, tudtam az első perctől kezdve, hogy babát várunk, terveztük a Picurt, azt is tudtuk, hogy fiú lesz.

Kivettem szabadságot, megbeszéltük a dokival, hogy megyek ultrahangra, Apa jött velem, kiderül, hogy tényleg van egy 11mm-es Picurunk. Apának könnyes lett a szeme, nagyon várta a kisfiát! Szinte problémamentes volt az egész terhesség, kis gyomorégéstől, és az utolsó 3 hét kórházas-toxémiás időszaktól eltekintve! Sajnos a munkahelyem veszélyes lett volna, így táppénzen voltam végig.

Sokat beszéltünk Husinak, amíg a hasamban volt, persze Ő ezt nagy rúgásokkal viszonozta, kis sajtkukac módján. A 16. héten éreztük először, hogy tényleg odabent van, Karácsony másnapján.

Június 16. volt az időpontunk, nem izgultam, pozitívan fogtam fel a dolgot, minden rendben lesz jelszóval. Június elsején szokásos NST, minden rendben volt, aztán Édesanyám vizeletvizsgálatot kért a dokitól, mondván Ő rosszat sejt, igaza volt, nem lett jó az eredmény, azonnal be kellett feküdnöm, ezt is tudtam előre, így hát minden cuccom nálam volt, ami kellett.

Naivan azt hittem, hamarabb megindítják a szülést, hát nagyot tévedtem, innentől kezdve NST, OPT sorozatosan, de nem bántam, csak a Kicsimnek semmi baja ne legyen, hang nélkül tűrtem minden tűszúrást, minden vérvételt, minden vizsgálatot. Június 15-én, Anyuval beszélgettünk a kórteremben, hallottam két pukkanást, nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Felálltam, a magzatvíz harmada elfolyt, mehettem a vajúdóba, végre, mert mindennap könyörögtem a Fiamnak, hogy nézze meg, mi a helyzet idekint, de nem hallgatott rám.

Semmi nem történt, antibiotikumot kaptam, de semmi fájás, pedig a gép jelezte a nem kis fájásokat, szerencsémre fájásgyenge voltam. Éjjel 11 körül szóltak, hogy rákötnek infúzióra, halál nyugodtan vártam a fájásokat, közben folyamatosan tágultam, picit fájt, de nem mondanám fájdalomnak.

Hajnali 2-kor szólhattunk Apának, hogy jöhet, mondanom se kell, majdnem lekéste a Fia érkezését, az utolsó 20 percben ért oda, addigra már nagyon nyomta a kisbabám a buksijával Anyát. Szívtam a gázt, semmit nem éreztem, csak azt, hogy bekómáltam teljesen, és hogy szeretnék leülni és meginni vagy 5 liter vizet. Megláttam Apát zöld műtős cuccban, nagyot nevettem rajta, majd éreztem, hogy elindult a Pici, de nagyon. Gyorsan szétkapták az ágyat, villám sebességgel hozták, ami kell. Apa fogta a kezem, lábam, amit ért, közben oxigénmaszkot is szívtam, nagyon elfogyott a levegőm. Harmadik nyomásra, mindössze 4 órás vajúdás után, 3 óra 5 perckor megszületett Szemünk Fénye, Ifj. Mészáros Balázs, 3250 grammal, 55 centiméterrel, egészségesen, szinte tiszta volt a bőre, sírt egy kicsit, majd odafektették a hasamra, engem nézett, majd az Édesapját, aztán jól megnézett magának mindenkit.

Nagyon megdicsértek, hogy ennyire ügyes voltam, hang nélkül, először szülőként. Szinte mindenki sírt, mire feleszméltem, már heten voltak körülöttem, fel sem fogtam abban a pillanatban mi történt, annyira elfáradtam, hogy sírni sem volt erőm. Elvitték a Kicsinket mosdatni, mérni stb. Apa folyamatosan követte mindenhova, majd a kezébe adták és le sem tette 2 órán keresztül, könnyek között elmesélte neki, hogy hol van, mi történt, a Fiam némán hallgatta az Apját, le sem vette róla a szemét. Észre sem vettem a gátmetszést, a varrás sem fájt, csak már nagyon nyomta az a kényelmetlen ágy a derekamat, alig vártam, hogy leszállhassak, és elmenjek a kórterembe lefeküdni. Anyum is mindvégig velem volt, ő látta el a Babát, vigyázott rá, amíg aludtam egy kicsit. Június 21-én, hazajöttünk végre, szinte hihetetlen volt mikor kiléptem a kórház ajtaján, és velünk volt a Kishusink!

Már 3 hónapos nagyfiú, nagyon ügyes, kis vasgyúró!

Ezúton is szeretném megköszönni Dr. Orosz Tamásnak türelmét, kedvességét, szakmai tudását, mindent, amit értünk tett, Vadászné Magdinak, szülésznőnek, hogy világra segítette a Picurunkat, Édesanyámnak, hogy mindenben támogatott, mellettem volt, velem volt, amikor ideje engedte, Drága Páromnak, aki tartotta bennem a lelket, mellettem volt, támogatott, és persze a Fiamnak, aki nagyon jó kisfiú, és bearanyozza minden percünket!

Nagyon köszönöm minden ott dolgozónak, hogy ilyen kedvesek, előzékenyek, lelkiismeretesek voltak!

Még sosem éreztem ilyet, a szívemben ezt a melegséget, felfoghatatlan, hogy ANYA lettem, a Kisfiam mosolya minden rosszat, bajt elfeledtet velem, hálát adok az égnek, hogy velünk lehet, egészségben, boldogságban, KÖSZÖNÖM!




Írta: Vikoka18, 2010. október 10. 16:08
Fórumozz a témáról: Első út, avagy életünk értelmének története fórum (eddig 14 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook