Egy kis romantika.../szerelmes dalok, versek, regények/ (fórumjáték)
"A szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain."
(Victor Hugo)
A szerelem az élet nagy ajándéka, és aki nem nyújtja ki utána a kezét, az sohasem élte az életet a maga teljes módján."
(Erskine)
"Az az ember, akit bennem szeretsz, természetesen jobb nálam: én nem olyan vagyok.
De te szeress, és én majd igyekszem, hogy jobb legyek önmagamnál."
(Prisrin)
"A szerelem nem egy, hanem az egyetlen lehetőség, hogy boldogok legyünk."
(Francoise Sagan)
Táncoltass míg véget ér a vágy
Táncoltass a szépségeddel egy égô hegedûn
táncoltass a pánikban míg lelkem felderül
emelj fel mint olajágat galambod visszaszáll
táncoltass míg végetér a vágy
táncoltass míg végetér a vágy
mutasd meg a szépségedet mikor senki meg nem lát
hadd érezzem hullámzásod mint Babilón torát
tárj fel bennem minden kételyt s szorító határt
táncoltass míg végetér a vágy
táncoltass míg végetér a vágy
táncoltass meg a menyegzôn forgass pörgess még
táncoltass még finoman hosszan sem elég
szerelmünkben mind a ketten fent és lent vagyunk
táncoltass míg végetér a vágy
táncoltass míg végetér a vágy
táncoltass a születendô gyermekek felé
táncoltass a csókjainktól gyûrt függöny elé
emelj sátrat fölében ha minden kötél szakad
táncoltass míg végetér a vágy
táncoltass míg végetér a vágy
táncoltass a szépségeddel egy égô hegedûn
táncoltass a pánikban míg lelkem felderül
érints engem csupasz kézzel bársony kesztyûvel
táncoltass míg végetér a vágy
táncoltass míg végetér a vágy
Loreen - Euphoria
Why, why can’t this moment last forevermore?
Tonight, tonight eternity’s an open door…
No, don’t ever stop doing the things you do.
Don’t go, in every breath I take I’m breathing you…
Euphoria
Forever, ’till the end of time
From now on, only you and I
We’re going up-up-up-up-up-up-up
Euphoria
An everlasting piece of art
A beating love within my heart
We’re going up-up-up-up-up-up-up
We are here, we’re all alone in our own Universe,
We are free, where everything’s allowed and love comes first,
Forever and ever together, we sail into infinity,
We’re higher and higher and higher, we’re reaching for divinity.
Euphoria
Forever, ’till the end of time
From now on, only you and I
We’re going up-up-up-up-up-up-up
Euphoria
An everlasting piece of art
A beating love within my heart
We’re going up-up-up-up-up-up-up
Forever we sail into infinity,
We’re higher, we’re reaching for divinity…
Euphoria, euphoria
We’re going up-up-up-up-up-up-up
Euphoria….
An everlasting piece of art
A beating love within my heart
We’re going up-up-up-up-up-up-up
Euphoria, euphoria
We’re going up-up-up-up-up-up-up
Kocsis Tibor - Valahol elrontottam
Veled vártam a napot, hogy ébredjen fel
Az álmos város, és minden ember
Együtt álmodtunk,
Miénk volt a nyár
Ezer emlékkép
Ami ránk tör, majd hiszen látom már
Hogy a hűs hajnalt máshol éled át
Itt a vége már
Hol az érintés, a pillanat?
Miért hittem azt, hogy örökre megmarad?
Nincsen akiért, szívem dobban
Érzem valahol, elrontottam
És nem tudom miért
De várok szüntelen.
Minden, ami volt, elvesztem
Hol van a remény, amit elengedtem
De eljön majd a nap
Mit várok, úgy hiszem.
Néha jó egyedül,
az érzésekkel
A nélküled ébredt fáradt reggel
Az éjszakát, magam töltöm el
Még is ott vagy velem
Ugyanúgy, mint régen
A lélegzeted épp úgy érzem
De ha kérdezek, senki nem felel.
Hol az érintés, a pillantás,
Amit nem adhat meg, soha, senki más?
Nincsen akiért, szívem dobban
Érzem valahol, elrontottam
És nem tudom miért
De várok szüntelen.
Minden, ami volt, elvesztem
Hol van a remény, amit elengedtem
De eljön majd a nap
Mit várok, úgy hiszem.
Nincsen akiért, szívem dobban
Érzem valahol, elrontottam
És nem tudom miért
De várok szüntelen.
Most múlik pontosan
Most múlik pontosan,
Engedem hadd menjen,
szaladjon kifelé belőlem
gondoltam egyetlen.
Nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik mennydörög,
ez tényleg szerelem.
Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár,
tátongó szívében szögesdrót,
csőrében szalmaszál.
Magamat ringatom,
míg ő landol egy almafán,
az Isten kertjében
almabort inhalál.
Vágtatnék tovább veled az éjben
az álmok foltos indián lován.
Egy táltos szív remeg a konyhakésben,
talpam alatt sár és ingovány.
Azóta szüntelen
őt látom mindenhol.
Meredten nézek a távolba,
otthonom kőpokol.
Szilánkos mennyország,
folyékony torz tükör.
Szentjánosbogarak
fényében tündököl.
Egy indián lidérc kísért itt bennem.
Szemhéjain rozsdás szemfedő.
A tükrökön túl, fenn a fellegekben
furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő.
A mi korunkba` ne legyünk bolondok,
minek az a nevetséges, banális
romantika, ha mindjárt abban áll is,
hogy nagybetűvel írjuk: "Szerelem"?
Paul Géraldy
Csak Te és én
Szemedbe nézek,
lobban a vágy,
vad áradat
borzongató
folyama ölel,
ajkad számra
becézve borul,
ízed mámora
részegít,
simogatsz,
simogatlak,
kapkodva,
remegőn,
barangolsz lázasan,
testem lángjaidban
vonaglik,
bejárlak szomjasan,
tested tüze
ereimben áramlik,
forró a levegő,
ölében lüktet
kettőnk robajló
érverése,
befogadlak,
ölembe forrsz,
kortyoljuk egymást
kéjmámorban
összeégve.
Testünk zakatoló
ritmusát nyögi
a csend,
az összegyűrt
lepedő fodrain
lángok égnek,
birtokoddá válok
egészen,
szilánkokra robban
a világ,
ölelkezésünk
lankadatlan szenvedélye
Égig érő tűzbe ránt,
tested körül ölel,
sóvár gyönyör
feszíti testem,
megszédít,
elrepít,
tajtékzó tűzvihar,
forrongó tenger...
Lobogásunk elcsendesül,
sehol semmi hang,
kitárult a végtelen,
megszülettünk
egymásban újra,
szívverésünk összeforrt
dobbanása a szerelem,
teljes alázat,
nincs semmi áldozat,
csak Én vagyok,
és Te vagy.
Vágyak ritmusán
Tested meztelen derengése
magába ölel, ajkad tüze
fényfelhőt sző éjünk arcára.
Sóhajtva simítlak remegésbe,
szenvedélyem tiszta tükre
szemedben, így ejtesz csapdába...
Alélt rabként kortyolom ízed
mámorát, szerelemcseppek
részegítő zamatán hullok beléd...
Égig feszülő gyönyörívet
rajzolunk egymásból, reszket
a csend lelke nászunk forró hevén...
Véremig égsz leheleted
lángjain, nyomai bőrőmbe
perzselik kéjed izzó lázát,
eggyé olvadunk...elernyedten
lobogunk, vágyaink börtöne
ránk zárta örök törvényrácsát.
A csend tenyerén
Meztelen némaság dereng sorsom
partjain, halkuló létbe ringat
az idő bölcsője. Álmodba kúszok,
mint száraz, fényért szomjazó inda...
Lényed kortyolva virágot bontok...
lélek-kelyheim bársony szirma
szemeden szétterül...Árnyékként úszom
beléd, csontom is magába issza
rezdüléseid gyönyörű cseppjeit...
Csendre vetkőzött sóhajok
paplanán betakarlak, amíg
odafent a Hold felhőkbe karol...
Pillanattá szelidűlt vágyak perceit
vérembe temetve lobbanok
ajkadra, ott égek szívedig,
hol testünk ős tüze egymásba hajol.
Az éj ágyán
Őzszínű partokon andalog
a Hold, ezüst lábnyomát otthagyja
szirtjein. Vágyból hímzett pamlagon
kigyúlok, lelkedig lobbanva
magamba olvasztom elrejtett
tüzét. Gyönyörbe izzik a percek
Ege, létem sóhajként csendedbe
hull, meztelen ajkadra dereng
szívem szűz ritmusa. Odakint
leheletté szunnyad a szél, halkan
ránk hunyja szemét, míg csókjaid
lángszirma forrón testedbe takar.
Szerelmeddel születtem
Parázs voltam,
aludtam a szélben,
nem gyújtott fel
kóbor tüzek fénye.
Parázs voltam,
lényed tüzét
pillantottam,
s tűzbe folytam.
Szunnyadó csillag
voltam,
az éjszakában
sem égtem,
szunnyadó csillag
voltam,
szemed szelíd
sugarában
kigyúltam, s most
vakító fényben égek.
Angyal voltam,
ki elbukott,
szárnyam
megtört sebei fájtak,
felém nyúltál,
gyöngéd
érintésed felemelte
szárnyam,
meggyógyította
sajgó hegeim.
Csöndbe fagyott
sóhaj voltam
az idő homokján,
hangod melege
felolvasztott, most
szárnyalok az Égen,
nincs tér és határ.
Álmatlan éjszaka
voltam,
a képzelet lángja
aludt bennem,
karjaid közt,
testedhez
simulva álmodni
kezdett bennem
a lélek.
Vándor voltam,
üres zsebű, rongyos
koldus,
léted biztos
tudata menedéket
adott, Általad
szívem gazdagodott,
Nálad kaptam otthont.
Álarc mögött féltem
a világ minden
mozdulatát,
álarc mögött
is megláttál,
azt, ki elrejtőzött,
s megszeretted
lényem
valódi arcát.
Kővé vált szívem
nem remegett
bennem,
de kitört
börtönéből
csöndes türelmeddel.
Csak Érted
dobban
e szív,
Érted lobog,
Tőled lángol
e lélek,
lényem erőt
erődből merít,
élő, érző lénnyé
lettem Te általad.
A léttől kivetve
magányban
lebegtem,
halott voltam egészen,
a pillanatban
születtem
Te általad én,
akkor
amikor
Te megszerettél.
Éjről éjre
Megdobban szívem,
a csönd paplanán
alvó lényed nézem,
átragyog az éjszakán,
arcod finom élén
a Hold fénye pihen,
sóhajod rezdülésén
szunnyadok szelíden.
Szívem megremeg
csókot emlékét ízlelve,
csendben feldereng
szenvedélyünk vad heve,
sóhajod szívemig ér,
lelked csillagokban
szállva mindent elér,
látom mosolyodban.
Tested forró illata
körülfon, mint tengerár,
szomjas lelkem ringatja
párájának mámorán.
Pillád megrebben
lomha kis mozdulatban,
álmod meglebben
a tűnő pillanatban,
sejtjeimben érzem lényed
minden lélegzetvételét,
szenderegsz, csak nézlek, nézlek,
benned minden, ami szép.
Egyre nézlek a csöndben,
álmaid végtelen útján
lebegsz a sötétben,
s kigyúlsz az éj arcán.
Míg szunnyadva ellebegsz
álmaid tengerére,
s a hajnal ránk teríti
piruló fátylát,
én virrasztok a csendben,
éjről éjre
őrzöm lelked lobogó
csillaglángját.
Megidézett arc
Az új nap feljövő fényének
bársonyos virradatában
idézem azt az arcot
melyen megszűnik
a nappal sötétlő képének
örökre eltűnő
keserű homálya.
Még nem tudom, mi a neved
de szemed csillogó tükrében
magamat látni
a leghőbb vágyam.
Brutyó Balázs
Érzések...
Elmúltak a szép napok, elszálltak az évek,
Csak régi sebeim fájdalmát látom, ha a szemedbe nézek.
Nincs már benne jókedv, öröm, kacagás,
Nincs már meg az a tüzes, vad lázadás.
Eltűnt a fénye, s az a különleges csillogás,
Melyet oly sokszor láttam, de rajtam kívül senki más.
S ha magamba tekintek csak összedőlt üres romokat látok,
Ha a tükörbe nézek, igaz mosolyt már régóta nem találok.
Helyette arcomat éjenként könnytenger borítja el,
Szívem üvölt, de hangjára csak a sötét csend felel.
S könnyem éget, perzsel amint elhagyja szemem,
Majd a párnámra hull, tanulságot hagyva ott nekem.
Ám nem jó tanár, hisz még mindig nem tudom,
Egyedül, nélküled, hogy menjek az úton.
Igyekvőn szedném lábaim, hogy messzire érjek,
De minden lépésemben a régi emlékek mesélnek.
Mindenkiben azt látom, mi egykor bennem égett,
Míg én üres vagyok, s már rég nem látlak téged.
Ám ha mégis látlak, tőlem messze vagy,
Messzebb, mint a Hold, a csillagok, s a fénylő Nap.
S karom feléd nyújtani már nem tudom,
S te már nem hallod, amikor a nevedet suttogom.
Már csak magamban őrizhetem a múltat, halkan, titokban,
Már nem én hallhatom, szíved mily’ ritmusra dobban.
S tudom, az én szívem úgy dobogni nem fog már,
Mert ez az érzés az életben csak egyszer jár.
Így lehunyom a szemem, s utat adok az újabb könnyeknek,
S csak remélem, hogy sose feledi el, ha valakit egyszer igazán szerettek.
Ismeretlen szerző
Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel -
Mért ne veled én?
A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorit, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?
Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,
nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.