Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Az én szüléstörténetem - Alexander érkezése cikk

Az én szüléstörténetem - Alexander érkezése


Terhességem alatt sok-sok cikket és fórumot olvastam itt el, és szomorúan fedeztem fel, hogy sok volt a negatív írás. Nem stresszeltem tőle, mert nem vagyok az a típus, de tudom, hogy sokan indulnak ki mások esetéből, ezért úgy döntöttem én is megosztom a saját terhesség és szülésem történetét.
Az én szüléstörténetem - Alexander érkezése

Párommal 2011 elején ismerkedtünk meg az interneten, ezután hamar össze is bútoroztunk. 2012 karácsonyán megkérte a kezemet, de az esküvővel még várni akartunk, mivel még egyetemen tanultam, így babát aztán pláne nem terveztünk. A szüleimnél bútoroztunk össze, mivel egy fizuból nem tudnánk fent tartani se albérletet pláne nem saját otthont.

Április közepén párom mondta nekem, hogy olyan más vagyok, de én lehurrogtam érte. Meg is jegyezte, hogy szerinte terhes vagyok, ezért vettünk tesztet, de negatív lett. Aztán én is furcsán éreztem magam, nem kimondottan rosszul, mert nem hánytam, kicsit émelyegtem, de semmi komoly, ezért május 18-án csináltam megint tesztet, kettőt, egyet reggel, mert azt szokták ajánlani és pozitív is lett. Mivel azért lehet hamis pozitív is, nem bíztam el magam, csináltam egyet este is, hogy ha az is pozitív az már valami, természetesen az is pozitív lett. Mivel volt még egy tesztem, másnap azt is megcsináltam, csak mivel három a magyar igazság 

Nagyon örültem, persze valahol volt bennem egy kis félsz, mivel nem volt állásom, még tanultam, szüleimnél élünk, de nem stresszeltem rá magam.


Másnap megmondtuk a családnak. Nem fogadták túl jól, mindenki idegeskedett, hogy most mi lesz, pláne hogy az idős, beteg nagypapám is nálunk él.

Következő héten elmentem a nőgyógyászomhoz, alátámasztotta, hogy valóban terhes vagyok, de az utolsó menzeszemhez képest túl pici, ezért visszarendelt egy héttel később kontrollra. Mentem is, azt mondta rendben fejlődött, így akkor csak a hetekkel van csúszás.


Nagyon élveztem a terhességet, soha nem voltam rosszul, egyszer se hánytam. Annyi volt, hogy az elején reggelente émelyegtem egy picit, de aztán mondták, hogy mielőtt felkelek az ágyból egyek egy pár kekszet vagy valamit, utána el is múlt és soha nem volt probléma. Szerintem, ha nem így cselekszem, akkor párszor rosszul lettem volna reggelente. A terhességem pont olyan volt, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. Minden vizsgálaton minden eredményünk jó volt, hála istennek. Mikor megtudtuk, hogy kisfiú lesz, nagyon boldogok voltunk. Persze mindegy volt, hogy fiú vagy lány, de azért a lelkünk mélyén fiút szerettünk volna elsőnek.


Egyre hatalmasabb lettem. Január 17-re voltam kiírva. Karácsonykor már teljesen be voltam zsongva, már alig vártam, hogy elkezdődjenek a fájások, annyiszor elképzeltem, hogy hogyan fog zajlani. Apás szülést terveztünk. Az utolsó héten csinálták meg az utolsó ultrahangot, mert előtte az egyik doki, aki az nst-t értékelte, nem küldött el. Pénteki nap volt 17-e és hétfőn volt az uh. Akkor kiderült, hogy a mi kis szemünk fénye farfekvéses. Elküldtek a főorvoshoz, hozzá jártam gyerekkorom óta, de megfogadva nem volt, nem is emlékezett rám. Ő mondta, hogy nincs mese, mivel farfekvéses és ráadásul első terhesség, muszáj császározni. Én teljesen kibuktam. Annyira szerettem volna természetes úton szülni, átélni a fájdalmat, hogy apával együtt látjuk meg először a mi kis szemünk fényét és most minden összedőlt. Ott sírtam a kórház közepén. Egy másik kismama jött oda vigasztalni, akinek a második terhessége volt és neki is császáros volt az első. Másnap be is kellett feküdnöm és csütörtökre írták ki a császárt.


Az első nap nagyon nehéz volt. Nem volt könnyű elfogadnom, hogy nem szűlhetek természetes úton. Azt hogy a párom nem lesz ott velem. Annyiszor elképzeltem, hogy hogyan fog zajlani, többször meg is fordult a fejemben, hogy csak császár ne legyen, de természetesen csak az számított, hogy a pici egészséges legyen. Első este mikor jöttek látogatóba hozzám párom és édesanyám, szinte végigbőgtem az egész látogatást. Gyerekes félsz volt bennem a kórházzal kapcsolatban, eleve az, hogy kórházban van az ember. Korábban még nem voltam, amire emlékeznék :)

A

második nap már lazábban telt, nyugodtabb voltam, és beletörődött. Viszont nagyon unalmas volt a nap. Akivel előző nap együtt lógtam kismama, őt megcsászározták, a szobatársaim meg már korábban megszültek. Már nem is izgultam a másnap miatt. Hihetetlenül nyugodtan aludtam, jó éjszakám volt.


Csütörtök reggel 6 órakor jött értem a szülésznő. Kipattantam az ágyból izgatottan, mint egy kisgyerek, aki hamarosan megkapja a karácsonyi ajándékát. :) Borzasztóan izgultam, hogy végre találkozhatok a kisfiammal, hihetetlen, leírhatatlan érzés volt. Megmosakodtam, rendbe szedtem magam, megmarkoltam a szülőszobai táskámat meg az őssejt szettet és elindultam. Még mindenki békésen aludt. Bementem, az előkészítőbe, megtörtént a beöntés. Aztán egy negyed órát kb utána kint lófráltam a szülőszobák előtt, a nővérpultnál és a szülésznővel beszélgettem. Nagyon aranyos volt és kedves, már kezdtem jobban izgulni és félni, hogy minden rendben legyen. Kedvesen megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Aztán bementünk a szülőszobába, kötött be infúziót, kaptam oxitocint és rákötöttek egy nst gépre. Aztán közben megérkezett a párom, hogy addig is velem legyen és támogasson, amíg be nem visznek a műtőbe. Előző nap azon izgultam, hogy mivel fogom elütni az időt a műtétig, mivel 6-ra jönnek értem, de csak fél 9-kor kezdődik a műtét. Hát borzasztó hamar elment ez az idő. :) Párom folyamatosan a kezemet fogta, én meg egyre idegesebb lettem, csak kapkodtam a levegőt. Kaptam még valami keserű folyadékot, azt hiszem hányinger ellen, rém rossz volt, majd bekötött még egy katétert is a szülésznő, és már nem volt sok hátra.


8-kor már elkezdtek készülődni, akkor már annyira ideges voltam, hogy szó szerint remegtem, mint a kocsonya. Fél 9 előtt pár perccel megjött értem a műtős srác. Amúgy is szégyenlős típus vagyok, és akkor ott fekszik az ember tök meztelenül, remeg a félelemtől, borzasztó volt. Utolsó pillantást vetettem páromra, mielőtt betoltak volna, könny szaladt a szemembe.

Mikor betoltak nem szöszmötötek sokat, bekötötték újra az infúziót meg raktak rám vérnyomásmérőt, egy-két kütyüt és megjelent az altatóorvos. El nem tudom képzelni, milyen fejet vághattam, jobb is, de ahogy bemutatkozott a doki, egyből folytatta, hogy: „ Ne ijedjen meg attól, hogy ennyire fiatal vagyok.” Atya úr isten - mondom. Nem elég, hogy be voltam attól tojva, hogy egy új fiatal doki fog műteni, de még az altató orvos is „kezdő”. Persze ez nem evidens, de nálam fiatal=kezdő, ha még korombeli is, az kész katasztrófa számomra :) Butaság!

A legjobb csapat volt. Az altatóorvos nagyon ügyesen, fájdalommentesen adta be az epidurálist a gerincembe. Észre se vettem. Pedig a remegést egyre intenzívebben folytattam. Meggyőződött róla, hogy az érzéstelenítő hatott ameddig kell, és neki láttak. Közben az altatóorvos, folyamatosan beszélt hozzám, kérdezgetett, hogy mivel foglalkozom stb. Terelte a gondolatomat, elég viccesek voltak, még poénkodott is. Kérdeztem tőle, hogy: „Doktor úr, nem baj, hogy ennyire remegek? Nem zavarja Önöket a műtétben?” Mosolygott, majd ezt válaszolta: „Nem baj, a doktor úr keze is remeg, így pont jó lesz. :)” Haha - gondoltam magamban, de rossz vicc. Jól esett, mert ellazított. Erre folytatta: „Hát nem az a legjobb, ha egy nőgyógyász keze remeg, főleg ha még vizsgál is”. Hát ezen nagyon elkezdtem röhögni, telitalálatos poén volt. Nagyon jól viseltem az egészet, az volt nagyon rossz, amikor elkezdték brutálul nyomni a gyomromat, tessékelve kifelé az én drágámat. Egyszer csak mondja az altató orvosom, hogy kint is van, 8:54 perc. Gyors elvitték, kérdeztem, hogy minden rendben-e. Mondja, hogy igen, csak elsőre nem sírt fel, úgyhogy mindjárt hozzák. Nem sokkal később, egy aprócska kis ember jelent meg a balomon. Annyira nagy volt a... nem is tudom, hogy fogalmazzak... az érzelmi hatás, hogy azt se tudtam mit mondjak, azt hittem majd bőgni fogok, de egy könnycsepp se tudott legördülni az arcomon. Azóta meg folyton bőgök ahányszor visszaemlékezem arra a gyönyörű napra. :)

Gyors megstoppoltak és vittek ki. Toltak el a pihenő szoba előtt, és ott volt az altatóorvos. Megálltunk egy pillanatra, kérdezem tőle: „Doktor úr, elnézést, hadd kérdezzem meg, mégis hány éves?” Azt mondja: „26” Erre én: „Úristen, csak egy évvel idősebb nálam, de jó, hogy nem mondta korábban.” Erre nagy röhögés támadt, én meg megfáradtan mosolyogtam. Hiába nem nekem kellett megszülni a babát, valahogy mégis nagyon kimerül az ember a császártól is. Úgy éreztem, mint aki nem aludt. Mikor toltak át az osztályra, a folyosón a családom könnyes szemmel toporgott, párom odajött, és vörös szemekkel mondott köszönetet azért, hogy egy ilyen gyönyörű csodával ajándékoztam meg. Később elmesélte, hogy kitolták neki megmutatni, mert ő ott maradt a szülőszobáknál, és meg se tudott szólalni, csak szó szerint bőgött. Így közvetlenül szülés utáni kép nem is készült a piciről. :) Aki kitolt műtős srác, elképesztő kedves volt, kezet fogott a párommal és gratulált neki. Búcsúzáskor nekem is gratulált és minden jót kívánt. :) Ilyen emberekkel jó szűlni. :)


Nem sokkal később az egész család betömörült a szobámba egy pár percre, de alig fogtam fel mi történik, ragadt a szemem. Páromtól is kérdeztem milyen a pici, mert akkor semmit nem fogtam fel abból, amit láttam. Anyósomék sírva mondtak köszönetet első unokájukért. Akkor a kimerültségtől nem nagyon tudtam lereagálni, de utólag visszagondolva, nagyon megható pillanat volt. A legnagyobb meglepetés az volt számomra, mikor anyukám közölte, hogy apukám rohan haza, mivel el kellett utazni és azt mondta nem lesz itthon, csak másnap tud jönni, de aztán félre dobott mindent és ezerrel tekert haza Budapestről :) Ezen megpityeredtem akkor is:) Ennél tényleg csak az lett volna szebb, ha úgy szülünk, ahogy elképzeltem, de így is fantasztikus volt.


Pár órával később megérkezett hozzám az én drága Kisfiam:) Békésen szundikált, gyönyörű volt. Egyszerűen a szívem sugárzott, még se tudtam megszólalni. És ami a legfontosabbb, makk egészséges.

Alexander 2014. január 16-án 8:54 kor látta meg a napvilágot a soproni Erzsébet kórházban. Borzasztó hálás vagyok mindenkinek, orvosoknak, szülésznőknek, nővéreknek. Nem fogadtam se orvost, se szülésznőt, mégis végtelenül aranyosak, kedvesek, emberségesek voltak. Erőt öntöttek belém és megnyugtató volt a hozzáállásuk, a lazaság, a poénok. Nem az volt az érzésem, hogy félnem kell, mert éppen felvágnak. Le a kalappal.

Mivel nem volt egyszerű a szülés utáni időszakom, ezt is megírom majd Szülés után betegség címmel.




Írta: Adri005, 2014. szeptember 15. 09:08
Fórumozz a témáról: Az én szüléstörténetem - Alexander érkezése fórum (eddig 10 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook