Egy kis romantika.../szerelmes dalok, versek, regények/ (fórumjáték)

Csordás Nóra

Kereslek

Kereslek szüntelen nem a világon,

kereslek, mint meg nem szűnő álom,

kereslek,mint magányos madár a párját,

kereslek, mint aki nem találja a társát.

Kereslek, de nem lellek meg,

kereslek, mert egyedül unalmas az élet.

Kereslek, hogy meg találjam az értelmét,

kereslek, mert te vagy a remény.

Kereslek, mert kisegítesz a bajból,

kereslek, s végre kint leszek a szakadékból.

Kereslek, de félek a vágyaimtól,

kereslek, mert nem tudom mit akarok.

Kereslek, de nem sejtem hol vagy,

kereslek, de mindent feladtam,

kereslek mégsem értem az egészet

és csak kereslek, de rájöttem nem is létezel...

SZERELMES VERS

Hegyes fogakkal mard az ajkam,

Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,

Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.

Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,

Csak szép játék vagy, összetörlek,

Fényét veszem nagy, szép szemednek.

- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,

Hiába minden álszemérem,

Hiába minden. Ölbe kaplak:

Harapj, harapj, vagy én haraplak!

József Attila

Leszáll az est miden elcsendesül,

egyedül leszek a gondolataimmal

végre egyedül!

Gondolataimba egy férfi költözött.

Szeretem öt nagyon, nagyon!

Hiányzik a mosolya, tekintet ,illata.

Megérinteném simogatnám arcát,

de nem teszem mer tudom ,hogy ö most egy gondolat.

Gondolataimba egy férfi költözött.

Itt van velem szinte megérinthetném

csókolnám ajkait ,oly tüzel ,hogy szinte perzsel

de nem teszem mer tudom, hogy ö most egy gondolat.

Leszáll az est miden elcsendesül,

egyedül leszek a gondolataimmal

végre egyedül!

Szeretlek !

neked tőlem :)

Ha te vagy

Ha te vagy hűs patak,

Nálad oltom szomjamat.

Ha te vagy hegyek sörénye,

Kis domb vagyok öledbe.

Ha te vagy tenger végtelenje,

Vízcseppként hullok kebledre.

Ha te vagy a földön a fény,

Szemeimet rád nyitom én.

Ha te vagy a zúgó, vad vihar,

Szellővé változom, takarj!

Ha te vagy egy nagy barlang,

Félelem nélkül belépek rajtad.

Ha te vagy a sziporkázó égbolt,

Kis felhővé változom, sodorj!

Ha te vagy, akinek örülök én;

Köszönöm a szép újjászületést!

/Szikszai Ilka/

Szerelem

Szép, ősi szó, mámoros messze illat,

Távoli akkord, fájó és örök,

Beárnyékozod borús álmainkat:

Égi követ liliomok között.

A végzet voltál vesztett ifjúságom

Szent tavaszában: élet és halál,

Bús életem és gyönyörű halálom

És elhagyál!

Emlékezem reád vigíliákon,

Könyvek és könnyek és borok között,

Ha elkerül a béke és az álom

S az elmúlás rút váza rám zörög.

Emlékezem és nem fáj már az élet,

Emlékezem és nem fáj a halál:

Szelíd arkangyal, nyilad erre téved

És eltalál!

Juhász Gyula

Simogató

Simítsd rám a szót, simítsd rám, kedves!

Ne hangosan, inkább leheld lágyan, csendben!

Olyan megnyugtató, mikor rám hajol halkan,

- cirógató fényben - becézget, mint hajnal.

Legalább ma mondd ki, de ne is mondd, csak súgjad!

Simítsd rám a szót, simítsd rám a múltat!

Látod, kigyúlt a fény is, bizsergeti testem,

hiába táncolnak rajt' fázós esőcseppek...

Mindent felszárít egy szó, ha rám simul:

szeretlek!

Szeretlek

Kérdezd: szeretlek -e? s megmondom én, hogy

Szeretlek, mert ezt mondhatom,

De ne kérdezd: mennyire szeretlek?

Mert azt én magam sem tudom!

Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,

De milyen mély? nem tudja senki sem.

Mondhatnék esküt, hosszú és nagy esküt,

Az ég felé tartván kezem,

Hogy szívem minden dobbanása érted,

És egyedül érted leszen,

Hogy öröklámpa benne a hűség,

Mely még ott lenn a föld alatt is ég.

S mondhatnék átkot, hosszú és nagy átkot,

Mely mint a villám érjen el,

S égesse, tépje lelkemet legmélyebb

Pokolba mártott körmével,

Ha elfeledlek téged, kedvesem,

Sőt, ha rólad csak megfeledkezem.

Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak,

Jaj, akit ez tart vissza csak.

Én eskü, s átok nélkül is örökre

Lelkem lelkében tartalak,

Ott fogsz te állni magasan-fényesen,

Mint a tejút a legmagasabb égen.

Ismeretlen Szerző

Puskin: Tatjana levele Anyeginhez

Én írok levelet magának –

Kell több? Nem mondd ez eleget?

Méltán tarthatja hát jogának,

Hogy most megvessen engemet.

De ha sorsom panasz-szavának

Szívében egy csepp hely marad,

Nem fordul el, visszhangot ad.

Hallgattam eddig, szólni féltem

És higgye el, hogy szégyenem

Nem tudta volna meg sosem

Amíg titokban azt reméltem,

Hogy lesz falunkban alkalom

S hetenként egyszer láthatom;

Csak, hogy halljam szavát –bevallom –

Szóljak magához s azután

Mind egyre gondoljak csupán

Éjjel-nappal, míg újra hallom.

Mondják, untatja kis falunk,

A társaságokat kerüli,

Mi csillogtatni nem tudunk,

De úgy tudtunk, ha jött, örülni.

Mért jött el? Békességesen

Rejtőzve mély vidéki csendbe

Tán meg nem ismerem sosem,

S a kínt sem, mely betört szívembe.

Tudatlan lelkem láza rendre

Enyhülne és leszállna,

S akit szívem kíván, kivárva

Lennék örök hűségű párja

S családnak élő, jó anya.

Másé? A földön senki sincsen,

Kinek lekötném szívemet.

Ezt így rendelte fenn az isten…

Tied szívem! Téged szeret!

Ó, tudtam én, el fogsz te jönni

Zálog volt erre életem;

Az égieknek kell köszönni,

Hogy sírig őrzőm vagy nekem…

Rég álomhős vagy éjjelemben,

Látatlan is kedveltelek,

Bűvöltek a csodás szemek,

Zengett hangod zenéje bennem…

Nem álom volt, színezgető!

Beléptél s ájulásba hullva,

Majd meglobbanva és kigyúlva,

Szívem rád ismert: ő az, ő!

Nem a te hangod szólt-e újra,

Ha egy-egy csendes, bús napon

Ínséges szívekhez simulva

Vagy imádságban leborulva

Altattam égő bánatom?

Nem te vagy itt árnyalakban

S nézel reám e pillanatban

Az áttetsző homályon át?

Nem te hajolsz párnámra éjjel,

Suttogsz s szerelemmel, s reménnyel

Enyhíted lelkem bánatát?

Ki vagy? Őrangyal vagy te? Féltőm?

Vagy ártóm és gonosz kísértőm?

Döntsd el hamar, hogy lássak itt.

Lelkem talán csak vágya csalja,

Tapasztalatlanság vakít!

S az égi kéz másként akarja…

Hát jó. Sorsom gyanútlanul

Gyónásommal kezedbe tettem

Előtted könnyem hullva-hull,

Könyörgök: védj, őrködj felettem…

Gondold el mily magam vagyok

Nincs egy megértő, lelki társam,

Így élek néma tompulásban,

Én itt csak elpusztulhatok.

Várlak: emeld fel árva lelkem,

Nézz bíztatón, ne adj te mást –

Vagy tépd szét ezt az álmodást

Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem mertem,

Megöl a félelem s a szégyen,

De jelleme kezes nekem,

Bízom: sorsom van kezébe

Feleségek felesége,

Lelkemadta kicsikéje!

Jer ide már az ölembe,

Mulassak veled kedvemre.

Szerettelek lyánykorodban,

Szeretlek most százszor jobban,

Nem százszor, de ezerszerte,

Ha meg nem haragszol érte.

Nem is tudja a nőtelen,

Mi az igazi szerelem;

Hogy tudná az istenadta?

Még csak akkor tanulgatja.

Nőtelen ember szerelme

Csak virág a kalap mellett;

S most a szerelem énnekem

Lélekzetem, szivverésem.

De boldogok is vagyunk ám,

Ugye, lelkem kis Juliskám?

Meg se várjuk a halálunk,

Elevenen égbe szállunk!

Petőfi

Milyen volt...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár

S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

De ha kinyílnak ősszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég

Juhász Gyula

...mert nem tudok én nélküled meghalni se,élni se immár."

Radnóti:Levél a hitveshez

Lényeged adtad

Messze vagy tőlem újra,

kedvesem,

s én szinte percenként rád

emlékezem.

Az elmúlt napok

pergő filmként futnak

lelki szemeim előtt,

s nem kell kutakodnom nagyon

emlékeim között, sőt…

mintha velem lennél,

mintha engem néznél,

mintha rám nevetnél…

és tüsszöghetnek felém

a jelen árnyai,

félemlíthetnek a mindennapok

nehéz pillanatai,

borzongató melegséged

sokáig el nem hagy,

hisz szíved tavaszt sugárzó ereje

határtalan nagy…

s én soha nem felejtem el

a boldog-vidám pillanatokat,

s azt, mit adtál nekem:

oly sok mindent…

lényeged - magad.

Azt, mi nekem vagy.

A távollét gyönyöre

Idd tekintetét napestig,

idd e mély gyönyört, ha enyhít,

képétől forrj, összefagyj.

Nincs kinek jobb sorsa volna;

s örömöd mégis nagyobb, ha

kedvesedtől messze vagy.

Erő s távolság emelnek,

mint a titkos égitestek,

vérem hűti tér, idő.

Szenvedélyem egyre lágyabb,

szívem könnyebb, mégse bágyad,

s boldogságom egyre no.

Bár csak képe jár eszemben,

nyugton lehet innom-ennem,

s szellemem vidám, szabad.

Tündér fűti észrevétlen

tiszteletté szenvedélyem,

s ámulattá vágyamat.

Nap-közel, szellős magasban

nem lebeghet boldogabban

foltnyi fellegecske sem,

mint e szív nyugtában-ilyképp,

nem kínozhat félsz, irigység,

folyton-folyvást szeretem.

Goethe

The Rasmus -- October & April

She was like April skies

Sunrise in her eyes

Child of light, shining star, fire in her heart

Brightest day, melting snow

Breaking through the chill

October and April.

He was like frozen sky

In October night

Darkest cloud, endless storm

Raining from his heart

Coldest month, deepest too

Tearing down the spring

October and April

Like hate and love

World's apart

This fatal love was like poison right from the start

Like light and dark

World's apart

This fatal love was like poison right from the start

We were like loaded guns

Sacrificed our lives

We were like love undone

Craving to entwine

Fatal touch

Final thrill

Love was bound to kill

October and April

Like hate and love

World's apart

This fatal love was like poison right from the start

Like light and dark

World's apart

This fatal love was like poison right from the start

Hate and love

World's apart

This fatal love was like poison right from the start

Light and dark

World's apart

This fatal love was like poison right from the start

October and April

October and April

October and April

Lyrics: October & April, The Rasmus [end]

Sohasem volt az szerelmes, aki

Mondja, hogy rabság a szerelem.

Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset,

Szárnyat ád ő... azt adott nekem.

S a madárnak nincsen olyan szárnya,

Mint minőt a szerelem növeszt.

El sem kezdem oly parányisággal,

Mint a föld, hogy átröpüljem ezt.

Szállok én az angyalok kertébe,

Föl az égre, pillantás alatt,

S koszorúba fűzöm ott e kertnek

Lángrózsáit, a csillagokat.

Majd ez égi fény borít el, majd az

Alvilágnak éjszakája föd...

Szállok és egy pillanatban látok

Istent s mennyet, poklot s ördögöt.

Nincsen itt tér, nincsen itt időköz,

Hogyha szárnyam fölkerekedik;

A világnak megteremtésétől

Szállok a végső itéletig.

S így ha mennyet és poklot bejárok:

A pokolban ami gyötrelem

És a mennyben ami üdvesség van,

Egy percben mindazt átérezem.

Petőfi

Ölelésedben

Ölelésedben, érzem

feloldódik a lelkem

köré fonódott köteléke

magánynak, egyedüllétnek.

Ölelésemben, érzem

magányod, csended

csendemmel egyesülve

beszédes csenddé

olvad össze.

Simogató kezeid

közt görcseim elengedem,

a félelmek tovatűnnek,

csak veled, melletted

lehet szabad a szellemem.

Te vagy a lelkem, életem:

tündökölsz tisztán, fényesen:

hol is találnék csillagot,

mely így ragyog, mely így ragyog?

Eminescu

Szeretlek én, jöjj vissza hozzám,

szeretném lázasan csókolni újra a szád...

Földiekkel játszó égi tünemény,

Istenségnek látszó csalfa, vak remény

Szívemben élsz

Lehunyom szemem,hogy a tiédet lássam,

hogy a külvilágot kizárjam,

s csak az érzéssel foglalkozzam,

csakis rád összpontosítsak!

Hátha te is rám gondolsz,

talán te is utánam vágyódsz,

várod ,hogy megpillantsál az úton,

s szeretnéd,hogy tekintetünk találkozzon!

Engem marcangol s darabokra szaggat,

hogy nem láthatlak,

s a tudat megsebez,

hogy te könnyedén elfeledsz!

Próbálom rejteni fájdalmamat

de nem bírom sokáig a nélküled töltött napokat!

Remegek a szenvedéstől,

mi tőled származik,csupa létezésedből!

Ha csak kicsit sejtenéd mit érzek,

ha tudnád,mit látok ha szemedbe nézek,

csak halványan is éreznéd milyen erős a szív szava

akkor a lélegzeted is elakadna!!!

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Kebelemre szállj le, kis csapongó!

A mezőnek én vagyok virága,

Kikeletnek zsenge ifju ága.

S égek érted belső fájdalommal,

Mely szivemből könnyet és fohászt csal.

És fohászom illat a szelekben,

Gyenge harmat a könnyű szememben.

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Kebelemre szállj le, kis csapongó!

Egy kis ég van a könyű csepjében,

Lelkem száll az illat özönében.

Jer, fürödjél e köny-ég árjában,

Vagy szunyadj el illat mámorában.

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Kebelemre szállj le, kis csapongó!

Egy rövid nap tüneménye létünk,

Elmulik, míg örömet cseréltünk.

Éljük át e kort egy pillanatban,

Mely gyönyörtől s üdvtől halhatatlan.

Jer, boríts el fényes szárnyaiddal,

Szídd ki lelkem mézes ajkaiddal;

És ha édes életed kifárad,

Szemfedőd lesz hervadó virágod

Vörösmarty

Valahol létezel,

valahol én is

valamit kérdezel,

valamit én is

néha vágy van benne,

néha remény is

valahol

valamit

te is

én is...

Kapaszkodj belém, kicsi társam,

ebben az őrült vad futásban,

ahol a szív, mint a csont, reped,

és hullanak szép ezüst fejek,

ahogy véres csatákban, sorban,

hevernek a földön a porban,

mert beteg időt élünk ahol,

csalogány helyett varjú dalol...

Grigo Zoltán

Két szív, két esély, két arc, két sors

Két jel, két irány, merre hív?

Két világ tán összeér, mint napfény és éj

Hol hajnal vár, hol az éj felszáll.

Hány dal? Mennyi idő? Hány hang? Hány szó?

Hány csel? Hány csalás? Mennyi jó?

Hány mosoly? Mennyi színlelés? És hány tévedés?

Ha hozzámérsz, amíg hozzám elérsz...

Nem akarom azt, ami eltép.

Ne szakítson el, aki megvéd.

Rossz a híd, ha közénk áll.

A szerelem fölött nincs király.

Hazug, ami ellenünk támad.

Nem akarom tudni a vádat.

A szív a törvény fölött áll.

Két sors, két remény, két múlt, két arc

Két szív, egy esély, meddig tart

Két világ, tán összeér

Mint napfény és az éj

Hol hajnal vár, hol az éj felszáll...

Úgy szerettem . . .

Úgy szerettem, hogy most is benne élek,

s bár nem akarom, élem s szeretem,

s úgy belé ájult az érzék s a lélek,

hogy nem ábrándíthat ki, csak a szem.

Lehet kisebb, ha egyszer végtelen,

csökkenhet a hűség, ha nincs határa?

Oly iker-fény volt a mi kettőnk lángja:

ha az övé ég, enyém is tüzel;

amannak hunyta ennek is halála.

Magát veszítve így veszt engem el.

Maurice Scéve

Kicsi szívem Érted dobog,

Érted égnek a csillagok,

Érted süt a nap az égen,

Érted élek én is régen.

Te vagy kicsi szívem vágya,

Veled lenni, azt kívánja!

Ha olvasod tudd,ez csak a tiéd!♥

Van egy szó, mit úgy hívnak, remény,

Ha vigyázol rá, ő mindig benned él.

Ha szívedbe zárod, ki fontos neked,

Bármerre jársz, ő is ott lesz veled!

Mikor hozzád indulok mindig izgatott vagyok,

Mindig valamit viszek, mindig valamit hiszek,

És mindig ott hagyok egy darabot a szívemből.

Mikor nálad ott vagyok, mindig boldogabb vagyok,

Mindig téged akarlak, mindig téged vigyázlak,

És mindig ott hagyok egy darabot a szívemből.

Meddig élhetek még én így? - ezt már magam sem tudom,

Hiszen visszahív egy régi szerelem.

Meddig élhetek még én így? - ezt már magam sem tudom,

De mondj már valamit, és amit mondasz elhiszem.

Mikor tőled eljövök irigy szomszédok között,

Mindig valamit hozok, mindig valamit lopok,

És mindig letörök egy darabot a szívemből

Máté Péter:Egy darabot a szívemből (dalszöveg)