Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Kis csoda érkezett Svédországba, azaz cappucinot szültem cikk

Kis csoda érkezett Svédországba, azaz cappucinot szültem


Sok szüléstörténetet olvastam a terhességem alatt és eldöntöttem, hogy majd én is megírom. Na most jött el az ideje. 2 hét telt el azóta és elég erősnek éreztem már magam, hogy visszaemlékezzek és megörökítsem életünk legfontosabb eseményét. Kisbabám érkezését.
Kis csoda érkezett Svédországba, azaz cappucinot szültem

Hogy a legelején kezdjem a történetet, azt kell röviden összefoglalnom, hogy is kerültem Svédországba.

2009. március 4-én interneten megismerkedtem a párommal, eleinte nem hittem komolyan az egészben, mert akkora távolság volt köztünk, hogy reményt sem láttam a találkozásra. Ám 1,5 hónap napi beszélgetés után interneten megkérte a kezem. Repestem az örömtől és újságoltam mindenkinek, volt aki hitt, de a legtöbben a fejüket csóválva mosolyogtak rajtunk. Július 2-án repültem először Svédországba, hogy élőben is találkozzunk. 2 felejthetetlen hetet töltöttünk együtt és a családjával. Az első nap este megtartottuk az eljegyzést és másnap kis partit is rendeztünk. De elrepült a 2 hét és hazajöttem, persze egyértelmű volt számunkra, hogy innentől közösen képzeljük el a jövőt, kérdés csak mikortól. Nekem még 2 év volt hátra minimum az egyetemből, ezért azt terveztük, aztán költözünk össze. De hát máshogy alakult…

3 hónap múlva október 12-én utaztam ismét, hogy a születésnapján 18-án együtt lehessünk. Ez alkalommal nem vettük olyan komolyan a védekezést, egyrészt mert biztosak voltunk, hogy együtt leszünk a jövőben, másrészt majd vigyázunk. Eltelt ez a 2 hét is és megint hazajöttem. A hazaúton folyamatosan hányingerem volt és valahogy fura érzésem. A reptéren volt pár óra szabad időnk, így terítékre került: mi van ha ebből baba lesz? De úgy tűnt, mindketten egyetértünk abban, hogy jöhet, ha akar, de hát úgyse lesz semmi.

Ahogy hazaértem, belevetettem magam ezerrel a tanulásba és igyekeztem nem gondolni a lehetséges dolgokra. De szabad pillanatokban nem hagyott nyugodni. Mit akarok 20 évesen egyetem mellett egy külön országban egy gyerekkel? De hát úgyse lesz semmi. 30-ára vártam, hogy megjöjjön, de türelmetlenségemben 27-én teszteltem: persze negatív lett. Gondoltam, miért is lenne más? De nem nyugodtam meg, 30-án újra teszteltem: negatív. De nem jött meg még mindig.

2-án újra próbálkoztam: reggel suli előtt berohantam a gyógyszertárba és lezavartam egy gyors tesztet az órák előtt. Nem hittem a szememnek: POZITÍV??? de olyan kis halvány csík volt. Hívtam is a párom, aki aludt, így nem értett az egészből semmit. Remegő lábakkal mentem be az órára, ami dietetika volt, főzni tanultunk babáknak (védőnőnek tanultam). Mondhatom egy egyszerű rakott karfiolt nem sikerült összeütni. Néztem nagy szemekkel a karfiolra, mint bennszülött nézhet egy automata mosógépre. De eltelt a nap és délután beszélhettem végre a párommal. Most már ő is felfogta a nagy hírt és majd megőrült, olyan boldog volt.

Az első 2 hetet nagy idegesen töltöttem, míg az 5. héten el nem mentem a nőgyógyászhoz, aki azt mondta: Gratulálok Ön valóban terhes! De szívhang nem volt még. Menjek vissza 2 hét múlva. A 7. héten a laboreredményekkel érkeztem vissza, amikor már szívműködés is látható volt. Nagyon örültünk mindketten, de vártam a 12. heti UH eredményét. Az első 3 hónap igen gyakori hányingerrel telt, de szerencsére tettek nem követték.

December 23-ára esett az ultrahang, mert 26-án ismét tervbe volt a látogatás a páromhoz. És persze időközben a családok is megtudták a nagy hírt, és ha nem is határtalan lelkesedéssel, de lassan elfogadták. Ismét minden rendben volt, csak a tarkóredő méretével nem voltak teljesen megelégedve, de én tudtam nincs semmi baj és nem is fehér baba, ki tudja, neki mi a normális.

A karácsony és az újév közösen telt immár hármasban Svédországban, a párom nagy örömére, aki eddig mindenből kimaradt, ami a babával kapcsolatos volt. Közben elkészültek a tervek: hazamegyek, befejezem a jogsit, elintézünk pár papírt és márciusban összeköltözünk. Szépen haladt is minden és csak a vizsgálatok mentek pluszban. AFP rendben volt. Az utolsó UH és egyben vizsgálat itt Magyarországon február 17-én volt, a 20. heti. Itt tudtam meg, amit már amúgy is éreztem: Kisfiút hordok a szívem alatt. Nem lepődtem meg a híren, mert a kezdetektől Tominak hívtuk a kisbogyót. És ami nagy hír volt, ezen a napon mozdult meg először, nagy-nagy örömömre és megnyugvásomra.

Március 1-jén elbúcsúztam kishazámtól és felemás érzésekkel de 2-án megérkeztünk új hazámba Svédországba. 2 hét múlva március 12-én megtartottuk az esküvőt végre, elég szűk körben, ugyanis senki nem tudott eljönni. Aztán telt az idő és költözést terveztünk ismét a hideg északi részről, le délre egy nagyobb házba. Ezalatt nyelviskolába jártam, meg végeztek itt is egy UH-t, mert hát nem hihetnek mindenben, amit más országban írtak. Április végén befejeztük az iskolát és megvolt a költözés is. Ekkor már 30 hetes voltam és a költözés, pakolás igen megviselt, elfárasztott. Pedig a nagy munka most jött. Az új helyet megismerni, és beszerezni mindent a babszobába. 2 hét alatt elkészült a szoba és a kórházi csomag is. Megnyugodhattuk. Közben eljártam 3 hetente a védőnőhöz, ahol minden rendben volt velem és a babával is. Igaz itt csak szívhangot és a méhboltozat nagyságát mérik, UH nincs több a 20. hét után. Nálam vér, vizelet, súly és vérnyomásmérés volt minden alkalommal. A 35. héten leszállt a hasam, de még mindig nem éreztem nehéznek a terhességet, minden nap sokat sétáltunk, főztem, takarítottam és vártunk, nagyon vártuk. A 36. héten elég sokat keményedtem, amire azt hittem már valami jel, de aztán leálltak hetekre. Elkezdett fájni a szeméremcsontom is és sokat szenvedtem járás közben, de 1,5 hét alatt eléggé kitágulhattak a csontok, mert abbamaradt az érzés. Megvolt a szülésfelkészítő is, védőnőt látogattunk, teltek a napok. Betöltöttük a 38. hetet is eseménytelenül. (Egy kis vizesedés kezdődött, de szerencsére nem volt nagyon kellemetlen.) Egyik reggel azonban miközben együtt voltunk a párommal elkezdtem vérezni. Nagyon megijedtünk. Hívtuk a kórházat, de azt mondták nyugalom, ha nem folytatódik nincs baj. A nap folyamán csak a maradék távozott, így nem mentünk be. Másnap reggel elkezdett ürülni a nyákdugó is, így megértettem előtte való nap az akcióval utat nyitottunk. A nyákdugó meg csak ürült-ürült vagy 1,5 hétig, minden egyéb jel nélkül. Naponta arra keltem, na talán ma lesz a nagy nap, de nem.

A betöltött 39. héten megérkeztek a szüleim - akiket korábban rendeltünk ide, hogy segítsenek az első napokban - persze így még feleslegesen, mert baba nem volt még. Betöltöttük a 40. hetet is és még nem éreztem, hogy jönne az időm. Már 84 kg-nál jártam (66 kg-mal kezdtem), ami azt jelentette, hogy 18 kg-ot szedtem, fel, de nem éreztem mégse soknak.

Másnap voltunk védőnőnél, aki azt mondta, ha nem lesz semmi, 2 hét múlva be kell mennem és indítanak. Ő már nem fog többet vizsgálni. Szorongva mentem haza, mi lesz, ha nem jön magától? Aznap délután kártyázással töltöttük az időt és arra figyeltünk fel, hogy igen gyakran keményedek, de nem fájt, így nem törődtem vele. Eltelt az éjjel így.

Július 9-én reggel ismét jöttek a görcsök és mivel nem maradtak abba déltől írni kezdtem őket, eleinte össze vissza jöttek, hol 10, hol 5, hol 20 percenként. Ekkor megéreztük lesz valami. Délután 4-től beálltak 6 percesekre és nem változtak csak erősebbek lettek. Elmentem hajat mosni, még egyszer átpakoltuk a csomagot, mert már biztosak voltunk, hamarosan új családtag érkezik. Este 8 körül felhívtuk a kórházat, ahol azt mondták várjunk, míg 4-5 percesek lesznek. De nem lettek, így fél 11-kor elkaptuk az utolsó buszt és bementünk a kórházba. Éjfélre jutottunk be, ahol kaptunk egy szobát, átöltöztem és megvizsgáltak: 4-5 ujjnyira voltam nyitva. (Semmi beöntés, vagy borotválás nem divat itt.) Aztán felraktak a gépre, mérték a fájásokat és a baba szívhangját. Eleinte a fájások nem mentek 40 fölé, bár már ezekért is szenvedtem. Fél óra múlva levettek a gépről és sétálhattam, zuhanyoztam hátha a meleg víz enyhíti a fájásokat. Majd sétálgattam a szobában, vártam a fájásokat, amik kb. 2-3 percenként jöttek, de még bírtam őket. A párom a hátamat masszírozta közben. A szülésznő fél-1 óránként jött meghallgatta a baba szívhangját, megkérdezte kell e valami, vagy fájásokat mért.

2:30-kor CTG majd megvizsgált, ekkor már 6-7 cm-re voltam nyitva. Egyre többet ittam, mert a hideg víz jólesett, de persze többet kellett wc-re járni.

4 óra 40 körül a fájások kezdtek elviselhetetlenek lenni, ezért a gázhoz folyamodtam. Hát nekem nem vált be. Úgy éreztem magam, mint akit bedrogoznak, de a fájásokat ugyanolyan intenzitással éreztem, csak annyi különbség volt, hogy nem tudtam koordinálni a mozgásom, így kibírhatatlanabbnak éreztem mindent. Kb. 15 perc után végképp lemondtam róla.

5.30-kor újra vizsgáltak, továbbra is csak bő 7 cm-re voltam nyitva, és kb. 3 fájás jött 10 perc alatt, de már nagyon szenvedtem, így burkot repesztettek, hátha gyorsul a folyamat. A magzatvíz tiszta volt szerencsére. Majd bevezettek egy elektródát, amit a baba fejbőrére erősítettek (ha jól értettem), hogy jobban figyelhessék.

6-kor már sírtam a fájdalomtól, megkérdezték kérek-e EDA-t. Hiába határoztam el, hogy nem kérek semmi segítséget, ekkor mégis azt mondtam, bármit, amitől jobb lesz. Megvizsgáltak, de eltűnt már a méhszáj, így késő volt hozzá.

További 20 perc telt el minden változás nélkül és a hátam egyre jobban fájt, így a derekamba kaptam 2 injekciót, amitől picit kevésbé fájt, ám maga a szúrás nagyon csípett, később is. Azt mondták csak tiszta víz, de nem tudom, igaz volt-e.

7 óra volt már és a baba feje csak nem akart mutatkozni, vagy 5 cm-rel feljebb volt még, így a fájásokat térden állva kellett viselnem és nyomnom. Habár nem tudtam hogyan és merre, mert nem éreztem semmi különöset, csak hogy nagyon fáj. Nem jött a kakilni kell érzés vagy valami hasonló, hiába vártam. Így telt el fél óra. Egyre jobban kimerültem és nem ritkán már kiabáltam is, pedig nagyon igyekeztem visszatartani. A baba alig mozdult lefelé.

Fél 8 után bekötötték az oxitocint (500 ml-rel kezdtünk) és glükózt is kaptam kanülőn keresztül, mert látták, már nem bírom sokáig így. Az elméleti tolófájások továbbra is rövidek voltak, így a baba folyton visszacsúszott, bár már eredményként könyvelték el, hogy már láthatták a fájás közben a kicsi hajas buksiját. Ekkor lefekhettem végre, és így folytattuk. De engem nem vidított fel. Úgy éreztem az én hibám, hogy nem tudom kinyomni, valamit rosszul csinálhatok. Sírtam elkeseredésemben és tehetetlen fájdalmamban. Párom mellettem volt végig és minden fájás után hideg vízzel itatott és törölte a homlokomat. Arra nem emlékszem miket beszélt hozzám, de biztos biztatott, pedig nagyon hosszú idő volt neki is alvás nélkül és ő is velem szenvedett.

Egy óra telt el így, fél 9-et írtunk és én már félálomban/félájulva voltam a fájások között, többször mintha álmodtam volna. Nem ment egy fájásra többet nyomni 2-2,5-nél, ez pedig kevés volt. Mindig kicsit jobban mutatta a fejét, de nem volt elég.

8.35-kor segítséget hoztak, mert látták, ez így nem fog menni. Már 3 szülésznő volt bent. Egy, aki kézzel tágított, egy a lábamnál segített és az újonnan érkező a hasamba nyomott fájásokkor, hogy ezzel segítse ki a babát. De még így is hosszú percek voltak hátra. Pontosan fél óra.

Az oxitocin már 500-n állt, mert szinte fájásonként emelték az adagot, hátha erősödnek, hosszabbodnak a fájások. A babát csak nem tudtam kinyomni, persze volt más, amit igen, mert bevacsoráztam előtte nem volt beöntés és a nyomás sem a megfelelő irányba történt mindig, hiszen nem volt rendes fájás. Túl akartam rajta lenni vagy meghalni. Csak nem érezni tovább a pokoli fájdalmat.

9 óra előtt pár perccel mondta a szülésznő, hogy 1-2 nyomás és kint lesz, hát már nem hittem neki, de mindent beleadtam és végre egyszer a 3. nyomásra csak kint volt a feje. De a következő fájásig várni kellett és közben pokoli kínt jelentett a feje, mintha szét akarna szakadni lent (és nem gondoltam rosszul, mert ekkor szakadtam is, hiszen itt gátvédelem van, nem vágnak). Óráknak tűnő 2 perc után jött egy újabb fájás, mire kicsusszant a kis teste, hatalmas hanggal kísérve, az ő csodálatos ordítása jelentette, hogy megcsináltam és túléltem (voltak mp-ek amikor tényleg azt hittem, nem fogom).

9.01 perckor megszületett Tomi, azon véresen rám rakták egy takaróba bugyolálva. Sötét bőre volt, hatalmas szeme, tiszta férfiasan szőrös teste és ordított. 9/10, 10/10-es Apgart kapott a bőre színe miatt. Sajnos az első 1-2 percre nem emlékszem tisztán, mert szinte ájultan feküdtem a megkönnyebbüléstől. Sokkal inkább örültem, hogy vége, mint a kis csomagnak rajtam. Talán 3 perc után fogtam fel a helyzetet és éreztem az egész énemet átjáró meleg boldogságot. Ahogy kinyitottam szemem és ŐT néztem.

9.15-kor megszültem a méhlepényt is, ekkor végre megszűnt teljesen a fájdalom. Apa elvágta a köldökzsinórt és kicsim is nyugodni kezdett, átadtam apának én meg pihentem, míg összevarrtak, amit nem mondanám, hogy nem éreztem.

Miután befejezték magunkra hagytak minket, én szoptatni próbáltam, a pici vagy 2 órát a mellen volt, hol aludt, hol sírt, hol szopni próbált, én meg bealudtam a nagy kimerültségemben és a párom is el-el szunyókált a székben mellettünk. Bő 2 órát töltöttük háborítatlanul hármasban, azon véresen, koszosan, de kit érdekelt. Sokat jelentett nekem, hogy a kincsem első pár órájában senki idegen nem fogta meg. Csak velünk volt, minket hallott, érzett, szagolt. 2 óra után jöttek vissza, ekkor mérték csak meg: 3900 gramm és 50 cm volt. A párom öltöztette fel és adta rá a pelust, itt minden a mi feladatunk és lehetőségük volt. Fürdetni nem fürdették meg (csak mi itthon). Én addig nagy kínok árán eltántorogtam pisilni és fürdeni, de a törölközéshez már segítségért csöngettem. Nagy nehezen magamba tömtem egy kis szendvicset is és ittam, és vártuk a szabad szobát, hogy innen távozhassunk.

14.15-kor szabadult fel egy szoba, így átköltözhettünk egy kényelmesebb helyre, de nem szándékoztunk sokáig maradni. Azt ígérték 3-kor jön egy orvos, megvizsgálja a babát, és ha rendben van, hazamehetünk, ha eltelt a 6 óra szülés után. Persze az orvos késett, így ismét álomba szenderültünk.

4 után érkezett meg, megvizsgálta a babát, mindent rendben talált, csak a baba remegett és arra gyanakodott, alacsony a vércukra, így vért kellett venni. A talpából próbált, de csak harmadszorra sikerült valamit elérni, nagyon megszenvedtette a babát, de szerencsére kiderült, hogy nincs semmi baj hazamehettünk. Már csak egy utolsó védőnővel kellett beszélnünk, aki kiadta az utasításokat, tudnivalókat és már pakolhattunk is. 5 körül taxit hívott a párom és már úton is voltunk haza, ahol 2 család várt ránk nagy izgatottan. Azt nem mondanám, hogy egyszerű volt az út haza, mert felállni is nehéz volt, nemhogy végigtántorogni az egész kórházon, majd végigülni a rázós utat haza, de a mellettem szundikáló csodát nézve, kibírtam.

Az első 2 hétben szüleim mellettünk voltak és segítettek a baba körül és anyukám nélkül biztos nagyon nehéz lett volna, mert éjszakánként ő vigyázott, ha sírt a baba és ő vette fel, amíg nem tudtam járni, ülni rendesen. És persze nem kímélt meg egy kis depi sem, mert az első napokban kimerült voltam, fájt minden mozgás és folyton sírva fakadtam, ha nem szopott rendesen a baba, ha sírt, ha fájt a hasa, ha nem aludt. És magamat okoltam érte, hogy nem vagyok jó anya. Én nem vagyok képes elcsendesíteni. Eltelt vagy 3-4 nap, mire én is fel mertem venni, ha sírt és hinni abban, hogy csendben lesz. És sikerült.


Azt hiszem nem bánom meg, hogy Svédországban született meg a kis csodám, mert életünk legfontosabb pillanatait háborítatlanul és együtt tölthettük. Köszönettel tartozok a férjemnek, aki minden másodpercben mellettem volt és segített, amiben tudott, mind a terhességem, mind a szülés alatt. Szüleimnek az éjjel-nappali szolgálatért, sok-sok segítségért és továbbá a szülésznőknek, akik igyekeztek megkönnyíteni ezt a nehéz szülést, amit nem lesz egyszerű elfeledni. Ám remélem, hamarosan szebben emlékezek vissza, mert még legalább 3-4 gyermeket szeretnénk.

És persze köszönöm a kisbabámnak, hogy megérkezett hozzánk, hogy végre család legyünk és értelmet adjon életünknek, egy kis zajt hozzon a csendes házba és tennivalót az unalmas napokba. Nagyon szeretünk kicsi Tomi! Igyekszünk nagyon jó szüleid lenni és boldog életet adni neked.




Írta: pritta, 2010. augusztus 16. 16:08
Fórumozz a témáról: Kis csoda érkezett Svédországba, azaz cappucinot szültem fórum (eddig 19 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook