Egy kis romantika.../szerelmes dalok, versek, regények/ (fórumjáték)
Puszta az éj, árvasága
vízre, hegyre ráterül.
De én, aki elringatlak,
én nem vagyok egyedül!
Az égbolt is olyan árva:
a hold tengerhabba dűl.
De én, aki átkarollak,
én nem vagyok egyedül!
A világ is olyan árva:
tespedt testen bánat ül.
De én, aki megölellek,
én nem vagyok egyedül!
Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.
A szerelembe -- mondják --
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelõ nap megjelen...
Válts útat: arra jöjj, amerre én!
Bozótos sziklaszakadék peremén!
Nem én: a szigorú sors mondja ezt.
Mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.
Születtél - s utamba vetett a por.
Most már a szél is karomba sodor.
Férfi csak így tehet, hogyha erős!
Igy tesz majd az utód. Igy tett az ős.
A kar mind bezárul: arra való!
Ha jő a férfi, az asszonyfaló!
Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.
Rejtsd el a szívembe szégyenedet.
Tiéd a férfi. A szégyen enyém,
ha elejtlek a sziklaszakadék peremén...
Szívem még fáj, hogy nem vagy mellettem,
lelkem még fáj, hogy oly könnyen elhagytál,
fáj az, hogy neked ez nem fáj,
és fáj, hogy szívem érted fáj.
Még szeretlek és nem mondok le rólad,
mert te is szeretsz tudom hisz te mondtad.
Hiányzol nagyon, nem bírom nélküled,
A sok csók a lázas ölelés, elfeledni nem lehet. Kéz a kézben sétáltunk, emlékszem, s akkor még nem hittem, hogy hiányod megőrjít, és azt sem tudtam, hogy hazudtál, mikor lágyan megcsókoltál
Fáj a szakítás, de nélkülözhetetlen,
kell a csalódás, hogy boldog lehess,
álmodj, hogy nyerj és menj tovább,
hiába fáj a szakítás, el kell engedned kit szívből szeretsz, s ha majd holdvilágos éjszakán, sírva gondolsz rá, gondolj arra hogy ő boldog, hisz csak ez számít semmi más,
Nem rólad hanem,
veled akarok álmodni.
A kezedet fogni,
és szorosan ölelni.
Egy tisztáson hanyatt feküdni,
és a csendet hallgatni.
A csillagokat számolni,
és az arcodat bámulni.
És az álomból, végre veled ébredni!
Reggelre visszatér a valóság a házba,
pihékkel és cihákkal hányódik imbolyogva
a nappal kezdete, akár egy ócska bárka,
az álom és a rend derengő láthatárán.
A dolgokhoz az éj nyoma tapad még,
céltalan sallangok, kihűlt örökség,
gyűrt szavak rejlenek a szétszórt papírokban,
és tegnapját folytatná a bor is a palackban.
Rezegve röppensz, mint a méh, kis Rendcsinálóm,
a homályba vesző zugokat meglegyinted,
s meghódítod a fényt fehér energiáddal.
S a világosság ím megterem újra:
az élet friss szelének engednek már a dolgok,
és a rend megteremti kenyerét és galambját.
Tőlem ennyi tellett, többre vágysz talán,
De nem lehet, nélkülem megy a harc tovább ezután,
Száz csatába elment, fáradt az oroszlán,
Megpihen, gyűlöli már a vért a lába nyomán,
Bánt minden zaj, hazudom, hogy nincsen baj,
Rémálmok, félek, hogy nagyon unod,
Szólj rám, ha nem kellek, marad minden és elmegyek,
Fáj majd, de nem félek, kiütött párszor az élet,
Szólj rám, ha nem kellek, valahogy majd elleszek,
Szánalmat nem kérek, kiütött párszor az élet
Kőkemény vad évek, elég volt más kell,
Itt vagyok, ez vagyok, ennyit érek, így fogadj el,
Félszavakból értek, döntened most kell,
Rád hagyom, végleg engedj el, vagy ringass el,
Bánt minden zaj, zene van, de mégsincs dal,
Rémálmok, velem nem könnyű a dolog,
Szólj rám, ha nem kellek, marad minden és elmegyek,
Fáj majd, de nem félek, kiütött párszor az élet,
Szólj rám, ha nem kellek, valahogy majd elleszek,
Szánalmat nem kérek, kiütött párszor az élet...
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem! ♥
"...Úgy engedj el, hogy nem sebzel mélyen,
Úgy engedj el, ne fájjon visszanéznem,
Úgy váljunk el, hogy más válasz nincsen,
Úgy engedj el, hited ne lássam térden,
s mindig a hősöm leszel...
Volt, hogy a jóslat már nem rólunk szólt,
és a kitárult kapukon át,
félve, remegve léptem, s nem gondoltam rád.
De várj, ne itt és ne ítélj el,
ne is említsd az álmodozást,
hogyha hallom a hangot, hogy érezhetnék mást?..."
Kit igazán szeretsz, az hiányzik!
Megbocsájtod ha hibázik.
Eltűröd ha olykor bánt vagy hazudik neked!
Ha mind ezt elviseled, tényleg szereted!
Gondolj rám...
Gondolj rám este,
mikor a Hold sápadt teste virít fent az égen,
s a csillagtenger oly lágyan, oly szépen
betakar selymével...
téged ott,
engem itt,
s bennem a hit, hogy lesz megint egy éj,
mikor kettõnket takar be az ég...
Gondolj rám reggel,
mikor a Nap álmosan felkel,
S melegével oldja a harmatot...
A pára felszáll, s elkap egy pillanatot,
Mikor felhő jár arra...belébújik, s elszáll arra...
hol várok rád.
S nyári záporként áztatja arcunkat,
neked ott,
nekem itt,
S bennem a hit, hogy lesz még harmat,
mely fürdeti ajkamat...
Gondolj rám...csak úgy...néha,
mert hiányzom neked, s a léha,
lusta napok lassan telnek nélkülem,
s vágysz arra, amire én is, szüntelen.
Rád, Kedves, a csókodra, s ölelő, édes karodra...
mely álmunkban is úgy kísért...
téged ott,
engem itt,
S bennem a hit, hogy lesz még közös álom,
S nem hiába vágyom rád...
Jössz majd, s csókol újra szád.
Almáidra
Almáimra még visszarévedel,
édes emlék, megpuhult varázs…
Az ajtó nyitva áll,de te
nem döngetted szivem
tegnap sem...
Én ég-selyemben suhanok feléd,
besüt a Hold,s csakálmélkodsz,
hímtagod tissztára holt.
Íriszeden szklerotikus ív,
szemhéjadon sárga plakkok.
Így vagyunk mi ketten:
az Időre vakok.
Ajkamon
Komoly vagyok, elnyúlok melletted
a cigit a kezedből azértis kiveszem
fújd rám utolsó meleg füstöe illatod
olyan szép vagy, rádtapadó ajkamon
ajkamon súgom azt amit neked akarok
hisz most velem vagy és benned szól
alig bírom, megénekelt dalom, ezerszer
szorítlak és magamba gyűröm tested
tested apránként magamhoz illesztem
mozaikokká magamon összeillesztlek
fésülöd hajad, szemed elöttem lecsukod
olyan szép vagy, rámtapadó ajkamon...
Érzéki játékok
szép szavadnak édes ízét
ízlelgetem bókjaidat
ajkad forró érintését
élvezem a csókjaidat
minden érintésed izgat
karjaid közt megborzongok
ölelésed puhán ringat
elkerülnek felhők, gondok
sóhajomra, mosoly felel
simogatom én is arcod
tekinteted égbe emel
feledtetem belső harcod
kalandos út, testünk táján
ruha alatt egyre beljebb
mézre lelünk egymás száján
siklik kezünk egyre lejjebb
vérünk lüktet egyre jobban
mágnesként vonz test a testet
szerelmünk is lángra lobban
s együtt töltjük ezt az estet
Szerelmemnek
Mikor először láttalak raboddá tettél,
Mikor rám néztél lelkemig megérintettél,
Mikor igent mondtál végre enyém lettél,
Együtt voltunk s te mindent feledtettél.
Teljesült minden vágyam óhajom,
Mikor karomba zártalak azon a hajnalon,
Te ölembe hullottál s én kaptam az alkalmon,
Csak néztelek némán mikor ott feküdtél karomon.
Némán kértél csókolj meg "angyalom",
S ajkam ott forrt sokáig ajkadon,
A Szerelem utolért azon a gyönyörű napon,
Akkor már tudtam Szeretni foglak nagyon!!!
Vágyakozás
Az első pillanat, amikor megláttalak
Végem lett, tudtam eljött a végzetem.
Veled alszom el, s Veled ébredek,
Tudom, hogy nem lehet,
Fáj amit érzek, mert nem teljesülhet.
Szeretnélek szeretni, de tudom nem lehet.
Szeretnélek csókolni, de tudom nem lehet.
Szeretném ölelni tested minden részét,
Szemedben elveszni, nevetve szeretni.
Simogatni forrón, míg a vágy hajt,
S nem hagyni abba kifulladásig.
Csókolni a szemed, s szád sarkát,
Mosolyogni látni, elűzni a szomorúság árnyát.
Kívánlak, érezni akarom tested testemen,
S együtt kiteljesedni a gyönyörben.
Szeretnélek szeretni, de sajnos nem lehet,
Eszem tudja ezt, de nehéz meggyőznöm a szívem,
Addig Veled álmodom, s Veled ébredek.
Szerelem?
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!
Örökké
Szeretni akarlak, megtartani mindörökre
Kezem feléd nyújtom, szívem neked adom
Melyet vissza soha nem kérek
Szeress egy életen át, úgy, mint én Téged
Akkor is ha megöregszünk
És akkor is, ha már nem élek.