Borderline személyiségzavar (beszélgetős fórum)

Másodjára még úgy gondoltam, hogy elvesztettem tegnap esti papírosaimat, hiszen amik az asztalomon vannak, nem lehetnek ugyanazok, mert azokról nem tűnhetettek el karctalanul a sorok.

De aztán rájöttem. Burgoházi Torkonya mindig eljön hozzám, és kitartóan elviszi az utolsó fejezeteket.

Mert hiába, hogy az igazi mesék sohasem érnek véget az utolsó fejezettel; Ti, akik olvassátok, vagy hallgatjátok ezt a mesét, még elgondolkodtok rajta, hát hová lett ez a Burgoházi, és mi történt még Boglárkával és Balázzsal? Mert biztosan lett valahová Torkonya, és sok mese esett meg még Boglárkáékkal. Folytatódik a mese; bennetek.

De egy könyv utolsó fejezete mégis csak szomorú. Valahogy mégis csak véget ér ez a történet, ha nem is ér véget igazán.

Pedig dehogy lett volna szomorú ez a fejezet! Vidámabbnál vidámabb formában meséltem el, hogy Boglárka és Balázs…

(és mégis elvitte…)

2

Boglárka alaposan végigmérte az ágyán ülő Burgoházi Torkonyát. Bokáig érő, mélykék kabátja különösen tetszett neki, ahogyan szállnak rajta a pillangók, arrébb sétálnak a hidak, az öv magasságában csörögve szaladnak a villamosok. Mintha egy vékony üvegalap alatt láthatná az egész világot mozgolódni. A Jövevény alig volt magasabb, mint a két hüvelykujja… Hogyan férhet el ennyi minden a kabátján egy…

– Tudom, mire gondolsz – szólalt meg Burogházi Torkonya –, de akkor sem vagyok manó! Erről papírom is van!

Boglárka felnevetett.

– Kell ahhoz papír, hogy valakiből manó legyen?

– Ahhoz nem! – felelte Burgoházi Torkonya, és ő is elmosolyodott – Csak ahhoz, hogy kijelentsék, nem vagyok manó. Bár nem értem, mire volt jó ez a cécó. Sosem mondtam, hogy az vagyok. Elmeséljem?

– Kérlek! – Csillant fel Boglárka szeme, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyban.

– Még réges-régen, amikor ükanyád éppen olyanforma kislány lehetett, mint te, a Nagy Manókirály szörnyű dühbe gurult, hogy megint nem jövök el, amikor hivat magához.

– Miért nem mentél el, ha egyszer maga a király hivatott? – kérdezte Boglárka.

– Én sosem jelenek meg, ha hívnak. – Szólt Torkonya, és Boglárka bólintott, hogy érti. – Negyednapra elfogyott a király türelme, hivatta írnokait, és levelet íratott az összes manónak.

Sürgöny – Manókonferencia

Minden rendű és rangú manónak!

Egy hét múlva szíveskedjék megjelenni a király palotájában, ahol 3 napos konferencia fog dönteni Burgoházi Torkonya ügyéről. Kérjük, hozza el a meghívóját.

Másnapra minden manó megkapta a levelét, kivéve Burgoházi Torkonyát. A postamester dörgölte varázsszemét, átnézett vele az egész világon, de sehol sem lelte őt.

– Miért nem talált meg? – Kíváncsiskodott Boglárka.

– Ha valaki keres, akkor sosem találhat meg. – Válaszolta Burgoházi Torkonya. Boglárka álmosan bólintott, hogy érti. – Össze is gyűlt egy hét múlva a világ összes manója a palotában. Még a leglustább álommanók is időben érkeztek, a legádázabb csínytevő manók sem mertek távol maradni a konferenciától. Olyan sokan voltak, hogy alig fértek, majd’ szétrepesztették a palota falát. Csak Burgoházi Torkonya nem volt jelen.

A király, miután köszöntötte az egybegyűlteket, megnyitotta a konferenciát, és így szólt.

