Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » A gyász, mint szükségszerűen lejátszódó folyamat cikk

A gyász, mint szükségszerűen lejátszódó folyamat


Régóta van bennem egy ki nem mondott feszültség, a nagyapám halála óta. Habár évekkel ezelőtt meghalt, nem sikerült őt elgyászolnom, pedig a gyászt hagyni kell, hogy magától menjen végbe, nem szabad elfojtani, mert akkor komoly pszichoszociális zavart okozhat. Ezt tudom, hiszen szociális tanulmányokat folytatok. És mióta közelebbről szemlélem ezeket a dolgokat, bennem is megfogalmazódnak gondolatok.
A gyász, mint szükségszerűen lejátszódó folyamat

Valakit elveszíteni, komoly lelki sérüléssel jár. A gondolat, hogy ő nincs többé, nem szólhatsz hozzá, mert nem válaszol, súlyos szomorúságként telepszik rá az ember lelkére. Egészen addig nem éreztem át mindezt, míg a nagyapám 16 éves koromban meghalt gyomorrákban.

Ő egy lehetetlen, folyton csipkelődő humorágyú volt, aki szeretett mások idegeire menni. Mivel én voltam és vagyok máig is az egyetlen "gyerek" a családban, én voltam az elsődleges célpontja. Akkoriban még az agyamra ment, és sokszor haragudtam rá egy-egy ízetlen tréfa miatt, de valahogy mindig oda lyukadtam ki, hogy ez így van jól. Ő ilyen, és mindenki így szereti. Nem gondoltam bele, pontosabban nem akartam belegondolni, mi lesz, ha egyszer elmegy, és csak emlék marad. De az évek teltek, és a betegségek is jöttek. 15 éves voltam, mikor kiderült, hogy a nagyapám rákos. Amikor megtudta, teljesen összeomlott. Hiába műtötték volna meg, túl sok volt az áttét.

Ezért aztán mindannyian tudtuk, hogy már csak idő kérdése, hogy romlani kezdjen az állapota. Egy évvel később, ősszel érkezett el a végső stádiumba, fel voltunk készülve a legrosszabbra. Vagy talán mégsem... Nagyon hamar elment, de nem szenvedett, éjszaka, álmában érte a halál. Amikor megtudtam, kitört belőlem a sírás. Egyik legjobb barátnőm is velem volt épp, a kollégiumban anyám hívott fel, és telefonon közölte a hírt. A barátnőm és én keservesen sírtunk. Ő is ismerte a nagyapámat... Akkor elkezdtem mérlegelni és visszatekinteni. Nem tudtam tőle elbúcsúzni sem. Addigra már két hete nem láttam, a szüleim nem akarták, mert nagyon rossz állapotban volt. Miután meghalt, akkor jöttem rá, hogy sosem mondtam neki, mit gondolok róla, hogy mennyi jót látok benne, de ezzel szinte mindenki így van.

De megfogadtam, hogy erős leszek, mert tudtam, hogy ő nem akarná, hogy évődjünk miatta. Ekkor történt, hogy elfojtottam a gyászt, nem hagytam, hogy rendesen lefolyjon, mint ahogy kellene. A temetésen nem voltam képes sírni, tartottam magamban a lelket, hogy a nagyapám nem szeretné, hogy bárki sírjon felette. Magamba temettem az érzést, a gyászt, mert úgy gondoltam, hogy ha hamar túlteszem magam rajta, könnyebb lesz, és kevésbé fog hiányozni. De nem lett igazam. Sőt, csak rosszabb lett. Egy évig bírtam így, aztán elhatalmasodott rajtam a hiány érzése. Sokszor ma is, ha belegondolok, hogy már nincs, elkezdek sírni, mert nem tudtam végiggyászolni akkor, amikor kellett volna.. Amikor egyetemista lettem, és mélyebben elkezdtem pszichológiát tanulni, szóba is került a gyász kérdése.

Megtudtam, hogy a gyász egy olyan traumatikus érzés, aminek szabad utat kell engedni, mert akkor leszünk képesek egészségesen megküzdeni a veszteséggel. Normális esetben néhány hónap, maximum egy év alatt fel lehet dolgozni egy családtag elvesztését, szülőként ez hosszabb folyamat is lehet. De nem lehet kijelenteni, hogy valaki nem gyászol, mert átmenetileg lehet, hogy tényleg könnyebbnek tűnik ez a megoldás, de később, évek múlva rányomhatja az ember lelkére a bélyeget, és felszínre törhetnek a nyugvó érzések. Többféle formában megnyilvánulhat az, ha valaki nem engedi lefutni azt az időt, amíg sikerül megbékélnie.

Ez akár a jövőbeli kapcsolatokban, más emberekhez való hozzáállásban is megmutatkozhat, megváltozhat a viselkedés is. A gyász tehát, bármennyire is fájdalmas, szükséges dolog, amit kikerülni nem lenne szabad Azt hiszem, én ebbe a hibába estem bele. Nem hagytam kifutási időt, nem akartam gyászolni, és végül szembesülnöm kellett azzal, hogy a mai napig nem tettem túl magam a nagyapám elveszetésén. Jelenleg tanácstalan vagyok, mert hiába akarom lezárni a gyászt, nem megy. Túl sokáig pedig szintén nem egészséges tartani ezt az állapotot. Meg kell tanulni elengedni azt, aki már nincs, ebben az esetben pedig nehezebbnek tűnik, mint egyébként. De talán ez is a megküzdés része. Egészséges pszichével nem lehetetlen pontot tenni a folyamat végére.

Tudom, hogy nekem is sikerülni fog, bár tovább fog tartani szerintem. Természetesen ettől még ugyanúgy fog hiányozni, de az emlék talán már nem lesz annyira fájdalmas és szívszorító, és nem nehéz szívvel kell gondolnom rá.




Írta: Sötét_hercegnő, 2010. szeptember 12. 16:08
Fórumozz a témáról: A gyász, mint szükségszerűen lejátszódó folyamat fórum (eddig 31 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook