Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Pici Pocaklakónk világrajötte cikk

Pici Pocaklakónk világrajötte


Azzal kezdeném, amivel szinte mindenki. Már annyi szüléstörténetet olvastam, és most megosztom veletek az enyémet. Bár azt elkel, hogy mondjam én a terhességem alatt úgy gondoltam, hogy én nem fogom megírni az én szüléstörténetemet. Annak ellenére, hogy számomra sokat segített másoké. Most, hogy túl vagyunk már rajta, és lecsengett körülöttünk minden, így úgy döntöttem mégis leírom, mert számomra életem legszebb időszaka volt. Tehát következzen a Pici Pocaklakónknak a születése...
Pici Pocaklakónk világrajötte

Először a terhességem nagy vonalakban. 2010. november 15-én derült ki, hogy babánk lesz. Én ettől a naptól kezdve már dolgozni sem jártam. Mert a munkahelyem és a munkaköröm sem egy kismamának való.

Szívhangja a babának 7 hetesen lett. Megvolt minden kezdeti vizsgálat. Számomra az első 12 hét nagyon nehéz volt. Folyamatos rosszullét, hányinger, szédülés, szagundor…stb. Szerencsére hányni nem hánytam, de cefet hányingerem volt, alig bírtam enni pár falatot. 9 kg-ot fogytam 3 hónap alatt. De szerencsére a 12. hét után enyhültek ezek a dolgok, és aztán mondhatom, hogy semmi gondom nem volt a terhességem alatt. Mindent megcsináltam itthon, amit kellett.

22. héten voltunk 4D ultrahangon, ahol megerősítették, hogy kislány a mi kis pocaklakónk. Aminek nagyon örült az egész család.

Július 2-re voltam kiírva. Már nagyon vártam, és ahogyan közeledett az idő a félelmem is enyhült a szüléstől. Csak egy dolog volt, ami nagyon aggasztott, hogy a kis pocaklakó medence végű volt, és nem igazán adta jelét a fordulási szándékának. A család biztatott, hogy majd megfordul, de én tudtam, hogy ez nem így lesz. Féltem, hogy ha rendesen kell megszülnöm, valami baja lesz a babának. Rengeteget olvastam a farfekvésről. És mindenképpen szerettem volna, ha császároznak, a baba végett. De hát ez nem én döntöttem el, ugyebár.

A 38. héten már nem volt jó az NST-nk, felküldtek a kórházba (35 km). Mire odaértünk tökéletes volt.1 hét múlva már egyből oda kellett menni. Minden rendben volt, egy főorvosnő volt ügyletes, aki azt mondta, hogy 99%, hogy operálni fognak a farfekvés végett. Megnyugodtam, de fel kellett készülnöm rá. Még soha nem voltam műtve sem, és nagyon féltem attól, ami a császár után vár rám.

Másodika szombatra esett, akkor is menni kellett NST-re. Ahol megint jó volt minden. Másnap szintén mentünk. Amikor is egy iszonyatos NST-nk lett. Elküldtek sétálni egyet. Utána megismételték a vizsgálatot. Ami szerintem jó volt, de ő szerintük nem igazán. Csináltak egy ultrahangot, hátha a köldökzsinór a nyakán van. De szerencsére nem. De azt mondta doki, hogy már nem mehetek haza, bent kell maradnom a kórházban. Jobb, ha figyelnek, és itt vagyok, ha bármi lenne. Nekem nem volt fogadott orvosom!

Hétfő reggel a főorvosi viziten dőlt el a sorsom. Azt mondták, hogy ha csütörtökig nem indul be magától a szülés, akkor megindítják csütörtökön reggel.

És, hogy nagy valószínűséggel császároznak, de nem egyből a műtőbe megyek, mert megvárják, míg beindulnak a fájások, mert ez erősíti a baba tüdejét…

Már nagyon túl akartam lenni az egészen. Volt mikor naponta 3-4 NST-t is csináltak, sokszor nem volt jó. Már a hasam is feszült meg minden, meleg is volt, stb.

Eljött a csütörtök, már előző este 22 óra óta nem ehettem nem ihattam. A férjem már várt a szülőszoba ajtóban és nagyon ideges volt, de nagyon. Én meg teljesen nyugodt, mintha nem is szülni mentem volna.

Az papírmunkát nem kellett intéznünk, mert már az osztályon elintézték. Mehettem egyből az előkészítőbe. Ebben a kórházban már nincs beöntés, kúpot kaptam. Ami után 20 perc múlva kellett WC-re menni. Addig NST. WC után lezuhanyozhattam. Majd jött a főorvos, aki megvizsgált, kétujjnyira voltam nyitva (a kórházba egyujjnyival feküdtem be).

Azt mondták, hogy nem repesztenek burkot, ahogyan ígérték, mert a főorvosnak a főnöke nem adott rá engedélyt. Azért, mert ha most elcsípik a burkot, akkor lehet, hogy a baba lábai előre jönnek a víz „sodrásától”!

Csak rákötnek a fájás infúzióra, hogy attól majd a popsijával illeszkedjen a kijárathoz. Ez volt kb. reggel fél 7 előtt. Onnantól folyt az infúzió. 10 óra körül lekötötték, akkor kimehettem pisilni, zuhanyozni. De ekkor még semmi fájás. Épphogy valamit éreztem. De egy szúnyogcsípés is jobban fáj. De komolyan! Mire visszajöttem a zuhanyzásból, már ezt sem éreztem.

Aztán dél körül kezdem érezni, hogy most már fáj. Egyáltalán nem volt elviselhetetlen, de fájt. A gép szinte nem is érzékelte. Szóltak, hogy itt tényleg császároznak. De vannak előttem ketten.

Ilyenkor jött el az a pont, mikor bepánikoltam, és szó szerint pánikrohamot kaptam. A tudat, hogy még annyit kell várnom, és most már fájásom is van. Féltem, hogy addigra nagyon fog fájni. Egy másik szülőszobában egy csaj annyira ordított, hogy ez még jobban sresszelt. És kezdem érezni ahogyan belül tágulok. Könyörögtem, hogy hadd menjek ki a mosdóba összeszedni magam. Szerencsére megengedték. Gyors zuhany, pisi. És akkor ment el a nyákdugóm, kicsit véreztem is már. Aztán vissza kellett feküdnöm, úgy éreztem, hogy elájulok. Hiába nyugtattak, hogy nincs semmi baj, csak saját magamat stresszelem, a vérnyomásom jó. Semmi bajom, csak ideges vagyok. És utólag igazuk volt.

Szegény férjem kitartóan mellettem volt végig.

13 óra körül jött a doktornő, hogy megvizsgál, mondta, hogy nincs változás. És abban a pillanatban éreztem a melegséget. Ő elkezdett kiabálni, hogy lányok gyorsan, spontán burokrepedés. Igen, elfolyt a magzatvíz. Sürögtek forogtak ott körülöttünk. Nem sokkal később megjelent az a főnök (a főorvosok főnöke). Aki egyből megvizsgált, és mérgesen szólt a többiekhez. Hogy nektek itt nincs változás. Bő négyujjnyi.

Nyeltem egy nagyot. Hogy most mi lesz. Rekord sebességgel kerítettek egy ultrahang gépet, gyors súlybecslés (mert azt nekem soha nem csináltak a terhesség alatt, mindig csak azt mondták, hogy nem nagy baba).

Itt már nem pánikolam, csukott szemmel feküdtem és vártam mit mondanak. A férjem kérdezgette a dokit. Aki azt mondta, hogy a méretei alapján meg lehet szülni.

És lassan bontják is az ágyat. Igazából fel sem fogtam, csak sodródtam a dolgokkal. 13.45 körül kezdtem nyomni, de nem tudatosan, csak jött. Szolt a szülésznő, hogy nyugodtan mindjárt jönnek. Ez a nyomás inger kb. négyszer tört rám. Aztán szétszedték az ágyat, fel a lábaim. A „főnök” újra megvizsgált, és mondta, hogy mikor jön a fájás, nyomjak. De nekem addigra semmilyen fájásom nem volt. Nem tudtam mit csináljak, most mikor nyomjak. Aztán éreztem ilyen kis összehúzódásszerűt bent vagy nem tudom mi volt az, na akkor nyomtam. 14 óra körül kezdtük.

Állítólag rengetegen álltak az ajtóban, akiket aztán a doki kiküldött. Azt mondta, hogy ez nem mozi. Ritkán látnak babát popsival kijönni és nem fejjel.

Egyszer csak mondja a doki, hogy na még egyet. Egyet? Gondoltam. Én nem érzem, hogy jönne a baba vagy valami. Gondoltam, hogy biztat csak. Azt mondta a doki, hogy nagyon jól csinálom, mindent úgy és addig ameddig ő mondja, ugyanazzal a lendülettel. Végülis én nem vajúdtam, nem fáradtam ki a fájdalmakban.

És az az egy tényleg egy volt, mert éreztem, ahogyan kicsusszan a baba. El sem akartam hinni. Volt gátmetszésem, az érzéstelenítő injekció beadása nagyon fájt. Az fájt az egész nap során a legjobban. Elrendezték a köldökét és egyből a pocimra tették. Kis gombóc volt, a lábai a nyakában. Csak nézett rám, tiszta máz volt. És teljesen az apukájára hasonlított. Én csak azt tudtam mondani, hogy: - Szia! De nehéz vagy!

Aztán elvették, hogy akkor megnézik, milyen nehéz. Aztán mikor mondták, akkor döbbent le mindenki. Ugyebár nem nagy baba meg a méretei…

A kislányunk Ramóna 2011.07.07-én, 14.15 perckor farosan, 3710 grammal és 59 cm-rel született. És makkegészségesen.

2 órát feküdtem még a szülőágyon. Először még a méhlepény született meg, majd összevarrtak. És hozták a babát, szopizott is még ott. Csak gyönyörködtünk benne, csodaszép volt.

Aztán őt elvitték és a férjem is ment a cuccaimért. Jól éreztem magam. De mikor felkeltem az ágyról és beültem a tolókocsiba, akkor éreztem, hogy baj van. Hisz egész nap egy korty vizet sem ihattam, nem ettem, csak feküdtem, vért is vesztettem. Hát elájultam. A kórteremben tértem magamhoz. De ezt leszámítva minden nagyon tetszett a szülésem alatt.

A legjobb pillanatom az volt mikor éreztem, ahogyan a baba jön ki:)

Ez volt a mi történetünk! Remélem tetszett nektek!




Írta: Teki&Dagi, 2011. október 3. 09:41
Fórumozz a témáról: Pici Pocaklakónk világrajötte fórum (eddig 10 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook