Egy kis romantika.../szerelmes dalok, versek, regények/ (fórumjáték)

Hiányzol, mint testnek a vér...

Hiányzol, mint testnek a vér, Szinte éget, hogy nem vagy az enyém,

Hozzád repülnék, mint egy gondolat, Hiányzik minden ami Te vagy!

Olyan hideg nélküled az ágy..

Olyan hideg nélküled az ágy, olyan nagyon hiányzol,

nem lehet szavakba önteni, mennyire szeretlek és fáj,

hogy elmentél,mert menned kellett!

Könnyek a szememben, amik csak érted folynak,

fájdalom a szívemben amik csak érted szólnak!

Hiányzol ha nem vagy velem, szívem csak érted rebeg.

Könnyeim csak érted folynak és szólnak: hogy te vagy a mindenem!

Sose feledd, nem vagy egyedül minden gondolatom hozzád menekül,

Te vagy az álmom, Te vagy az ébredésem, Te vagy az összes szíverésem.

A fekete asszony keblére zárt,

tán soha el sem enged.

Ó de a hajam szürke már,

ott, hová könnye pergett.

A szememre csókolt örökös éjt,

csókolt, mig béna lettem,

a velőmet szívta életemért

mohón és révületben.

Holttest, hová élettelen

a lelket börtönözték,

az vagyok - s lelkem esztelen

húzódik most tombolva összébb.

Ó átkaid! A szavak szörnye még

senkit se dönthet sírba.

Fogadd el az élet végzetét,

s könyörögj csendbe, sírva.

Az asszony teste költemény,

mit különös ihletésben

írt be a természet csodás

emlékkönyvébe az isten.

Igen! az ihlet szállta meg

s ringatta teremtő lázba,

s a merev, lázadó anyagot

művészileg leigázta.

Valóban énekek-éneke

az édes asszonyi forma,

és mintha minden karcsu tag új

csodás-szavu versszaka volna.

Ó, milyen isteni eszme ez,

a fehér nyak - hattyu-ringás!

hol a fürtös főgondolat,

a büszke fejecske, hintáz.

Két bimbó epigrammai élt

varázsol a mell csucsára,

s mily édes köztük a szigorú

sormetszet harmóniája!

De leginkább plasztikus hatást

a csípők stilusa ér el,

s a közbevetett helyecske se rossz

a fügefalevéllel.

S nemcsak elvont poéma ez:

husa-vére van a dalnak,

keze-lába van; csókol, nevet,

s csengőn rimelnek az ajkak.

Valódi költészet lehet itt!

Báj minden fordulatban!

S a dalnak s nőnek homlokán

a tökélynek bélyege rajt van.

Dicsérlek téged, ó uram,

s előtted a porba hajlok:

mi mind csak kontárok vagyunk

melletted, mennyei dalnok!

Dalodnak szépségeibe

hadd merülök áhítattal:

tanulmányozni nem szünök azt

sem éjszaka, se nappal.

Igen! éjjel-nappal azt tanulom,

az időt is szánva mástól,

s lábszáram egyre vékonyodik

a sok-sok tanulástól.

No, mi vagyunk csak aztán

az igazi furcsa pár,

a nőt elfujja a szellő,

s a legény soha talpra nem áll.

Nyavalyás cicuska a hölgy és

lovagja beteg kutya,

s úgy sejtem, egyik se szörnyen

egészséges koponya.

A lány lótuszvirágnak

álmodja néha magát,

s úgy véli a férfi, a sápadt,

hogy ő a holdvilág.

Kelyhét kitárja a lótusz

a holdra, kitárja szegény,

de nem élet hull az ölébe,

csupán egy költemény.

Szőke szűzecske voltál, oly hibátlan,

oly hűvös, oly kimért, - hiába vártam,

hogy szíved egyszer mégiscsak kitárod,

s belőle a lelkesedés kiárad,

hogy a Magasztos vágya él tebenned,

amit a józan ész s a próza megvet,

mégis a nemesebbek és a jobbak

érte szenvednek, véreznek, rajongnak.

A szőlődombos Rajna menti tájon

együtt sétálgattunk valaha nyáron.

A nap mosolygott, és a sok virágnak

kelyhéből dús, szerelmes illat áradt.

A bíborszínű szegfűk és a rózsák

lángként izzó csókjuk kettőnkre szórták.

A legszerényebb százszorszép is ott

eszményi lét fényében csillogott.

De te nyugodtan sétáltál velem,

fehér selyemben, illedelmesen,

mint Netscher lányportréja, mint hideg kép;

pici gleccser fűződ alatt szivecskéd.

A partok közt a bárka,

mint fürge zerge, kúszik:

a Themzéről leúszik

egész a Regentsparkba.

Ott vár reám szép Kittym,

az én imádott kincsem:

fehérebb hótest nincsen

West-Endben és a Cityn.

Ő már epedve vár rám

a tűzhely mellett, Kitty,

s teám is elkészíti

felöntve szamovárán.

A levéltől, mit irtál,

kétségbe nem esem.

Te untan eltaszítsz már,

de hosszan írsz nekem.

Tizenkét sűrü oldal!

Egész kis kézirat!

Nem írják ennyi sorral,

hogy: elbocsájtalak!

Ha van hozzá jó szemed,

és a dalaimba nézel,

szép fiatal hölgyikét látsz

andalogni ott le és fel.

Ha van hozzá jó füled,

sóhaját is hallod ennek,

kacaját, dalát, s e hangok,

jaj neked, szívedre mennek.

Mert úgy fon be téged ő,

ahogy engem: szóval, szemmel.

Tavaszlázban bódorogsz majd

zöld erdőn, szerelmes ember.

Tavaszfűtötte éjjelen

kibújtak mind a virágok,

megint rámront a szerelem,

szívemre ha most se vigyázok.

Melyik virág hálóz be megint?

A szívem melyiké lesz?

A fülemülék szava arra int:

a liliom, az a veszélyes.

Lelkemben tavaszi rét

lágy kolompja kondul.

Dalom, hív a messzeség

szállj a dombokon tul!

Szállj addig, hol áll a ház

violák közt, csöndben.

Ha egy rózsát nyílni látsz,

mondd neki: köszöntöm.

MINT EGY VIRÁG,

OLYAN VAGY

Heine

Mint egy virág, olyan vagy,

oly tiszta, szép, szelíd.

Elnézlek, és szivemhez

a bánat közelít.

Kezem véd könyörögve,

meghallgat tán az ég:

ilyen maradj örökre,

ily kedves, tiszta, szép.

IZLETT A TEA

Heine

Izlett a tea, s vitatárgynak

csemegéjük is, a szerelem.

Az urak vadul esztetizáltak,

a nők finoman, kecsesen.

"Plátói legyen!" - követelte

a tanácsos úr, a szikár.

Nejének epe a lelke,

de nyögell, hogy: "Holdsugár!"

Kanonok-száj bömböli: "Nem kell

túlnyersnek lennie,

máskép belerokkan az ember."

"Hogyhogy?" - bámul Licike.

"Szeretni szomoru és szép" -

a hangja remeg belé:

grófnőnk épp nyújtja a csészét

a báró úr felé.

Lett volna még a szalonban

egy hely: a tiéd, szivem.

Pedig te tudtad volna,

hogy mi a szerelem!

MIÉRT OLY SÁPADT A RÓZSA...

Heine

Mért oly sápadt a rózsa ma,

ó, mondd meg, édesem?

Zöld fű közül az ibolya

mért nem cseveg velem?

Miért oly bús, oly kedvtelen

ma a pacsirtadal?

Mért oly setét a föld nekem

ma mint a ravatal?

Mért vonja ködbe a mezőt,

mért oly borús a nap?

Mért tölti el a levegőt

ma ez a kripta-szag?

S hogy magam is oly bús, alélt

vagyok, mi lelhetett?

Ó, mondd, szivem drágája, mért

hagytál el engemet?

LA BELLE DAME SANS MERCI

Keats

Mi lelhetett, szegény fiú?

Magadba bolygasz, sáppadón -

Madár se zeng már, kókkadoz

a nád a tón.

Mi lelhetett, szegény lovag?

hogy arcod bánattal csatás? -

A mókus csűre telve, kész

az aratás.

A homlokodon liliom,

lázharmat, nedves fájdalom:

s arcod szegény rózsája is

fonnyad nagyon.

Egy hölgyet láttam a mezőn,

szépnél szebbet, tündérleányt:

a haja hosszu, lába hab,

és szeme láng.

Kötöztem néki koszorút,

kösöntyüt, illatos övet:

s lám, édesen nyögell felém

és rám nevet.

Lépő lovamra ültetém,

szemem egész nap rajta volt:

ő tündérnótát énekelt

s felém hajolt.

Majd gyüjtött manna-harmatot,

vadmézet s ízes gyökeret,

s szólt idegen nyelven - talán

azt, hogy szeret.

És tündérbarlangjába vitt,

és sírt nagyon, sóhajtozott:

s én négy csókkal vad, vad szemét

lezártam ott.

S álomba dudolt engemet

s akkor álmodtam - jaj! talán

utolsó álmom - a hideg

domb oldalán.

Sok királyt láttam, herceget,

arcuk sápadt, szemünk irígy,

s szóltak: "La Belle Dame sans Merci

büvölt el így!"

És láttam éhes ajkukat

szörnyű intéssel nyílni rám;

és fölriadtam a hideg

domb oldalán.

És jaj! ezért időzöm itt

magamba bolygva, sáppadón:

bár nincs madárdal, s kókkadoz

a nád a tón.

Csitt, csitt! Csöndbe tipegj, kedvesem az éjben!

Alszik az egész ház, de leselkedik rád,

édes Izabellám, a kopasz féltékeny,

hiába is húztad fejére a sipkát -

hiába siklasz úgy, mint hajnali tündér,

mely táncol a habon, ezüst vízgyűrűknél.

Csitt, csitt! Félve emeld könnyű lábaidat!

Egy nesz, vagy annyi se, s a kopasz fölriad.

A levél se rezzen, a patak se csobban -

csönd van, lecsukódik az éj álmos szeme,

cserebogár dünnyög, hallgatja álomban,

halálra bűvölve, halk éjjeli zene.

Az őrködő hold is eltün szemem elül,

gúnyból-e, jóságból, felhőbe menekül,

nincs fáklya az éjbe, messze tűz se remeg,

édes Izabellám, csak ajkad és szemed.

Nyisd ki a kilincset! de az égre - halkan!

Meghalunk mindketten, ha megcsörrenik csak.

Végre! - s most ajkadat virágos ágyadban -

Aludjon az öreg, szikrázzon a csillag,

mi rólunk álmodik a szunnyadó rózsa,

tüzünktől bimbózik első kakasszóra.

Tojást költ a galamb, dala ideröppen,

míg csókolom ajkad vacogó gyönyörben.

INDIÁN SZERENÁD

Shelley

Első álmom rólad volt,

első álmom elröpült.

Még az esti szél nyögött,

még az égen csillag ült.

Lábaimban lakik egy

szellem: az rejtélyesen

húzott, hozott, vezetett

ablakodhoz, édesem!

Csitt! a fekete folyón

illat és szél úgy alél,

mintha mákos álmokat

tépegetne ott az éj.

Apadoz a zokogás

a csalogány csöpp szivén,

mint ahogy a tieden

kell hogy elapadjak én.

Jaj, büvölj föl a fűből!

Halok! Hullok! Ájulok!

Szórja csókkal szám-szemem

szerelmed, mint záporok!

Arcom fagyos és fehér,

szivem dobzörgése vad:

szorítsad szived fölé,

talán ott majd megszakad...

Ha a lámpa eltört,

porba fúl a sugár:

ha oszolnak a felhők,

a szivárvány is tovaszáll;

lant húrja ha pattant,

édes dala semmibe vész:

ajk csókja ha csattant,

jön utána a gyors feledés.

Mint mécset a szikra

nem él túl, s húrt a zene,

nem zendül a szív, ha

a lelket csend töri le:

csak gyászdala hallik,

mint szél romokon ha fut át,

s tenger ha morajlik

halottért sírva imát.

Fészket mire sző két

szív, a szerelem kiröpűl,

s ott hagyja a gyöngét

a multtal egyedül.

Szerelem, ha szégyen,

hogy minden ingatag,

mért kell neked éppen

a szív, a legingatagabb?

Vad láza sodor majd,

mint vihar a varjakat;

hidegen gunyol majd

az ész, mint téli nap;

nem véd puha ketrec,

sas-fészked elrohad,

s csupaszon didereghetsz,

ha hull a levél, s jön a fagy.

Igaz szerelem törvénye

Ha szeretsz, ha szeretni akarsz

Akkor csak engem, csak én legyek

Csak rám vágyj, csak engem láss

És higgy bennem, és érezz,

Ne, szavaim figyeld!!! Bármikor hazudnak.

Velem, akarj élni, és ne mással.

Engem ölelj, csókolj vad szenvedéllyel.

Ne kergess egy árnyat, legyen egy vágyad,

Én legyek az csakis én….

Mit megbeszéltünk nem feledtem,

Hogyan is feledhetném az életem…

Csak kivárni nehéz, hogy ezt érezd,

Csak engem, és csakis engem…

Az a gyűrű már régen az enyém……

Mikor a szemedbe néztem

Mikor a szemedbe néztem,

Láttam a tengert, s a homokpartot,

A kék eget, s a szikrázó napot.

Mikor a szemedbe néztem,

Láttam a csillogó gyémántot,

S a gyönyörű smaragdot,

Mikor a szemedbe néztem,

Magamat láttam mosolyogva,

S láttam ölelő karodban

Megpihenni lelkem.

Mikor a szemedbe néztem,

Egy új világot láttam

Mely eddig csak álom volt

S láttam az utat,

Mely a jövőbe tekint.

Szemedbe néztem

"Szemedbe néztem, s megfürödtem benne

Olyan volt tükre, mintha kristálytenger lenne

Melynek fenekén csillogó mélybarna homok

Gyémánttá tördeli a felkelő napot

Szemedbe néztem, s elmerültem benne

Olyan volt színe, mintha nyári éjjel lenne

Melynek égboltján ezüstös telihold ragyog

Mit körbetáncolnak álmos csillagok

Szemedbe néztem, s lángra gyúltam benne

Olyan volt tüze, mintha izzó láva lenne

Mi addig ég, míg csak a föld forog

Míg a mennyben dalolnak angyalok

Szemedbe néztem, s feloldódtam benne

Olyan volt fénye, mintha bűbájosság lenne

Mely árva lelkem velejéig hatott

S gyújtott szívemben heves imádatot

Szemedbe néztem, s eltévedtem benne

Olyan volt vonzása, mintha mélységes mély lenne

Mint szédítő, kábító, gyönyörű vad titok

Szemedben láttam meg: Szerelmes vagyok."

Ölelj meg kedvesem

Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,

lehelj belém, tüzesítsd át e testet,

adj még ezer csókot és még tízezret;

a szerelem nem számol s mindig szomjas.

Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,

ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,

s az Alvilág sápadt ködébe olvad,

hol porrá válik, többé sem lesz.

Szorítsd körém öled piros rózsáját,

amíg mézédes, szédült vonaglásunk,

a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;

s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;

csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk

a kurta napnak s rövid éjszakának.

Nemes Nagy Ágnes: A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli a számat:

kimondhatatlan szomj gyötör utánnad.

-Ha húsevő növény lehetne testem,

Enyém lehetnél illatomba esten.

Enyém lehetne langyos,barna bőröd,

kényes kezed,amivel magadat őrzöd,

s minden omló,végső pillanatban elmondja:

mégis önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,

enyém hajad villó,fekete tolla,

mely mint a szárny suhan,suhan velem,

hintázó tájon,fénylőn,végtelen.

Magamba innám olvadó husod,

mely sűrű,s édes mint a trópusok,

és illatod borzongató varázsát,

mely mint a zsúrlók,s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet

(fejed fölött mint lampion lebeg),

magamba,mind,mohón,elégítetlen,

ha húsevő növény lehetne testem.

-De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem

Szeretsz,szeretlek. Míly reménytelen.

Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek

Vagyok: mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény

Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni,

Szeretném magam megmutatni

Hogy látva lássanak,

Hogy látva lássanak

Ezért minden: önkínzás, ének:

Szeretném, hogyha szeretnének,

S lennék valakié

Lennék valakié

Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott

ölelkezések, a villámló kéjü csókok,

mikor karomban a hetéra isteni

testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,

s lázas kezeivel rámtapad, s az a gondja,

hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza...

De te, szivem gyermekszemű, szép angyala,

mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha

könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,

ha remegsz és pirulsz s idebujsz a szivemhez,

s nekem adod magad, és mozdulatlanul,

félénken, hidegen tűrsz és végül kigyúlsz,

mert áthevítelek lassankint a tüzemmel -

és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger.

Rejtettelek

Rejtettelek sokáig,

mint lassan ért gyümölcsét

levél közt rejti ága,

s mint téli ablak tükrén

a józan jég virága

virulsz ki most eszemben.

S tudom már mit jelent ha

kezed hajadra lebben,

bokád kis billenését

is őrzöm már szívemben,

s bordáid szép ívét is

oly hűvösen csodálom,

mint aki megpihent már

ily lélegző csodákon.

És mégis álmaimban

gyakorta száz karom van

s mint álombéli isten

szorítlak száz karomban.

Suttogó szavaink mögött

talán még hulló csillagot is

takart a fekete éj;

kívánságba karcolt vágyakat

sodort felénk szelíden

az augusztusi szél…

Lassú táncra hívtak

a fáradt lábak,

ölelő karokba bújtak

a fojtott vágyak,

s fénykoszorút

font fölénk

a meghitt pillanat.

Az égbe szökkenő

szikrák pattogó hangja

törte csak a csendet.

A szunnyadó parázsban

ezüst-szürke pernye pergett,

mint az idő ködlő kötelén

kavargó képzelet.

Szikrák fénye szállt

a végtelenbe,

arcod tükrébe libbent

a nyár múló sejtelme,

idézve a tavasz ébredő illatát,

igézve a kora ősz sárguló avarát,

s míg lelked érintette lelkem,

a boldogság büszke ragyogássá

szelídült ölemben.