Az eljegyzési gyűrű története

A középkorban I. Miklós pápa tette hivatalossá és kötelezővé a gyűrű használatát, ezzel is jelezve, hogy az eljegyzés nem csupán egy kedves gesztus, hanem komoly elköteleződés. Igazi fordulópontot a reneszánsz hozott, amikor 1477-ben Miksa osztrák főherceg gyémántokkal díszített gyűrűt ajándékozott szerelmének, Burgundi Máriának. Ezzel elindult a hagyomány, amely a drágakő tartósságát a kapcsolat örök jelképévé emelte. Ez később, a huszadik század közepén egy jól sikerült marketingkampánynak köszönhetően végleg beépült a köztudatba.

Magyarországon a tizenkilencedik század elején mátkagyűrű néven vált ismertté ez a szép szokás. Akkoriban még egyáltalán nem az anyag számított, hiszen sokszor egyszerű vasból készültek ezek az ékszerek. Ezekkel tettek ígéretet a szerelmesek egymásnak, kifejezve a tiszteltet és a hűséget. Ezek a darabok sokszor családi kincsként öröklődtek tovább.

A tizenkilencedik század végére a mátkagyűrű szerepe átalakult, és fokozatosan összeolvadt a jegyajándék hagyományával. A polgárosodással és a nyugati divat terjedésével egyre inkább az aranyból készült ékszerek váltak kedveltté. A huszadik század történelmi viharai alatt is megmaradt a szokás, bár a szocializmus évtizedeiben a gyűrűk sokkal szerényebbé, egyszerűbbé váltak, a rendszerváltás után azonban újra visszatért a nyugati stílusú, csillogóbb választék.

Ma már nincs kőbe vésve, milyennek kell lennie egy tökéletes eljegyzési gyűrűnek. Minden pár a saját stílusa és ízlése szerint dönthet. Nálunk az a szokás, hogy a lánykérés pillanatában a bal kéz gyűrűsujjára kerül az ékszer, majd az esküvőt követően vagy a másik kézre vándorol, vagy a jegygyűrű mellé kerül a párjaként. Bármilyen formát is öltsön, ez a kis tárgy a mai napig a legszebb ígéret, amit két ember egymásnak adhat.