Babszem Jankó érkezése

Több, mint hét éve találkoztam a férjemmel, akivel 2007. júliusában házasodtunk össze. Bár már nagyon vágytunk egy babára, úgy döntöttünk, még nem próbálkozunk, mivel az anyagi hátterünk nem volt megfelelő. Másfél év elmúltával is még ugyanígy gondolkodtunk, de én már egyre többször jelentkeztem be erre a honlapra szüléstörténeteket és egyéb babás dolgokat olvasni. 2009 januárjában férjem megkérdezte, nem vagyok-e terhes, mert furcsa szagokat és ízeket érzek. Legyintettem, de másnap csináltam egy tesztet, közben mérgelődtem, hogy ugyan már, úgyis egy csíkos lesz. Viszont rögtön megjelent rajta a második csík...nem tudtam, vajon álmodok-e. Pár perc múlva megérkezett a férjem a munkájából és együtt örültünk a jó hírnek.

Később együtt idegeskedtünk, hogy az első három hónap problémamentesen teljen.

Szeptember 17-re voltam kiírva, minden vizsgálat jó eredménnyel zárult, a 18. héten kiderült, hogy kisfiút várunk. Saját számításaim szerint szept. 24. volt a szülés dátuma, ám reménykedtem, hogy valamivel előbb születik meg a mi Janikánk. Szeptember elején felköltöztem szüleimhez Szombathelyre, hogy ha menni kell, közelebb legyen a kórház.

Teltek-múltak a napok, nem történt semmi. Eltelt szeptember 17-e is.

Mivel kevesebbnek éreztem egyik pénteken a magzatmozgást, apukám elvitt a kórházba, ahol csináltak NST-t és UH-t is. Minden rendben volt, de szombaton és vasárnap is mennem kellett ezekre a vizsgálatokra. Következő kedden befektettek a kórházba túlhordás miatt.

Naponta volt NST és kétnaponta UH. Eltelt majdnem egy hét úgy, hogy minden vizsgálat rendben volt és nem történt semmi. Körülöttem már mindenkinek ott volt a babája, nekem meg nagyon hiányzott a férjem, kutyáim és az otthonom.

Minden nap kértem a babucimat, hogy akarjon kibújni, de ő nagyon jól érezte magát a pocimban, remekül eljakuzzizott a 36 fokos magzatvízben, és még all inclusive ellátást is kapott. Hát bolond lett volna előbújni..

Aztán eljött a hétfő (szept. 28.), egy X. orvos volt viziten, aki egyből közölte, hogy reggel megpróbálnak egy zselés indítást, hátha csinál valamit. Meglepődni sem volt időm, mert háromnegyed 9-kor már a szülőszobán feküdtem, a zselés beavatkozás után CTG-t csináltak. Csuda rossz volt hanyatt feküdni 2 órán keresztül, majd leszakadt a derekam, fél 10-től éreztem fájásokat is. Állítólag.. még nagyon enyhék voltak és leküldtek a szobámba azzal, hogy majd talán este találkozunk, vagy másnap reggel.

Anyu érkezett látogatóba, 12 előtt ment el valamikor, de én már a fájások miatt nem tudtam elkísérni a kórház bejáratáig, inkább visszaballagtam a szobámba. Fél 10-től kezdve 2 perces fájásaim voltak, amik 45 mp-ig tartottak, vagyis alig volt szünet két fájás között. Persze picit erősödtek is, így negyed 1-kor felküldtek a szülőszobára, ahol várt rám egy tágas szoba, zuhanyfülke WC-vel, kád, labda, szülőágy. Hívtam a férjemet, aki fél3-kor meg is érkezett.

Addig sétálgattam meg ücsörögtem egy széken és mivel minden szüléstörténetben olvastam, hogy mindenki zuhanyzik vajúdás alatt, én is kipróbáltam a tusolást. Csak hogy én is leírhassam, hogy ez is megvolt (és ez teljesen komoly). Egyébként először rossz ötletnek tűnt, de felfrissített.

Fél 3-tól 3-ig 5 percesre nyúltak a fájások és én olyan jól éreztem magamat: telefonálgattam, hülyéskedtem a férjemmel, fel-alá totyogtunk a szobában....3-kor valaki megirigyelhette a jólétemet és újból 2 percesre váltottak a fájások. A labdán ültem több, mint két órán át, szerelem volt első ülésre. Imádtam azt a labdát, rugóztam, rugóztam, és sokkal elviselhetőbbek voltak a fájások.

Mikor bejött a doki burkot repeszteni, könnyes szemekkel búcsúzkodtam a labdától...17 óra 20 perc volt ekkor, és innentől beindult a gépezet, fájt és fájt és egyre jobban fájt, sehogy nem volt jó, se állva, se labdán, se feküdve. Férjem mondta, ha jött a fájás, míg a CTG rám volt kötve. Szorongattam a kezét, itatott vízzel és borogatta a tarkómat hideg vízzel. Tolófájás még nem volt, fél 7 körül bekötött a szülésznő infúziót, hogy erősödjenek a fájások! Nem tudtam viccel-e vajon, mivel akkorra már óriási fájdalmakat éreztem mindenhol: has, derék, hát, és hosszabbak is voltak, mint az elején. De szerencsére csak 3 percenként jöttek. A dokim majdnem lemaradt a tolófájásokról (fél 8 körül kezdődtek), mivel valakit egy másik szobában éppen varrt. Férjem hiába kereste, nem találta a dokit. Végül csak előkerült és elmagyarázta hogyan nyomjak, majd mintha versenyen lettem volna, felváltva kiabált a doki meg a férjem is. 20 óra környékén miután férjem megjegyezte, hogy már látta a babánk haját, a doki közölte, hogy már csak egy nyomás és kint is lesz a baba. Visszakérdeztem, hogy biztos ez?

Mire rávágta, hogy igen, az. Hittem neki, így teljes erővel nyomtam és nyomtam, elején doki csinált két gátmetszést (sajna éreztem őket), majd rátehénkedett a hasamra teljes erővel és ő is préselte a babát. Mikor kibújt a feje, doki benyúlt, és kihúzta a többi testrészét. Ezt utólag tudtam meg, férjem mesélte, ebből nem éreztem semmi mást, csak hogy csúszik ki belőlem a babó és én lassan megkönnyebbülök.

Nem sokat láttam belőle, de az nagyon szép volt és csak nyöszörgött. Kétszer volt a nyakára tekeredve a köldökzsinór, azért is volt nehéz szülés, mert ez visszarántotta a tolásnál. Meg hát 4080 g és 55 cm lett a mi kisfiunk, tehát picike sem volt.

Köldökzsinórvér levétele után rám tették Babszemet, simogathattam és beszélhettem hozzá, olyan meseszép kisfiú volt (és most is az). Sehol egy ránc... Nagyon fáradt voltam és mindenem fájt, de nagyon boldog voltam, hogy végre megmutatta magát a kisfiunk. A varrás (ez nekem nagyon fájt) és a szülőszobai megőrzés alatt férjem végigtelefonált mindenkit a jó hírrel és ölelgette a Picurkát.

A legfontosabb az volt számomra, hogy a kisbabánk teljesen egészséges, ez megnyugtatott és már csak aludni akartam. Az éjjelem piszok nehéz volt, és még két napig szédelegtem, ülni, állni még sokáig nem bírtam, és akkor azt mondtam, hogy le a kalappal az előtt, aki bevállal 2-3 vagy akár több babát is...

Mostanra már kicsit másképpen emlékszem a történtekre és akár még egyszer szülnék. Bár fájdalmas és fárasztó a szülés, életet adni mégis felemelő érzés, és hogy ennek tanúja volt a férjem is, külön köszönet, sokat segített, biztonságérzetet adott. Egész életre szóló élmény volt ez a nap (2009. szeptember 28.) mindhármunknak.