- Én vagyok a manók királya, még a legelvetemültebb manók is engedelmeskednek parancsaimnak! Egyedül Burgoházi Torkonya nem engedelmeskedik nekem! Úgy vélem tehát, hogy ő nem is manó! – Az egybegyűltek csendben bólogattak. Ez után a fő postamester kapott szót.

– Én vagyok a Királyi Fő Postamester, mert minden manót megtalálok a világon, bárhol is rejtőzzék! De Burgoházi Torkonyát sosem találom, hiába is keresem! – Halk morajlás futott végig a palotában. A Királyi Főszabó eképpen vette át a szót:

– A világon minden manónak én varrom a sipkáját, pontosan annyi varázserőt szőve bele, amennyi neki jár. De Burgoházi Torkonya nem manósipkát, hanem kalapot hord! – Hangos zúgolódás támadt a teremben. A belügyminiszter még őt is le akarta tromfolni:

– Köztudott, hogy egy manó egész életében vagy csupa jót tesz, vagy folyton csínyen töri a fejét. Ettől manó egy manó. De Burgoházi Torkonya néha mosolyt fakaszt mindenki arcára, néha meg hetedhét országra szóló galibát kavar, néha az utolsó könnycseppet is kicsalogatja az emberek szeméből. Így nem viselkedhet egy tisztességes manó! – Erre olyan hangorkán söpört végig a méltatlankodók feje felett, hogy többé már nem lehetett elcsendesíteni a termet. Egymást túlkiabálva nyilatkoztak arról, hogy szerintük Burgoházi miért nem lehet manó. De hát manóéknál már csak ilyen egy világkonferencia. Mindig perlekedésbe fullad, még akkor is, ha mindenben egyetértenek.

Elhangoztak ott égbekiáltó igazságok. Kicsikopp a manó ács, azt mondta, hogy egy becsületes manónak van háza, de legalább egy padlásszobája, hajókabinja, barlangja, faodva, ne adj’ Isten egy üres gyufásdoboza. De Burgoházi Torkonya sehol sem lakik, mert folyton úton van. Volt, aki azt mondta, hogy már csak azért sem lehet manó ez a Burgoházi, mert engedi, hogy néha észrevegyék őt az emberek.

És elhangzottak ott földet rázó sületlenségek is, mint például az, hogy egy igazi manót nem nevezhetnek Burgoházi Torkonyának. De senki sem kérdezte meg, hogy így ugyan miért ne hívhatnának?

Csak Csiribiri, a jószívű álommanó dünnyögte csendesen, hogy „Nem manó, hát persze, hogy nem manó… Ezt mindig is tudtuk. Nem is lehet mindenki manó. De jó barát ő…” De senki nem hallotta, amit mond.

Három nap és három éjjel folyt a ricsaj, zsibongás, amikor is a manókirály felállt, és így szólt:

- Úgy vélem, az egybehangzó vélemények alapján írásba foglalhatjuk, hogy Burgoházi Torkonya nem manó!

Kiadtak hát egy nyilatkozatot, amely kimondta, hogy Burgoházi Torkonya nem manó. mindki aláírt, a király lepecsételte, és a Fő Postamesterre bízták, hogy továbbítsa ezt a levelet Burgoházi Torkonyának. A fő postamester megcsóválta a fejét, hogy „hiszen úgy sem lehet őt előtalálni”, de nem szólt semmit.

A határozat bekerült a postamester fiókjába, hamarosan újabb fontos iratok és másolatok kerültek a tetejére. Mikor megtelt az egész fiók, a fő postamester átkötötte az egész paksamétát egy aranyfonállal, és felküldette az irattárba.

De a manófutár nagyon kétbalkezes volt. Megbotlott egy lépcsőben, az aranyszál elszakadt, és a papírok szanaszét repültek.

Burgoházi Torkonya levelét felkapta a szél, és kivitte a palota ablakán, elfújta egészen a manókirály erdejéig. Ott ért földet egy szürke kő és egy pocsolya mellett, a nagy lapulevél alatt.

Szegény levél! Már a fiókban is nagyon szomorú volt, hogy őt már soha, senki nem fogja elolvasni. De itt? Hiába volt csodaszép az erdő, nagyon magányosnak érzete magát. Ekkor Burgoházi érte ment, mert mindenkihez elmegy, aki olyan nagyon szomorú, és egyedül van. Felvette, letörülgette, elolvasta, összehajtotta szépen és betette a hétszáznegyvenkilencedik zsebébe, egy elveszített képeslap, egy félbehagyott napló, és egy kidobott szerelmeslevél mellé.

Boglárka már majdnem elaludt, amikor befejezte a meséjét Burgoházi Torkonya. Megkérte még, hogy mutassa meg azt a papírt neki, de az álom feltartóztathatatlanul közeledett Boglárka felé. Hallotta még, hogy kulcs fordul a zárban.

– De jó! Édesanyáék hazaértek! Jajj, bújj el Torkonya! – Gondolta Boglárka, de már szinte aludt is, nem tudott megszólalni. Burgoházi benyúlt a zsebébe, hogy kivegye a levelet. A zsebéből súlyos csönd szökött a szobába. A kislány nem bírta tovább nyitva tartani a szemét. Elaludt.

Így nem láthatta a levelet, sem azt, hogy benyitnak szülei a szobájába, adnak egy jóétpuszit, és miközben betakargatják Boglárkát, elsimítanak egy kalap alakú gyűrődést a takaróján.

:DDDD

Remélem majd folytatod,nagyon jó,szeretem a meséket!

1.

Boglárka az ágyán ült, és szomorkodott. Pedig igazán különleges nap lehetett volna ez a mai, éppen ekkor lett Boglárka hét éves.

De hogyan is lehetett volna vidám, ha egyszer Édesanyának és Édesapának ma is késő estig kell dolgoznia, születésnapi zsúrjára egyetlen barátja sem tudott eljönni. Még Marika, a szomszéd nagylány is, akit a szülei azért hívtak át, hogy játsszon Boglárkával, ma is a legjobb barátnéjával, Judittával érkezett. Ilyenkor mindig hamar beküldték őt a szobájába, mert „csupa nagyon fontos dologról fognak most beszélgetni, amihez egy ilyen kislánynak semmi köze…”

Ha ő játszik Marikával, akkor Marika mindig mosolyog. De ha Juditával beszélget, olyan fontos dolgokról, amihez egy ilyen kislánynak semmi köze, akkor mindig komor, vagy éppen szomorú lesz…

Boglárkának sehogy sem fért a fejébe, mire jó egy olyan barát, akivel csak ilyen nagyon fontos dolgokról lehet beszélgetni.

Boglárka csak ült az ágyán, és nagyon magányosnak érezte magát. Olvasott egy keveset, hisz’ nagyon szeretett olvasni, de aznap este valahogy a szokásosnál is hamarabb kezdett sötétedni. A szobája megtelt félelmetes, imbolygó árnyakkal, az ismerős tárgyaira ráült a Sötét. Félelmetes lett egyszeriben a szoba, amit annyira szeretett. A falakra boszorkányok-, szellemek-, és harapós kutyák árnyékai gyűltek.

Az egyik árnyék Boglárka felé tartott; Nagy kalapos, hegyes orrú, nagykabátos szörnyeteg. Már majdnem elérte Boglárka ágyát, amikor az ablak előtt hajladozó fa egyik ágának árnyéka, ami végigsuhant a szobán, kigáncsolta ezt a rémet. Akkorát bukfencezett, hogy hatalmas kalapja elvállt a faltól, merőlegesen meredt a szoba üresébe. Boglárka ijedten vágta hozzá kispárnáját, és gyorsan takarója alá bújt.

A párna eltalálta a kalapost. Az árny eltűnt a falról, de a tompa puffanásból Boglárka megértette, hogy az árnyék a földre zuhant.

Boglárka fülét egy mély, reszelős, csengő-bongó, patakfecsegéhez hasonló hang ütötte meg.

- Ejnye, szedte-vette-teremtette! Hát így szoktad köszönteni a vendéget? – Zsörtölődött kedvesen a hang.

Boglárka kidugta a fejét a takaró alól. Az ágytámla mögül teljes valójában kezdett kiemelkedni egy nagy, fekete kalap. Boglárkának nem volt több párnája, amit neki tudott volna dobni.

A kalap alól nemsokára előtűnt egy bozontos haj, mintha tulajdonosa egy egész erdőt hordana a fején, szarvasokkal, virágokkal, madárfészekkel, mókusokkal, mohaillattal. A haj után előkandikáltak a vastag, fekete szemöldökök, majd két szem. A jobb szem kedves volt, és melegen pattogó, mint a kályhában játszadozó tűz, ami elé szívesen ülnek le beszélgetni az emberek. A bal szem szürke volt, és gomolygó, mint a fölkavart tavak felett gyülekező viharfelhők, amelyek elől a hajósok a partra menekülnek. Majd a szemek közt húzódó hosszú, hegyes orr következett, alatta a csálé száj, mintha játékos tavaszi szellők húzták volna meg vonalát, és legvégül a keskeny, szakállas áll tűnt elő. A szőrszálak, akár egy öreg hegy, úgy magasodtak lefelé. Az Idegen letette állát az ágytámlára (az öreg hegyet óvatosan emelte át rajta,) és megkérdezte:

- Leülhetek ide melléd? –Boglárka megrázta a fejét, hogy „Persze!” de a meglepetéstől egy hang sem jött ki a torkán. Ez nem is csoda, hiszen ritkán jön az emberhez ilyen különös teremtmény. Úgy látszott, a Vendég is hozzászokott már a hasonló köszöntőkhöz.

A Vendég átmászott a deszkán, és leült az ágyra, szemben Boglárkával. Elegyengette bokáig érő, ezeregyzsebes, mélykék kabátját, amin rajta volt az egész világmindenség, a legtávolabbi csillagtól egészen az út porában felejtett hangyanyomig. Kis, fekete csizmáit lelógatta, nehogy összekoszolja véletlen a kislány ágyát. A Vendég belenyúlt egyik zsebébe (a nyíló zsebből madárcsicsergés bújt ki, amitől egyszerre minden félsz elköltözött Boglárka szívéből), és elővett egy virágos zsebkendőt, megtörülgette vele fájós homlokát, majd egy másik zsebbe tette vissza (egy felszálló űrhajó hangja szökkent ki a szövet résén).

– Nini! Egy manó! – Ujjongott Boglárka.

– Nem vagyok manó! – Szólt a Vendég, és bal szeme villámlott egyet.

– Akkor mi vagy? – Kérdezte Boglárka.

–Nem mi, hanem ki! –Szólt sértődötten az Idegen- Én vagyok Burgoházi Torkonya.

//No ilyesmi lennék én kislányban, egy 3,5 éves kapcsolat felbontása után, keverve egy kedves ismerősömmel, aki depressziós...//

Lilimia,

tegnap még akartam kérdezni, te mit tanulsz az egyetemen?

Engem érdekelne. Nagyon is....

Lehet?

Csak pici részlet...már azzal is megelégszem...

egyenlőre....

Rólam is. Több aspektusban. Egyszerre vagyok a magányos kislány benne, és Burgoházi Torkonya, a nem manó teremtmény. BEnne van néhány ismerős... Egy kicsi szeretet. És sok tehetségtelenség! :D

De ha érdekel, akkor előkutatom az elejét! :)

Hogy mekkora hülyeségeket tudsz te írni :D

Aki csak pattogni jár ide az is ír, pedig senkit nem érdekel.

Viszont te érdekes vagy! Részleteket ugyan tudok, de az egész érdekelne. Írd ki magadból...